Az országos eladások tekintetében is versenyképes country pop fővárosává a Grand Ole Oprynak is otthont adó, Tennessee állambeli Nashville vált. A WSM rádió, az újonnan megnyíló lemezkiadók és az országosan is ismertté vált Opry a populáris countryzene bástyái lettek. Ezzel együtt a hagyományos hangzás hívei partvonalra szorultak, sokszor más államokba kényszerültek, ha nem kívántak megfelelni az új, nashville-i sztenderdeknek.
A country pop és a tradicionális country zene híveinek vitái végigkísérték a műfaj több mint százéves történetét, a nashville-i populáris fősodor által kitermelt sztárok (Dolly Parton, Patsy Cline, Shania Twain vagy épp Taylor Swift) mellett az önmagukat fősodorral szemben meghatározó irányzatok is méltán híres előadókat adtak a világnak (Johnny Cash, Waylon Jennings, Merle Haggard vagy George Strait).
Táncra perdül Amerika
A countryzene gyökerei az óvilágból (javarészt a Brit-szigetekről) érkező angolszász bevándorlók folkzenéjének és a déli államokban élő feketék blues és gospel zenei hagyományának összeolvadására vezethetők vissza. Az eredetileg hegylakó vidéki parasztokról elnevezett hillbilly zene népszerűségét az adta, hogy hangszerelése nem volt különösebben összetett, a kezdetekben a hegedű, a későbbiekben a gitár és az Afrikából érkező bendzsó adta az alapokat. Az amerikai dél 1920-as, majd ’30-as években megtapasztalt gazdasági nehézségeire és a tömegeket sújtó mélyszegénységre alapjaiban rezonált a folkdalok személyes, nosztalgikus hangvétele, a blues kilátástalan és komor hangulata és a gospel istenhitben reményteljes, mélyen vallásos fohásza.
Az 1920-as években a rádió elterjedése és a lemezkiadás technikai feltételeinek megvalósulása lehetővé tette az első country sztárok felemelkedését. Az első állócsillag, Jimmie Rodgers egyszerű váltóállítóként dolgozott a vasútnál. Komor, a jódlit és bluest vegyítő dalaiban a gyökértelenségről, a folyamatos vándorlásról, szegénységről és a halandóságról (így a tbc-s megbetegedéséről) énekelt. Hasonló témák bukkantak fel a szintén országos ismertségre szert tevő Carter család (Carter Family) dalaiban. Leghíresebb, Will the Circle Be Unbroken? című slágerükben a lírai én a saját édesanyját szállító halottaskocsiról énekel – a túlvilági megváltás reményében Istenhez fohászkodva. A komor alapállás ellenére reményteljes kicsengésű dal nem pusztán a country zene nem hivatalos himnuszává vált (a dal hangjegyei a nashville-i Country Zene Múzeumának homlokzatán is felfedezhetők), de alapjaiban jeleníti meg, miért is rezonálhattak a kezdeti hillbilly slágerek a kilátástalanságban és kiszolgáltatottságban élő tömegek millióival.
A kezdeti country zene persze nem kizárólag komor témákkal foglalkozott. A később Grand Ole Opry néven elhíresült rádióműsor kezdetben barn dance („pajtamulató”) néven futott. A Nashville-ből egyedülálló, 50 megawattos adótornyon sugárzott adás sok millió amerikai számára szolgáltatott szombat esti programot, az adást a természeti katasztrófák és a második világháború sem hallgattatta el. Az idővel Ryman Auditóriumba költöző Opry családbarát, sokszor komikus szkeccsekkel tarkított showműsor is volt, melynek országos ismertsége és népszerűsége Nashville-t már az 1920-as években a country zene fővárosává emelte.
A következő két évtizedben az Opry valóságos sztárgyárrá vált. Bár a korszak nagy nevei a mai közönségnek jó eséllyel keveset mondanak, Roy Acuff, Gene Autry, Ernest Tubb vagy épp Minnie Pearl koruk széles körben ismert déli ikonjaivá váltak. Jimmie Rodgers népszerűsége a szintén méltán híres Louis Armstrongéval, Bing Corsbyéval és Duke Ellingtonéval vetekedett.
Időközben a gazdasági válság és a harmincas évek homokviharai által elindított tömeges migrációval a country zene is nyugati irányt vett. Tennessee-vel párhuzamosan Texas is a műfaj térképére került, különösen, hogy a hagyományos déli hangzás az államban élő spanyolajkúak és európai bevándorlók (sokszor németek, lengyelek) zenéjével vegyült, létrehozva a harmincas évek újabb szenzációját, a western swinget. Ahogy az évtizedben megérkezett a westernfilmek első hulláma, úgy a country zene is új irányt vett. Az Opryn egyre népszerűbbé váltak az úgynevezett éneklő cowboy produkciók.
Country láz
A negyvenes és ötvenes évek elhozták a country zene aranykorát. Időközben a műfaj megkapta a ma is ismert elnevezését, a korábban használatos hillbilly kifejezés egyre inkább kikopott a köznyelvből. Az éneklő cowboyok sokszor maníros, szórakoztatóipari produkciói után a korszak előadói visszafordultak a műfaj gyökereihez. A hangszerelésében is változó, elektromos és acélgitárt is beemelő honky tonk hangzás legismertebb alakjává a Hillbilly Shakespeare-jeként is ismert Hank Williams vált. A mindössze harmincévesen elhunyt Williams visszatért a Jimmie Rodgers által lefektetett alapokhoz. Dalaiban sokszor a magányról, a szerelmi bánatról, a visszavágyódásról, a hűtlenségről és az elhagyatottságról énekelt, igaz, néhány vidámabb slágerében a déli életvitel dicsérete és a gospel motívumai is visszaköszöntek.
A honky tonk és western swing popkulturális egyeduralmát kizárólag a rockzene megjelenése tudta megtörni. A leginkább Elvis Presley által fémjelzett rockabilly műfaj kezdetben a countrys alapok és rock fúziójával kísérletezett (a rockabilly kifejezés is a rock és hillbilly szavak vegyítéséből származik), de a műfaj hamar önálló életre kelt, a hagyományos honky tonk slágerek pedig hamar lekerültek a népszerűségi listák csúcsáról.
A műfaj válságára Nashville adta meg a választ, a hagyományos hangszerelést (acélgitár, hegedű, bendzsó) és a honky tonk jellegzetes pengetését felváltotta egy sokkal lágyabb hangzás, az úgynevezett nashville sound vagy countrypolitan. A mai hallgatók számára sokkal inkább régi popslágerekre hasonlító irányzat képviselői a gitárt és az acélgitárt vonósókra és zongorára cserélték, a háttérben pedig megjelentek a vokalisták is. Patsy Cline, az új nashville-i hangzás leghíresebb képviselője az ötvenes évek Amerikájának egyik legnagyobb sztárjává vált, karrierjének csak fiatalon bekövetkezett halála, egy repülőkatasztrófa vetett véget.
Ellen-ellenkultúra
A country műfajának felpuhulása és a nashville sound ezzel egy időben kitermelte a maga ellentáborát is. A klasszikus hangzás hívei (Buck Owens, Merle Haggard) a kaliforniai Bakersfieldben vertek tanyát, de elérésük közel sem volt összemérhető a korszak legnagyobb sztárjaiéval. Ez alól kivételt jelentett a Kentucky államból származó, a „szénbányász” lányaként is elhíresült Loretta Lynn, aki minden idők egyik leghíresebb country énekesnőjévé vált. Dalaiban visszaköszöntek a lassan megkezdődő női emancipáció toposzai, a háztartásbeli élet monotonitása, az alkoholizmus, a gyermeknevelés nehézségei, sőt a fogamzásgátló tabletta megjelenésének pozitív fogadtatása is. Mindezt Lynn kedves, sokak számára könnyen azonosulható slágerekben énekelte meg. A sokszoros családanya a mélyszegénységből a sztárságig jutott, dalaiban amerikai háziasszonyok millióinak mindennapjait énekelte meg.
A hatvanas évek egyértelműen a rock and roll évtizede volt az Egyesült Államokban, a korszak leghíresebb country előadói jellemzően nem tiszta countryt, hanem a hagyományos dalokkal vegyes folkot, gospelt és rockabillyt játszottak. Ekkor indult a Magyarországon is sokak által ismert Johnny Cash karrierje, amely 2003-ban bekövetkezett haláláig tartott. Cash sokoldalú karakter volt, gospel slágereket, folkot és bluest is énekelt. Leghíresebb albumát rabok előtt, Folsom börtönében vették fel, ugyanis „a fekete ruhás férfi” számára kiemelten fontos volt, hogy hangot adjon az általa elfeledettnek, kiszolgáltatottnak vélt társadalmi csoportoknak. (Az amerikai őslakosok történetének és az őket élt méltánytalanságoknak külön albumot is szentelt.) Sokszínűsége nyomán Cash a countryzene történetének talán legismertebb alakjává vált, számos filmben szerepelt, a hetvenes években pedig saját showműsort is indíthatott, mely két évadot élt meg. Az idősödő és betegeskedő Cash egészen haláláig alkotott, Hurt című feldolgozása közel 700 millió lejátszásnál jár a Spotify-on, American sorozatának több darabját posztumusz publikálták.
A hatvanas évek a rockzene egyeduralmán és a crossover műfajok virágzásán túl a folk újrafelfedezésének időszaka is volt. Bob Dylan, Pete Seeger vagy épp Joan Baez slágerei a kibontakozó ellenkultúra sarkalatos darabjaivá váltak, különösen az egyre nagyobb társadalmi indulatokat kiváltó vietnámi háború kontextusában. A folk és ellenkultúra terjedése persze nem maradt válasz nélkül a kor konzervatív kötődésű country zenészeinek részéről.
A javarészt urbánus, liberális és politikai témákkal foglalkozó folkkal szemben a country műfajának egy része egyre inkább vidéki témákról énekelt, konzervatív alapállást vett fel, és a társadalmi problémák feszegetése helyett a személyes sorsok és a mindennapi élet problémái felé fordult. Persze egyes előadók olykor egyértelmű politikai üzeneteket is megfogalmaztak. Merle Haggard leghíresebb dala, az Okie from Muskogee a Richard Nixon által által csak csendes többségként aposztrofált csoport, a kor konzervatív érzelmű polgárainak himnuszává vált. A dalban Haggard az oklahomai vidéki kisembert dicsérte, aki nem égeti el a behívólevelét, nem hordja rasztafonatban a haját, és távol tartja magát mindenféle kábítószertől.
Mindez persze közel sem jelentette, hogy a country műfaját az amerikai jobboldal egy az egyben kisajátította volna, a kor leghíresebb előadói jóval összetettebb karakterek voltak annál, mint azt a műfaj utólagos megítélése sejteti.
Törésvonalak
Az ellenkulturális hatásokon túl a hatvanas évek vége elhozta az úgynevezett törvényen kívüli country zenészek felemelkedését is. A terminus azokat az előadókat fedi, akik a nashville-i tömegkultúrával szemben határozták meg művészetüket, de legalább részben különböztek a hagyományos hangzás képviselőitől is. A már korábban emlegetett Johnny Cash mellett Willie Nelson, Waylon Jennings vagy épp Kris Kristofferson is az outlaw mozgalom kiemelkedő alakjaivá váltak. Dalaik sokszor nosztalgikus hangvételűek voltak, és a régi nagy előadókat dicsérték (Are You Sure Hank Done It This Way?), máskor visszanyúltak a harmincas-negyvenes évek westernmotívumaihoz (Red Headed Stranger), de az Oxfordban angol irodalomból diplomázó Kristofferson a műfajtól idegen, lírikus hangvételű dalokat is írt. Leghíresebb, Sunday Morning Coming Down című slágerében megdöbbentő nyíltsággal énekel a függőségről és a magányról. Az outlaw zenészek később közös albumok erejére is összeálltak, a kilencvenes években Highwaymen címen indított közös koncertturnéjukat pedig a country zene történetének egyik legnagyobb szenzációjaként tartják számon.
Mindeközben a hatvanas évek nagy vitái ismét a felszínre törtek. A populáris zene felpuhulására Nashville a hagyományos country hangzás további felhígításával válaszolt, a country pop pedig kvázi önálló műfajjá vált. A sokak által ismert Take Me Home Country Roads című sláger ékes példája az új stílus előretörésének. Ezzel együtt a dal előadójának, a folkzenész John Denvernek 1975-ben odaítélt Év Előadója díj nagy visszatetszést váltott ki a hagyományos hangzás híveinek körében.
Mindez persze nem tudta megállítani a nashville-i gőzhengert, a hetvenes-nyolcvanas évek olyan előadókat termeltek ki, mint a hihetetlen anyagi sikereket is elérő Dolly Parton (Jolene, I Will Always Love You), Kenny Rogers (The Gambler), a Grease-ből is ismert Olivia Newton-John vagy épp a country-rock egyik leghíresebb képviselője, Linda Ronstadt.
Mindeközben a hagyományos hangzás képviselői sem tétlenkedtek, a nyolcvanas évek második felében egyre több előadó fordult a honky tonk és Bakersfield-hangzás felé. George Straitet (All My Exes Live in Texas, Amarillo By Morning) sokan mai napig a countryzene koronázatlan királyának tartják, és olyan sztárok is a neotradicionalista fordulat szülöttjei, mint Reba McEntire (Fancy) és Randy Travis (Diggin’ Up Bones). Ezek az előadók mind a hegedűt és az acélgitárt visszahozó hangszerelésükben, mind témáikban visszanyúltak a gyökerekhez. A hagyományok és régi értékek felé fordulás, a kisvárosi élet idealizálása és a morális relativizmussal való szembehelyezkedés jól illeszkedtek a reagani Amerika nyolcvanas években megtapasztalt konzervatív kulturális felvirágzásába, még ha az előadók jelentős része tartózkodott is az egyértelmű politikai üzenetek megfogalmazásától.
Második aranykor
Az ötvenes évek után a kilencvenes évek hozták el a country zene második aranykorát. A társadalmi-politikai hátteret a hidegháború lezárását követő hurráoptimizmus és az Egyesült Államok unipoláris pillanata, a technikai hátteret pedig a CD-lemezek elterjedése adta. Emellett hivatalosan is elindult a Country Music Television (CMT), ami az MTV indulásához hasonlóan éjjel-nappal sugározta az időközben megasztárrá váló country előadók videóklipjeit. A kor nagyjai már sokkal inkább a hagyományos hangzás és a pop könnyedségének fúziójával kísérleteztek. Az évtizedet olyan nevek fémjelezték, mint Garth Brooks, Shania Twain, Alan Jackson vagy épp a Chicks nevű női zenekar. A kilencvenes évek country reneszánszát az is jelzi, hogy a tíz, valaha volt legkeresettebb countryalbum közül nyolcat a kilencvenes években adtak ki.
Míg az 1990-es évtized slágerei a hagyományos hangzás kedvelői számára is fogyaszthatók voltak, az azt követő két évtizedben a country fősodort végleg a popzene kezdte dominálni. Bár Carrie Underwood, Keith Urban vagy épp Taylor Swift slágereinek témái közt ugyanúgy fellelhetők a régi nagyok által feszegetett kérdések (igaz, a párkapcsolati problémák egyre inkább szinte kizárólagos fókuszt élveznek), hangszerelésükben már szinte egyáltalán nem hasonlítanak a régi honky tonk slágerek acélgitáros-pengetős stílusához. A 2010-es években egyre inkább terjedő bro country – bár külsőségeiben hordozza a countrysztárok jegyeit (nem szűkölködik pick-upokban, cowboykalapokban és a hideg sör dicséretében) – hangzásában egyáltalán nem osztozik a régi klasszikusok stílusában. Mindez persze illeszkedik az előző évtizedekben látott mintázatba:
Sokak számára ez szentségtörést jelent, azonban a kultúra folyamatos megújítása az anyagi megtérülés érdekében legalább annyira amerikai karakterisztika, mint a country kultúra maga. A tradicionális hangzás kedvelőinek szubkultúrája továbbra is létezik, azonban Nashville csillogó színpadjairól bluegrass kocsmákba költözött, a lemezkiadók roots, americana vagy épp folk címke alatt publikált zenéiben él tovább.
Három akkord és az igazság
Harlan Howard dalszövegíró elhíresült mondása szerint a country zene esszenciája a zenei egyszerűségében és az autentikus, sokak számára könnyen azonosulható, szívhez szóló beszédmódjában, mindennapi témáiban rejlik. Howard megfogalmazásában a country zene esszenciája
három akkord és az igazság.
A húszas-harmincas évek slágerei a hányattatott sorsú déli államok mindennapjait, a kisember nehézségeit és mélyen személyes tragédiáit énekelték meg. A műfaj sokszínű választ adott a hatvanas években kibontakozó ellenkultúrára, és nem rettent vissza olyan témáktól sem, mint a női emancipáció, illetve a marginalizált csoportok helyzete. Ezzel szemben a hetvenes évek egyes előadói aktívan közreműködtek a konzervatív kulturális ellenválasz megformálásában.
Mindez közel sem jelenti a műfaj kisajátítását. A country zene elmúlt száz éve nem szűkölködött művészeti és stilisztikai vitákban. Emellett nem tudta magát leválasztani a mindenkori társadalmi vitákról és folyamatokról sem. A műfaj előadói mindig is az Egyesült Államok ütőerén tartották a kezüket, a country mindenkori állapota pedig egyfajta látleletet is adott arról, éppen mi foglalkoztatja az amerikai társadalmat, és milyen zenét kell annak csinálnia, aki nem pusztán autentikus, de sikeres és széles körben ismert előadó is szeretne lenni.
Mi köti hát össze a mai előadókat a húszas évek népi trubadúrjaival? Zenei stílust tekintve nem sok, ugyanakkor – ahogy anno Jimmie Rodgers, úgy példának okáért Taylor Swift is – százezrek személyes, mindennapi benyomásait és élményeit énekelte meg autentikus, átélhető módon. A rajongók nem pusztán a zenére, de a dalszövegre is figyeltek. Úgy érezték, a megénekelt történetek róluk, a mindennapjaikról, a társadalmi helyzetükről és az általuk érzékelt valóságról szóltak. A country műfajának lényege ennek a valóságnak a megéneklése: három akkord és az igazság.
Hogy ki melyik három akkordot választja, az már csak ízlés kérdése.
