És hogy mi is lenne az? Természetesen önmaguk a téma, vagyis az újvidéki társulat, együtt és külön, sülve-főve, hidegben-melegben, tűzön-vízen át. Színpadon és azon kívül, öltözőkben meg hotelszobákban, a rendezői önmegvalósítás labirintusa és az etikai kérdésfelvetések örvénye között keringőzve.
Ez a nagy varázslat ebben az előadásban, mármint az eldöntetlenség, a néző hatékony elbizonytalanítása és ennek a bizonytalanságérzetnek a huzamos ideig történő fenntartása. Mielőtt valaki ködös lilaságot sejdít, ki kell ábrándítanom: a Történt egyszer Újvidéken két, pontosabban a huszonnégy közreműködő miatt negyvennyolc lábbal áll az anyaföldön.
És nem csak a vajdaságin: a minden határon túlmenő komoly problémák és súlyos dilemmák taglalása határon innen épp annyira érvényes, mint odaát. És egy újabb „kétfenekűség”: ha „csak” operett-, musical- és egyéb, többnyári slágereket akarunk hallgatni értő tolmácsolásban, magas színvonalon, akkor is irány a kétórás show, de ha ennél többet várunk és akarunk, ha gondolkodó színházra vágyunk, akkor is feltétlenül ott a helyünk.
A posztjugoszláv színház sok helyen rendező, nemzetközileg is magas árfolyamon jegyzett rendezője Urbán András, aki markáns, harsány, úgy általában és nagyon is konkrétan politikus színházat művel. Magyarországon viszonylag szűk réteg ismeri annak ellenére, hogy a szegedi THEALTER Fesztivál évek óta hazavárja előadásaival. A budapesti ínyencek a Stúdió K Színházban jegyzett Sacra Hungaricával, majd az Átriumban bemutatott Mefisztóval és A trianoni csatával kaptak jófajta bevezetőt sajátos színházesztétikájába.
A Történt egyszer Újvidéken úgy lóg ki a sorból, hogy nagyon is illeszkedik abba. Az előadás apropóját a vajdasági színházat nemrég óta igazgató rendező kötelező házi feladata jelentette: a délvidéki színjátszás állócsillaga, az Újvidéki Színház ötvenéves jubileumára ünnepi műsort kell, muszáj, kénytelen rendezni. De aki Urbánt ismeri, sejthette, hogy nem szmokingos urak és kisestélyis hölgyek fognak a dicsőséges múltról sztorizni, miközben a közönség elszenderedik az unalomtól.
A szmoking, az estélyi, a színészzenekar meg a konfettiágyú ugyan stimmel, de szó sincs unalomról: az ezek köré rendezett két óra valósággal felrobbantja a színházat. Ifjú színházi munkaerők és évtizedek óta az újvidéki deszkákon teljesítő, érett művészek egymással és egymásról játszanak itt. A vidám játékba – mert rengeteget lehet nevetni az előadáson – olykor keserű betétek vegyülnek.
Hogy miről? A munkavállaló kiszolgáltatottságáról, a siralmas fizetésekről, a követelőző főnök mániáiról – ugye, hogy nem csak a színház falain belül valid kérdések ezek? Azért a színház marad a fókuszban, amihez kell néző is, aki elviseli, tűri, sőt mi több, élvezi azt, ahogyan a kísérletező színház (el)bánik vele. Közel két tucat sláger hangzik el, köztük rövid, szöveges betétek, mi pedig, legyünk bár anyaországi kívülállók vagy a délvidéki színház szakértői, lassan összerakjuk fejben, mi tette és teszi jelentőssé ezt a teátrumot.
Szóval megvan az ünnepi főhajtás, de azért a csillogó (fel)szín mögött jól látszik a dolgok fonákja is. Ahhoz, hogy mindez az elejétől a végéig klappoljon, kell Gergye Krisztián erőműként működő koreográfiája, meg persze a rendező mellett Oláh Tamás és Lénárd Róbert jegyezte szellemes, önreflektív szövegkönyv is.
Az egyik legjelentősebb balkáni színházi fesztiválon, a Sterija Játékokon több színészi díjat, koreográfusi díjat és alkotói és előadói csapatnak szóló elismerést kapott az előadás. Nincs ebben semmi csoda: A Történt egyszer Újvidéken felszabadító, ön- és köz(önség)terápiát jelentős mértékben tartalmazó, hamisítatlan színházi élmény.
