Fényképeket szorongató és zászlókba burkolózó emberek ülnek a padkán, várakoznak a füvön, hogy átmehessenek egy fémdetektoros kapun egy csernyihiv megyei kórház előtt, pár tucat kilométerre a belarusz határtól. Édesanyák, feleségek, gyermekek érkeztek Ukrajna egész területéről, remélve, hogy a nagyszabású orosz-ukrán fogolycsere keretében az ő szerettük is kiszabadul. A kilenc hónapos Miroszlav a nagyapja karján ugyan még nem sejti, de élete első találkozására készül az apjával.
Miroszlav édesapja egy éve tűnt el, Olehnek hívják, akkor 37 éves volt.
A május 16-ai isztambuli orosz-ukrán tárgyalásokon jobb híján tető alá hozott, eddigi legnagyobb fogolycserét három nap alatt, péntektől kezdődően e hétvégén bonyolították le a belarusz-ukrán határon. A szeretteiket keresők így országszerte reményt kaptak: amíg korábban maximum egy-kétszázas nagyságrendben cseréltek ki a felek katonákat, a mostani, ezerfős hazatérő kontingens feltüzelte a reményeket.
Szvitlána, két, Mariupolt védő tengerészgyalogos anyukája először vállalta a nyolc órás utat a dél-ukrajnai Mikolájevből, hátha megpillantja a hazatérők között két fiát: az egyiket az altáji Bijszkben, a másikat a kosztromai régióban található Galicsban tartják fogva a háború eleje, azaz 38 hónapja. Az édesanyát testvére és unokahúga kíséri. Azt mondja:
Negyedik éve vannak fogolytáborban, súlyos lehet az állapotuk. Minden cserénél várom őket, de most fordul elő először, hogy kijövök ide. Itt álltam tegnap, itt állok ma és itt leszek holnap is. Mindig hiszek, és remélem, hogy kiszabadulnak.
Kisebbik fia egy éve adott legutóbb életjelet magáról, levél formájában. Az idősebbik felől több mint három éve nem érkezett információ azon kívül, hogy életben van, és – állítólag – megkapott egy, az édesanyja által küldött levelet.
A tömegben felülreprezentáltak a tengerészgyalogosokat várók – Ukrajnában május 23-a, a fogolycsere első dátuma a tengerészgyalogosok napja, ezért sokan remélik, ennek alkalmából őket engedik haza az oroszok.
Az embereket türelmesen terelik a rendőrök és a katonák a kórház épülete körül, hogy a megérkező buszok akadálytalanul haladhassanak majd a bejárathoz. A nővérek türelmesen ragasztják az ablakokra, falakra az emberek által feladogatott képeket. Ez később értelmet nyer, miért érkeznek sokan kartonokra ragasztott vagy laminált portrékkal a helyszínre.
Hirtelen kiáltás hallatszik: rendben lezajlott a csere, az e napra tervezett 307 katona átért ukrán földre, rendőri felvezetéssel úton vannak a buszok. Elindul a számolgatás: mennyivel megy egy busz, milyen messze vannak, 45 vagy 60 perc múlva érnek ide?
A feszült várakozást hamarosan három mentőautó távoli szirénázása töri meg: az átadott foglyok közül az azonnali kórházi ellátásra szorulókat a többiektől külön, gyorsítva hozzák. Az egyikből tolószékes, a másikból lábfej nélküli, a harmadikból langaléta katona száll ki maszkban: az ő arca a kamerák és az „Üdv itthon!”-t skandáló tömeg kereszttüzében elvörösödik, könnyek gyűlnek a szemébe. A lépcsőn megfordul, mutatóujját felmutatva kiabálja a tömegnek:
Higgyétek el, mind haza fogunk térni!
Félórás várakozás után végül rendőrautók vijjogása hallatszik a távolban: a tömeg elcsendesül, a feszültség tapintható a levegőben. A begördülő konvoj elsötétített üvegei mögött csak az integető kezek kivehetőek, az arcok nem. Az ajtók kinyílásakor elszabadul a pokol, a tömeg skandálni kezd: „Vi-ta-je-mo, vi-ta-je-mo”, azaz „üdv, üdvözlünk”.
A buszról leszálló tarra borotvált, csontsoványra fogyott, beesett szemű szabadultak zászlóba burkolózva, libasorban haladnak a bejárat felé a keskeny folyosón, amit a biztosító rendőrök formálnak nekik a hátukra nehezedő, ismerős arcokat kutató tömeg nyomásának ellentartva. Egyszercsak egy férfi nevét sikoltja egy fiatal nő, majd a másodperc törtrésze alatt libben át a tömegen és a sorfalon, hogy az egyik golyófejet átölelve a kelepelő kamerák kereszttüzében pár másodpercre megszűnjék körülöttük a világ. Meglepett kedvesének csak az egyik, könnyező szeme látszik ki a fekete hajzuhatag alól.
Két-három másik pár, család egyesül hasonló körülmények között. Mindenki másnak ott a második esély: annyi információt megtudni a fogvatartott vagy eltűnt rokonról, barátról, amennyit csak lehet.
A következő órában az orvosi ellenőrzésre várakozó, hullafáradt férfiakat kitartóan ostromolja a tömeg kérdésekkel, ablakon beadott, a fejek fölött előre adogatott képekkel, a hátukra írt adatokkal: születési év, egység, eltűnés napja.
„Valaki van itt a 36. dandár 17. harckocsihadosztályából?” – kiabálja egy nő. „Adjanak utat” – felelik a rendőrök. Egy idős nő mindenkihez odalép, és elmondja: „Ő itt a fiam, Táncos volt a hívójele, a 92. rohamdandárban szolgált. Nem látta? Ő az egyetlen fiam, rajta kívül senkim sincs. A hívójele Táncos. Magas, jóképű srác.”
A bejárat felé csoszogó, várakozó katonák kitartóan nézik, egyesével vizsgálják meg a feléjük nyújtott képeket. „Nem, nem ismerős, de ne csüggedjen, rengeteg barakk van, nem láthattam mindenkit” – mondja egy katona egy asszonynak. Nagy ritkán viszont rámutatnak egy képre, és beszélni kezdenek. „Őt láttam fél éve, a körülményekhez képest jól van.” Máskor leszegett fejjel közlik a rossz hírt. Egymás mellett sírnak örömükben és bánatukban az emberek.
Ahogy a katonák hírmorzsákat hoznak a frontról, úgy ők is a világtól elszakítva itt szembesülnek mindazzal, ami a fogságuk ideje alatt idekint történt.
A 33 éves Jurij 465 napot töltött orosz fogságban. Pár perccel az érkezése után tudta meg, hogy meghalt az apja.
Fél éve már sejtettem, hogy nagy a csend, és nem vagyok már kisgyerek, sejtettem, hogy ez a helyzet
– mondja az elgyötörtségtől színtelen hangon. „Édesanyám már nem él, testvéreim nincsenek, ő volt az egyetlen hozzátartozóm. Nem is a verés és az éhezés a legnehezebb a fogságban, hanem hogy nem tudsz kapcsolatba lépni a szeretteiddel, hogy elmondd nekik, életben vagy, vagy hogy ne aggódjanak érted” – teszi hozzá a földön ülve, lilára színeződött bőrű kezében cigit szorongatva.
Időközben minden katona bejut a kórház épületébe, kint elered az eső és megszólalnak a légvédelmi szirénák. A tömeg egy tapodtat sem mozdul, mindenki mutogatja, az ablakokra tapasztja a kezében szorongatott vagy táblára nyomtatott fényképet a keresett személyről. A kórház különböző emeleteiről katonafejek kukucskálnak, próbálván folytatni az érkezéskor megkezdett azonosítómunkát.
Órákkal később, és fejcsóválások tucatjai, százai után kezd csak el ritkulni a tömeg, átengedve magát a csalódottságnak. A padok, padkák megtelnek egymást vigasztaló, sírdogáló emberekkel.
Miroszlav is elfáradt, a nagypapa karjáról már nagyon lemászna a földre. Rágcsálna valamit a hat fogával.
