Rendesen neki vagyok keseredve, ami akár magánügy is lehetne, de nem az, mert nem csupán rólam van szó.
Nem vagyok lázadó, hőzöngő alkat, azt tanultam otthon, hogy a munkát el kell végezni – sportban, orvoslásban, írásban, bárhol, mindenütt. Hiszen akkor leszel sikeres, ha mindent megteszel, és persze, ha szerencséd is van, de a befektetett munka a lényeg.
Néhány napja a rendelés végén Kati, az asszisztensnőm meséli, hogy jött egy új rendelkezés, és már adja is a kinyomtatott tájékoztatót.
Hivatalos papír a NEAK-tól (vagyis: Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő), és első olvasásra szokás szerint egy szót sem értek belőle. (Hogy miért kell a tájékoztatókat úgy fogalmazni, hogy csak többszöri nekifutásra válik világossá, mit akar, sosem értettem, de úgy kell nekem.)
Szóval tájékoztatnak, hogy az ilyen és olyan törvény megváltoztatta a közfinanszírozott járóbeteg-szakellátásban az időpontfoglalás szabályait, és a módosítás március elsejével hatályba is lépett.
Mondjuk én eddig is igyekeztem ezt tenni – csak nem olyan bornírt módon, ahogy az új szabályozás rendelkezik.
Hadd hozzak egy példát: van egy kis páciensem, akit másnak is megmutatnék, és a szakmában töltött évtizedek okán olyan kollégáim is vannak, akikhez tanácsért fordulhatok. Felhívom az illetőt, elmondom, mit találtam, mit gondolok, miben kérem a véleményét. És természetesen kérek időpontot is, esetleg jelzem, hogy a szülők hamarosan jelentkeznek egyeztetésre.
Mindez rendben ment kormányrendelet nélkül is.
Mostantól viszont, ha beutalóköteles helyre küldöm a betegemet, nekem kell a rendelési idő alatt egy online felületen időpontot rezerválnom neki. Miért kell ehhez orvos?
Ráadásul a rendelés ritmusa is megváltozott. A Covid előtt az anyuka ránézett a kisfiára, megállapította, hogy valami nem stimmel, jöttek rendelési időben, kivárták a sorukat, én megvizsgáltam, kikérdeztem a fiút, a kezelést pedig megbeszéltem a szülőkkel.
Elég jó a teherbírásom, de ebben az összevisszaságban nehéz működnöm.
Ja, és nem mellesleg folyamatosan iskolai igazolásokat kell írni – pusztán emiatt is kérdem a kedves döntéshozókat innen, a nehézsorsú VII. kerület önkormányzati gyermekrendelőjéből: miért nem tekintjük egymást felnőtt embernek, miért tételezzük fel a szülőről, hogy csalni akar; apa vagy anya miért nem igazolhat néhány napnyi hiányzást?
Na de visszatérve.
Olyanokat láthat, hallhat majd, hogy noha elvileg előjegyzésre dolgozunk, a gyakorlatban az a helyzet, hogy jönnek bizony az aznap megbetegedettek és azok is, akiknek akuttá vált a problémájuk. És ez így helyes, csak hát őket „létszám felett” kell ellátnunk, és az időpontosok morognak, hogy ők bizony pontosan érkeztek, mégis várniuk kell.
Egyesek azt javasolják, hogy a betegek egy részét távolból, telefonon igazítsam el. Vitatkozom velük. Ha, teszem azt, főzöl nekem egy ebédet, húslevest és hortobágyi palacsintát, na, azt sem tudom telefonon megkóstolni. Pont ilyen az orvoslás is: a gyereket sem lehet távvizsgálni, őt is „meg kell kóstolni”: nézni, hogy lép be, már a váróban rápillantani, rosszalkodik-e vagy csak gubbaszt, aztán le kell vetkőztetni, alaposan meg kell vizsgálni, mert így tisztességes. (Miközben persze egy sima lázcsillapítás és hozzá a folyadékpótlás nem kiált orvosért, az a szülő feladata.)
Szóval ez a mindenkit ellátni, miközben egész nap szól a telefon, plusz a szaporodó adminisztráció, hát, komoly idegi megterhelés a háziorvos számára, pláne azoknak, akik szeretnék megadni a bennük megbízó betegeiknek azt, ami jár nekik. És ha már ez így van, tessék minket békén hagyni az olyan fölös papírmunkával, amihez nem kell orvosi diploma!
Jut eszembe: arról is jött értesítés, hogy a JIR (Járóbeteg Irányítási Rendszer) csak júliustól lesz használható, mert akkorra készül el a szakrendelések foglalásait fogadó online felület. Mintha azt mondták volna annak idején, hogy már márciusban ússzak egy olyan medencében, ami majd júliusra készül el. Na, az még nekem se menne.
