Superman nem ismer lehetetlent, ezért talán őt kellene megkérni, rendezzen egy jó Superman-filmet. Eddig ez mindössze Richard Donnernek sikerült közel ötven éve. Az 1978-as Superman olyan magabiztosan használta a korabeli hollywoodi csúcstechnológiát, hogy elfogadhatóvá, sőt vonzóvá tette ellentmondásos főhősét. Supermanről ugyanis úgy tudjuk, hogy tisztessége a naivitással és a bugyutasággal határos, és a cinizmus éppen úgy pattan le róla, mint az érzelmi mélységre vagy szellemi izgalmakra vágyó olvasó- és nézőközönség érdeklődése.
Ezernyi képregényfüzet között is kevés olyat találunk, amelynek szerzői képesek megoldani ezt az egyszerre logikai és művészi természetű feladványt. A filmadaptációk között annál is kevesebbet. Legutóbbi önálló filmjében, Az acélemberben borongós és borostás, sebzett lelkű muszáj-Herkulesnek ábrázolták a figurát, olyan megváltónak, aki elvesztette hitét a megváltásban. Most újra vidámabb színekkel festenék meg Supermant, harsány pirossal és kékkel, mint amilyen a jelmeze a hírhedt, kívül hordott alsónadrággal.
A jól láthatóan pirosló alsónadrág ebben a verzióban inkább fürdősortra hasonlít, de ezt az újítást elég, ha az összehasonlító Superman-elemzésből diplomázók jegyzik fel maguknak.
