Az utóbbi években visszatérő panasz, hogy az előzetesek egyre fantáziátlanabbak, gyakran inkább csak felmondják a cselekményt ahelyett, hogy kreatív eszközökkel próbálnák átadni a film hangulatát. Nem pusztán netes fórumokon és kommentekben merül fel ez a vád, de olyan lapok is Hollywood szemére olvasták ezt, mint a Guardian vagy a New York Times. Megalapozottnak tartja ezt a hiányérzetet?
Azt hiszem, nem újkeletű ez a panasz, a trailerek története igazából ilyen rapszodikus események láncolata: óvatosan kísérleteznek az alkotók, és, ha valami népszerű lesz, akkor az trenddé szilárdul, utána pedig orrvérzésig használják, mígnem az ötlet már önmaga paródiájává válik, elveszti a menőségét, majd jön egy újabb trend. A New York Times fenti cikkében is etalonként emlegetik a Közösségi háló 2010-es előzetesét, ami bevezette például azt, hogy egy nagyon híres zenefeldolgozásra építik a teljes koncepciót. Nem azonnal lett belőle divat, sok évbe telt, mire kifutotta magát, de ma már tényleg rengeteg trailer ezen alapul. Vagy ott volt ugyanabban az évben az Eredet trailere, ami bevezette az úgynevezett bwaa-effektet, ami a nagyon lelassított zenének/hangnak egy hangutánzó neve és vagy a feliratok alá (rendező, színészek) vagy később valami csúcspont elé tették rendszeresen, hogy kiemeljék azt a részt. Hat–nyolc évig minden előzetes kötelező eleme volt, a végén már szerintem mindenki idegbajt kapott, amikor meghallotta, én legalábbis biztos.
Akkor ez nem feltétlenül fantáziátlanság, csak a marketingre mindig jellemző biztonsági játék?
Ami fantáziátlanságnak tűnik, az valójában egyfajta patikamérlegen való egyensúlyozás következménye. Igazából 1975-től – amikortól a blockbuster marketing megszületését datálják – indult el az a folyamat, hogy a trailerkonvenciók leegyszerűsödtek, és kiszámíthatók lettek az előzetesek. Én a kilencvenes évek előzeteseit például sokkal fantáziátlanabbnak látom, ahol mutatnak némi történetet, aztán jön sok-sok CGI-effekt. De igazság szerint bármelyik korszakban járunk, nagyjából hasonló az arány: több tucat konvencionális előzetesre jut csak néhány érdekes és kísérletező, viszont azokra emlékszünk.
Mint minden esetben, a trailerek is akkor hatékonyak, ha egyszerre tudnak valami ismerőst és valami újdonságot is mutatni. Ha túlságosan újszerű, akkor elidegeníti a nézőket, nem értik, ha túl sok benne az ismerős, akkor pedig azért nem érdekli őket, mert azt az érzést kelti bennük, hogy már látták.
Egy filmhez általában készül trailer és teaser is. Ez utóbbiban bátrabbak, kísérletezőbbek a készítők. Ez a játszótér, a forgalmazók itt nyitottabbak a meglepő megoldásokra. Maguk a trailerek sokkal kötöttebbek, mindenképp fel kell vázolniuk a történetet, hiszen azt is tudjuk, hogy a történet az, amivel mindent és bármit el lehet adni – nemcsak a csokit, de magukat a filmeket is. A kérdés az, hogy egy nagyjátékfilm bonyolultságú történetből mit emel ki a készítő, mennyit mutat meg. Szerintem az utóbbi húsz évben pont, hogy egyre kevesebb a spoiler az előzetesekben, és épp amiatt, mert nagyon rossz visszhangja van a közvélemény szemében, amikor „mindent megmutat az előzetes”. De mindig vannak kevésbé sikerült trailerek, amikor kevésbé kreatívak a készítők, általában viszont nem ezek lesznek igazán emlékezetesek. Egy elmélet szerint (Lisa Kernan) az előzeteseknek tartalmilag már kezdetektől fogva három retorikája létezik, és ez azóta sem változott: sztár-, sztori- és zsánerretorika. Ezeket akarja eladni egy trailer a filmben, és ezek közül hozza meg a döntést, hogy végül melyiket emeli ki jobban. Amik változnak, azok igazából a formai megoldások.
