Koromsötétben kúszunk a nedves sziklák övezte alagút mélyén, miközben egy hatalmas és veszélyes valami szuszog, röfög a mélyben. Lassan haladunk, a morgó robaj irányába csupán bajtársaink fáklyájának fénye mutatja az utat. Aztán megpillantjuk őt: egy szikla oldalában szunnyadó, veszedelmes óriást, tele sebekkel, fájdalommal – talán még a szikláknál is ősibb!
Ez vajon a valóság? Tényleg itt hever előttünk? Vagy csak álmodunk? A pszichózisban szenvedő Senua maga sem tudja biztosan. Az viszont tény, hogy ennyire fenyegető és ijesztő pillanatokat inkább horrorjátékokban szoktunk átélni, miközben a Senua’s Saga: Hellblade 2 inkább egy rövid, de velős túra a mentális betegségek legmélyebb zugaiba.
Abba belegondolni, hogy az első Hellblade hét éve jelent meg, még a fent említett, szunnyadó monstrumnál is ijesztőbb. A Ninja Theory által fejlesztett, 2017-ben kiadott Hellblade: Senua’s Sacrafice viszonylag kis büdzséből készült, és egy szokatlan koncepcióra építve igyekezett művészi magasságokba emelni az akkoriban épp unalomba fulladó akciójáték-zsánert.
A 9. századi pikt harcosnő, Senua története nem a folyamatos kaszabolásra vagy akár a Spartacus és Trónok harca sorozatok által népszerűvé tett kardpornóra fókuszált, hanem egy mentális problémákkal küzdő fiatal nő szenvedéseire, akit egyedül szerelme tartott az őrület innenső oldalán – csakhogy nemrég őt is elveszítette.
A Hellblade 2-t már úgy mutatták be 2019-ben, mint az Xbox brand egyik legfontosabb játékát, az elmúlt öt évben pedig látványosabbnál látványosabb videókat láttunk belőle, minimális játékmenet mellett. Mint kiderült, okkal, mert interaktivitás és lehetőségek terén a Hellblade 2 sok újat nem nyújt: egy 4–5 órás utazás vár ránk Senua fejében, aki ezúttal rabszolgatartókkal veszi fel a harcot.
Álmaimban Izland visszainteget
A játék elején Senua épp egy északi rabszolgatartókkal teli hajón ücsörög, hogy fogolyként jusson el a kereskedők táborába. Célja a többi rabszolga kiszabadítása, terveit azonban keresztülhúzza egy vihar: az orkános szél ripityára töri a hajót, Senuát pedig Izland sziklás partjára sodorja a tenger alig néhány túlélő társaságában. Idegen világ, idegen emberek, idegen ellenség – egyedül a Senua fejében sutyorgó hangok ismerősek, no meg a szüntelen hallucinációk, amik egy idő után azt is nehézzé teszik, hogy játékosként megállapítsuk: mi valós és mi nem az.
Márpedig az ötórás utazás során számtalan bizarr kalandban lesz részünk. Senua immár nem csupán saját elméjével harcol, hanem valós ellenséggel, az útját keresztező botcsinálta szövetségesek pedig gondoskodnak róla, hogy az első rész kamaradrámájához képest mozgalmasabb történetet kapjunk.
Bár Senua ezúttal is főszereplő, tetteit a többi karakterhez fűződő viszonya fűti, ezek a kapcsolatok pedig akarva sem lehetnének szokatlanabbak. Ott van mindjárt a rabszolgatartó Thórgestr, aki ellenségből válik baráttá, vagy épp a misztikus Fargrímr, aki a hangokat halló Seniuát mágikus képességek birtokosának véli.
Érdekes, hogy bár nincs olyan sok idő ezeknek az embereknek a megismerésére, mégis hozzánk nőnek, a Ninja Theory eléri, hogy valódi emberként gondoljunk rájuk – ez különösen akkor fontos, mikor beüt a tragédia, ami egy ilyen sötét és veszélyes világban bizony a mindennapok része.
Spoilerezni nem fogok (az óriást már láttuk korai trailerekben), de a játék második felében lesznek pillanatok, mikor magunk sem tudjuk eldönteni, mi az, ami valóban megtörténik és mi az, ami csak Senua fejében létezik. Kissé veszélyes játék ez a Ninja Theory részéről, mert könnyű úgy beállítani a mentális betegségeket, mintha valamiféle misztikus ajándékok lennének, noha nem szabad elfelejteni, hogy a Hellblade 2 a 9. században játszódik, Senua pedig nem épp megbízható narrátor, így lehetséges, hogy a fantasztikus elemek csak látszólagosak. Habár a Hellblade 2-t nem sok okunk lesz újra végigjátszani, a történet pontos megértése és az üzenet kibontása rá tudja venni az arra fogékonyakat, hogy újra és újra nekifussanak, mint egy David Lynch-filmnek.
Őrülten szép
Pszichózis ide, fantasy oda, az biztos, hogy a szemünket meggyőzik a látottak: a Hellblade 2 kétségkívül a legjobban kinéző játék, ami megfordult a tévém képernyőjén, egyben pedig az első olyan program, ami az Unreal 5-ös motor legfrissebb változatának összes trükkjét tudja. Itt, kérem, minden fényeffekt valós idejű, a karaktermodellek részletessége a valóságot súrolja, a képen használt effektek pedig annyira filmszerűvé teszik az egész élményt, hogy többször úgy éreztem: amit látok, nem játék, hanem a kőkemény valóság.
Utoljára a Playstation 4-re megjelent (és szintén rövid és egyszerű) The Order: 1886 volt ennyire megdöbbentő vizuális ugrás. Csak, amíg ott a sztori is ezer sebből vérzett, és mindent elkövetett, hogy még véletlenül se tudjuk beleélni magunkat a steampunk London lovagjainak bőrébe, addig itt a már említett forgatókönyv, illetve a színészek valóban életszerű – és a játéktechnológiai színvonala miatt 360 fokban tapasztalható – játéka rátelepszik az érzékszerveinkre, és nem enged, míg véget nem ér a szívszorító történet. Nehéz ezt írásban visszaadni, de még a videók sem tesznek igazságot – a Hellbalde 2-t látni kell!
És hallani. Habár a látvány lenyűgöző, mégis a hangzás az, ami sokáig velünk marad majd a játék után. Az egy dolog, hogy az egyébként kimondottan érzelmes sztorit remek színészekkel és zeneszerzői munkával adja elő a Ninja Theory, de Senua szokatlan érzékelését sikerült audió fronton is visszaadni, így mindig hallunk valami motoszkálást, sutyorgást, zúgást, kaparászást. A fejlesztők már a játék indításakor figyelmeztetnek, hogy a Hellblade 2-t fejhallgatóval érdemes játszani, ezt pedig én is csak megerősíteni tudom.
Ennyi?
Az biztos, hogy a Hellblade 2 maradandó audiovizuális élmény – kár, hogy mint játék, nem nyújt többet elődjénél. Persze, néha harcolunk, hogy kardpárbajok során kerekedjünk felül ellenfeleinken. Máskor egyszerűbb logikai feladványokat oldunk meg, esetleg lopakodunk, felfedezünk, de mindezt egy igen szűk, csőszerűen tervezett világban, ami elképesztően szép, szó se róla, de annyira szorosan fogja a kezünket, hogy a kaland végén csak-csak érzünk némi hiányt.
Természetesen nem kell minden játéknak 600 órás open world eposznak lennie, de ha más nem, a két éve megjelent God of War: Ragnarök megmutatta: igenis lehet érzelmes, jól előadott sztorit rakni egy nagyon is tartalmas játék alá. Mindezen tompít valamennyire, hogy a Hellblade 2 Game Pass-szal is elérhető, de ha valaki csak magát a játékot szeretné birtokolni (akármilyen fura, léteznek ilyen emberek, kedves Microsoft!), az vagy Steamen fizet 50 eurót, vagy az Xbox Store-ban 21 ezer forintot.
A Ninja Theory persze szándékosan nem úgy járt el, mint a már említett God of War alkotói. A brit csapatnál egy utazást terveztek, amire az erősebb PC-k és Xboxok tulajdonosai indulhatnak el. És ezzel nincs is semmi baj. De van abban valami nyugtalanító, hogy egy négy éve piacon lévő konzolcsalád egyik legfontosabb címe egy olyan szoftver, amit játéknak csak némi jóindulattal lehet nevezni.
Persze az is lehet, hogy ez így teljesen rendben van, és az elmém bomlott meg a látottaktól. Majd az Xbox eladásai eldöntik.
