A magyarok többsége elfogadja az „enyhébb” gyermekbántalmazási eszközöket

A februári, jelentős társadalmi támogatottságot élvező gyermekvédelmi tüntetés egyik célja az volt, hogy felhívja a figyelmet a gyermekek jólétével kapcsolatos alapvető problémákra, illetve erőszakmentes nevelkedés biztosításának szükségességére. Azt gondolhatnánk, ha ilyen sokan támogatnak egy megmozdulást, akkor a magyar társadalom alapvetően elutasító a gyermekbántalmazás minden formájával kapcsolatban. Az IDEA Intézet kutatói olyan, nyilvánosan elérhető, a családon belüli gyermekbántalmazás témájához kapcsolódó online beszélgetéseket, kommenteket elemeztek, amelyek egy éves távlatban – 2023. július 30. és 2024. július 29. között – fogalmazódtak meg az online térben. A kutatás eredményei jelentősen árnyalják a gyermekbántalmazás társadalmi elutasítottságáról szóló képet, korántsem annyira egyértelmű a helyzet, mint ahogyan azt a februári gyermekvédelmi tüntetés sikere mutatja.

A nevelési elvek alapjait általában a saját szüleinktől hozott minták jelentik. Azonban ezekből vagy az akár hasonló mintákból jól láthatóan különféleképpen építkeznek a családon belüli gyermekbántalmazás témájához hozzászóló, már a gyereknevelés gyakorlatában is jártas szülők és nagyszülők – vagy a többiek, akik nem szülőként nyilvánultak meg a kérdésben.

A beszélgetésekben megjelenő szülői viselkedések és felfogások négy, különböző karaktermintázatot mutattak annak alapján, hogy a hozzászólónak milyen gyermekkori élményei voltak, illetve, hogy felnőttként miként vélekednek a gyermekek nevelési célzatú, fizikai bántalmazásáról. A minták jól tipologizálhatók, azoktól kezdve, akiknek nincsenek gyermekkori tapasztalatai a bántalmazásról, és ők maguk is elítélik a gyerekekkel szembeni fizikai agresszió minden formáját egészen azokig, akik gyermekként maguk is átéltek ilyesmit és szülőként is elfogadhatónak tartanak egyes nevelési célzatúnak gondolt fizikai bántalmazási formákat. A hozzászólásokból úgy tűnik, a többség elszenvedője volt valamilyen fizikai bántalmazásnak a nevelkedése során, ezzel együtt többséget alkotnak azok is, akik az ilyen „nevelési eszközök” használatát legalább részben elítélik.

Sok hozzászóló szerint a szülők helyzete nehéz, mert gyakran egyáltalán nincs segítségük a gyereknevelés során előálló helyzetek kezeléséhez. Ezért sokan bizonytalanok, illetve úgy érzik, hogy a gyermeknevelés kapcsán túl nagy nyomás nehezedik rájuk. A szülők gyakran személyes kritikaként élik meg, hogy a gyermekneveléssel kapcsolatos cikkekben szerintük túl „tökéletesnek”, „zökkenőmentesnek”, „egyszerűnek” ábrázolják a gyermeknevelést, holott ők maguk, a saját hétköznapi helyzeteiket és élményeiket sokkal nehezebbnek, bonyolultabbnak látják. Sokakban folyamatos belső feszültség él amiatt, mivel saját tapasztalataikat nem tudják megfeleltetni a gyereknevelésről szóló idealizált képnek, emellett az is gyakran megfogalmazott érzés, hogy a gyermeknevelés rengeteg energiát emészt fel, olyan „műfaj”, amiből egy pillanatra sem lehet kiszállni, soha sincs pihenés.

Gyakran megfogalmazott vélemény az is, hogy nincs két egyforma gyerek, nincsenek általában működő nevelési eszközök sem. Sokan családon belüli, konkrét példákat említve szemléltették, hogy amíg egy nevelési módszer az egyik gyermeknél bevált, addig a másiknál teljesen más megközelítésre volt szükség, ezért is nagyon nehéz a megfelelő neveléssel kapcsolatos döntéseket meghozni.

A kommentek jelentős része általában beszél a testi fenyítésről, de gyakran megkülönböztetésre kerültek olyan konkrét, agresszív „nevelési eszközök”, mint a pofon, a verés, az ordítozás/kiabálás és az ütés is, illetve kisebb arányban a suhintás. Az ordítozás és a kiabálás ugyan nem direkt fizikai bántalmazás, de számos kommentelő volt azon az állásponton, hogy a nevelés során alkalmazott verbális agresszió, így például a becsmérlés is, többet is árthat akár, mint egy-egy konkrét, fizikai bántalmazó, „nevelőnek” szánt aktus – bár a vélemények alapján a verbális agresszió nevelési célzatú alkalmazásának elfogadottsága így is magas.

Jellemző, hogy azok a szülők, akiknél az olyan súlyosabb fizikai bántalmazási formák nevelési célzatú alkalmazása is elfogadott, mint a verés, alapvetően nyitottabbak az „enyhébb” agressziót alkalmazó nevelési formákra is, így náluk ebben az esetben elfogadott az is, ha egy-egy pofon elcsattan a gyereknevelés során.

Az online térben megfogalmazott vélemények alapján egyébként is az mondható, hogy a többség elfogadhatónak tartja a „nevelési célzatú” bántalmazási formák olyan „enyhébb” formáit, mint a suhintás, a pofon vagy az ütés. Az egyik leggyakoribb érv ezeknek az eszközöknek az alkalmazására a gyerek miatti aggódás: ha például valamilyen életveszélyes helyzet áll elő, mondjuk a gyermek át akar szaladni az úttesten, vagy bele akar nyúlni a konnektorba, a szülők ijedtsége már önmagában is indokolhat egy-egy suhintást vagy pofont.

Egy másik gyakori érv, hogy a gyermekek „enyhébb” bántalmazása kijelöli a határokat, az életre nevel, végső soron azt segíti, hogy a felnőttként be tudjon majd illeszkedni a társadalomba, a munkahelyi és egyéb közösségekbe – ehhez világos korlátok és szabályok kellenek, amelyek betartásának fontosságát a szülők az „enyhébb” bántalmazás eszközeivel tudják hangsúlyozni és elmélyíteni.

Az ilyen nevelési eszközök alkalmazását a többség nem utasítja el tehát, de lényegében mindenki mélyen elítéli, ha a gyereknevelés során alkalmazott fizikai agresszió tartós (fizikai) sérüléseket okoz a gyerekeknek.

A hozzászólások közel harmadában megfogalmazódott az a nézet, miszerint a neveléssel kapcsolatos elképzelésekben és gyakorlatokban jelentős generációs különbségek tapasztalhatók. Sokan úgy látják, hogy a gyereknevelés megközelítése a korábbiakhoz képest pozitív irányba változott, de azok vannak többen, akik szerint a változások iránya alapvetően kedvezőtlen. Az ezzel kapcsolatos nézetek összefüggnek a „nevelési célú” agresszió alkalmazásának elfogadottságával: akik a gyerekekkel kapcsolatos elvek és gyakorlatok generációs változásait pozitívnak látják, sokkal nagyobb eséllyel utasítják el a bántalmazási formák nevelési eszközként történő használatát, hajlamosabbak az önreflexióra ezzel kapcsolatban. Az ilyen véleményt képviselők az „enyhébben” bántalmazó nevelési eszközökkel is gyakrabban kritikusak, inkább a kommunikációra és a szeretet kifejezésére alapozó nevelésben hisznek, miközben azt is hangsúlyozzák, hogy ez sem jelent korlátok nélküliséget a gyerekek számára.

Ugyanakkor a megszólalók között azok voltak többen, akik szerint az utóbbi időszakban negatív irányba változtak a gyerekneveléssel kapcsolatos elképzelések. E vélemények szerint ennek az az eredménye, hogy a mai gyerekek neveletlenek, fegyelmezetlenek, egyáltalán „nincsenek szabályozva”, nem léteznek számukra korlátok.

Sokan úgy gondolkodnak, ennek az az oka, hogy a gyerekek fegyelmezésével és nevelésével kapcsolatban az új generációk gondolkodása túlzottan megengedővé vált, és az olyan „enyhébb” fizikai agressziót tartalmazó eszközöket is elutasítja, amelyek valójában eredményesen és hatékonyan alkalmazhatók, és nincs is valódi alternatívájuk.

Ezen megszólalók többségének az volt a véleménye, mivel régebben kifejezetten hatékonyan működtek a gyereknevelésben alkalmazott „enyhébb”, agresszív, bántalmazó eszközök, a mai gyerekek nevelésében is teret lehet nekik biztosítani. Gyakori vélemény, hogy szeretetre, kommunikációra alapozott nevelés tévútra vezeti a gyerekeket, a világ ugyanis „kemény és kegyetlen”, erre kell felkészíteni a gyerekeket.

A bántalmazó, fizikai vagy egyéb agressziót tartalmazó nevelési eszközök elfogadottságával kapcsolatos képet árnyalja, hogy a gyereknevelésben gyakorlati tapasztalatokkal rendelkezők jelentős részét folyamatos önreflexió, ezzel együtt bizonytalanság is jellemzi a témával kapcsolatban. Mint az a korábbiakból kitűnik, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a szülők általában a bántalmazás „enyhébb” formáit is elítélnék, de sokakban rendszeresen kérdések merülnek fel ezzel kapcsolatban, gyakran elgondolkodnak azon, hogy az általuk alkalmazott nevelési gyakorlatok vajon megfelelőek-e.

Ez alól csak azok a szülők jelentenek kivételt, akik az „Erőszakot támogató” karaktertípusba tartoznak, de a „Kívülállók”, a „Tapasztalati úton elítélők” és az „Eszköz nélküliek” között rendszeresen megjelentek önreflexióra hajlamos kommentelők. Az érdemi önvizsgálatot azonban nagyon megnehezíti, hogy az érintett szülők nehezen férnek hozzá alapvető, általános pszichológiai és önismerettel kapcsolatos információkhoz, ami csak növeli a bizonytalanságukat, határozatlanságot és értetlenséget szül.

Az tehát a kutatás alapján egyáltalán nem állítható, hogy a magyar társadalom egységesen gondolkodik a gyerekek nevelési célzatú fizikai bántalmazásáról, kivéve, ha rendszeres és durva fizikai agresszióról van szó, ami tartós sérülést okoz a gyereknek, mert ennek elutasítása teljesen egyértelmű.

A vélemények alapján úgy tűnik, a szülők az agresszió alkalmazásával kapcsolatban nincsenek egyszerű helyzetben: azzal a többség tisztában van, hogy a bántalmazó „nevelési eszközökkel” kapcsolatos gyermeknevelési elvek megváltoztak, de a legtöbben nagyon kevés olyan nevelési mintát tapasztaltak életük során, amelyek elkerülték az „enyhébb” bántalmazási formákat is, így nem nagyon tudják elképzelni, mivel lehetne kiváltani azokat.

Az pozitív tendenciának tekinthető ugyanakkor, hogy sok szülőben legalább kérdések merülnek fel a bántalmazó „nevelési” eszközök alkalmazásáról, bennük erős ezzel kapcsolatban az önvizsgálat igénye. Egyfelől ezért is lenne fontos nagyobb hangsúlyt fektetni a bántalmazó „gyereknevelési” eszközök használatával kapcsolatos edukációra és társadalmi párbeszédre, másfelől azért is, mert több gyermekbántalmazási formának magas az elfogadottsága a magyar társadalomban. Az olyan enyhébbnek tekintett fizikai bántalmazási formák mint a suhintás, egy-egy pofon, ütés vagy az ordibálás és a kiabálás a többség számára elfogadható nevelési eszköznek számít.