Most már tuti, elvégre a leglehetetlenebb fejezeten is túl vagyunk: volt Trabant-koncert. A kontextus ismert: két-három évig, és akkor is csak szigorúan zárt körben létező zenekar, egyetlen kislemezre rúgó diszkográfia, a kulcstagok nagy része külföldön, komoly viták az életmű hozzáférhetővé tétele kapcsán – ha valamiből, hát ebből valószínű volt, hogy soha nem lesz már semmi, de most, 26 év után lett. Méhes Marietta énekesnő hazajött New Yorkból, összeállt a Trabant testvérzenekarának is nevezhető Balatonnal, beszállt még pár régről ismerős vendég is Menyhárt Jenőtől Másik Jánosig, aztán lett, illetve lesz egy koncert csütörtökön a Gödörben, ami akkora érdeklődést keltett, hogy kedden volt egy nyilvános főpróbája is. Ez pedig szintén nagy érdeklődést keltett, tízméteres sorral a pénztár előtt, újabb tízméteres sorral a bejáratnál, egy harmadikkal a ruhatárnál, és egy negyedikkel a pultnál, de mindenhol a Trabant bágyadt melankóliájához eleve illő, és az eltelt évek számához is méltó csendes nyugalommal.
Meg kell hagyni, e bágyadt melankólia meg az egész Trabant-sztori esetleges jellege miatt ennek a koncertnek nem is nagyon volt olyan tétje, mint amilyen a hasonszőrű újjáalakuló buliknak szokott lenni, és talán éppen ezért lehetett is rá számítani, hogy nem lesz rossz a végkimenetele. Nem is lett. Egyrészt nem volt kérdés igazán, hogy relevánsak-e még a számok, és főleg a mögöttük álló érzések, mert a Trabant akarva-akaratlanul nem egy önmagába zárkózó ún. generációs élmény volt, hanem egy generációs élmény arról, hogy milyen az, ha önmagába zárkózik az ember, ehhez meg bárki tud kötődni. Persze szinte kizárólag azok akartak, akik annak idején is, de ez már más tészta, a lényeg, hogy működött a dolog. Másrészt pedig az végképp nem volt kérdés, hogy „vajon el tudják-e még úgy játszani, mint régen”, mert úgy eljátszani nem túl nagy művészet, és azt a szintet sikerült is hozni.
Hozzá kell tenni ugyanakkor azt is, hogy megugrani még véletlenül sem sikerült, mert Méhes Marietta papírból énekelt és el-elcsuklott a hangja, a zenekar pedig többször simán belesült a dalokba, de ez meg nem is baj, sőt talán éppen ez volt a fentebbiekből még hiányzó plusz. A Jó reggelt, az Azt hiszem, hogy, a Rövid séta, a Balettcipőben, a Ragaszthatatlan szív, a Mániákus depresszió meg a többi szám pont így voltak tökéletesen a helyükön, bénácskán előadva, viszont normális körülmények között, feltűnően jól sikerült vetítéssel kísérve, mert a hangulatot pontosan így sikerült áthozni 2011-be. Többet kívánni nemcsak érdemes nem volt, de nem is lehetett – erről az egészről talán az mondta el a legtöbbet, amikor mellettem valaki megjegyezte, hogy „régen sem voltak jók, de most meg aztán pláne rosszul nyomják”, majd azzal a lendülettel elrontotta a szöveget. Kár keresni a kilógó lólábat, ez egy jó koncert volt, csak épp a maga sajátos módján, de ezért meg legfeljebb még hálásabb lehet az ember, és kész.
Hogy mi a tanulság? Leginkább talán az, hogy a Trabant már a maga idejében konzerválta magát, és bebiztosította, hogy ne nagyon legyen támadható, ha egyszer mondjuk újjáalakul. Ennek köszönhetően pedig ma is ugyanolyan kuriózum a régi nagy underground zenekarok között, mint amilyen annak idején volt. A vicc meg az, hogy mindez most történt meg, amikor a tinédzserek körében a lo-fi és a hálószobapop tök menő dolog, mert a maga módján a Trabant annó pontosan ezt csinálta, csak épp a két fél mit sem tud egymásról. Slusszpoénnak mindenesetre ez is elgondolkodtató.
