Belföld vélemény

Az Ábrahám-egyezmény jövője

24.hu
24.hu
A stabilitás bástyájának megingása. Az új kommunisták. Írások az Élet és Irodalom legújabb számából.

Hajdu Nóra: A stabilitás bástyájának megingása

A globálisan erősödő populista szélsőjobb pártoknak és mozgalmaknak Európában különösen kézzelfogható a jelenléte, a tendencia az európai stabilitás bástyájának tekintett Németországot sem kíméli.

Mi ez?

Hetente egy-egy részletet mutatunk az Élet és Irodalom legújabb számából. Ha tetszik, az írásokat elolvashatja a www.es.hu oldalon vagy a péntekenként megjelenő lapban. Már online is: www.es.hu/elofizetes 

Németországban az október 8-án lezajlott hesseni és bajorországi tartományi választások a tartományokon jóval túlmutató politikai hatásokat eredményeztek. Mindkét régióban az ott eddig is hatalmon levő kereszténypártok megerősödve kerültek ki a választásokból, a Berlinben szövetségi szinten kormányzó hárompárti „közlekedésilámpa-koalíció” (Ampel) minden tagpártja pedig vereséget szenvedett. Ennél jóval nagyobb hatású fejlemény, hogy a folyamatosan erősödő szélsőjobb populista Alternative für Deutschland (AfD) a volt NDK területén lévő tartományok után most két nyugati tartományban szerzett a keletihez hasonló arányú támogatottságot. Ezzel az AfD népszerűségének növekedése a hagyományos pártok számára „össznémet” politikai problémává vált.

A fejlemények az egész politikai üzem működésében felgyorsították a politikai folyamatokat. Egyrészt szövetségi szinten a berlini kormánypártok gyengülése közepette most először látszik a vezető ellenzéki erő, a kereszténypártok támogatottságának kisebb arányú növekedése. Másrészt ennél talán fontosabb, hogy a hagyományos pártok – hosszabb tétovázás után – végre szembenéztek az AfD növekvő támogatottságával jelentkező veszélyekkel.

Krajcsír Lukács: Az Ábrahám-egyezmény jövője

A Hamász október 7-i terrortámadása és a Gázában elindított izraeli hadművelet utáni regionális hangzavarban alig kapott figyelmet, hogy Bahrein is csatlakozott az Izrael-ellenes lépéseket tévő államok táborához. Bár ez a monarchia a mészárlást követő hetekben még elítélte a Hamászt, november elején visszahívta a nagykövetét, miközben az izraeli diplomáciai misszió vezetője – alig két hónappal a nagykövetség elfoglalása után – szintén elhagyta az arab országot. November 2-án a manámai parlament nemcsak még jobban elkötelezte magát a palesztinok mellett, de egyben felfüggesztette a kereskedelmi kapcsolatokat Izraellel, és határozatlan ideig szünetelteti a közvetlen repülőjáratokat. Az izraeli külügyminisztérium azóta mindenkit igyekezett biztosítani a kapcsolatok stabilitásáról, de a Perzsa-öböl menti monarchia lépései jó néhány Közel-Kelet-elemző és -szakértő számára megkongatták a vészharangot.

Jogos a kérdés, hogy a Hamász és Izrael közötti háború esetében miért lényeges egy 778 négyzetkilométeres, alig 1,5 millió lakosú és még regionális viszonylatban is ritkán szereplő állam magatartása?

Való igaz, hogy Izrael számára fontosabbak az olyan muszlim országok, mint Egyiptom, Irán, Jordánia vagy Törökország, hiszen a reakcióik könnyen húsba vágóak lehetnek Jeruzsálem számára. Csakhogy a bahreini–izraeli kapcsolatok alakulása korántsem lényegtelen. Olyan ugyanis, mint a barométer állása, leszűrhető belőle, hogyan alakul az a megbékélési folyamat, amely az elmúlt években oly nagy bizakodással – sőt, egyenesen reménnyel – töltötte el mind a régión belüli, mind az azon kívüli szereplőket.

Bahrein az elsők között kötötte meg 2020-ban az úgynevezett Ábrahám-megállapodást. Ez a gyakorlatban az Izraellel való diplomáciai kapcsolatok felvételét jelentette, kölcsönös befektetések és a kereskedelem elindítását, illetve a kulturális, sport- és turisztikai együttműködés nyitányát. A szakértők körében már október 7-én elindult a találgatás, hogy a Hamász részéről mely konkrét politikai esemény váltotta ki az Al-Aksza Áradása fedőnevű műveletet. Kétségtelen, hogy Izrael belpolitikai megosztottsága, az orosz–ukrán háború alakulása, Irán megerősödése szintén elhangzott mint lehetséges indok, de felbukkant a Jeruzsálemhez fűződő arab kapcsolatok normalizálódása is.

Busztin György: Hogyan ünnepeljük meg?

Máig jól emlékszem, amikor katonakoromban tolmácsként egy mikrobuszon együtt ültem a Vörös Hadsereg teljes felső vezetésével, akik az akkoriban elhunyt magyar honvédelmi miniszter temetésére érkeztek fővárosunkba.

A buszon helyet foglaló szovjet tábornokok – megannyi hatalmas barna medve – szótlanul nézték, amint a magyar főváros lakói, karácsonyra készülve, fenyőfák alatt roskadozva igyekeztek otthonukba. Rangidősük, egy félelmetes generális, a hallgatást megtörve meg is kérdezte magyar kísérőjüktől, egy altábornagy elvtárstól, aki mellettem erősen feszengve állott (a szovjet vendégek minden ülést megtöltöttek, szó szerint és jelképesen is): – Na, R. elvtárs, ez olyan vallásos ünnep? – A mi altábornagyunk, egy kis szégyenpírral, csupán annyit tudott kipréselni magából: – Da. – Csönd volt utána… vészjósló csönd.

Ez a kis epizód járt a fejemben, amikor nemzetünk mai vezetőjét néztem az 1956-os forradalom és szabadságharc legutóbbi évfordulóján. Szép beszédet mondott Veszprémben, a királynők városában, az odabuszozott és a város lakóitól hermetikusan elkülönített hívei előtt. Volt benne a főváros és a vidék egymással szembeállítása, Budapest-ellenes uszítás és az Európai Unió elleni szellemes, maróan gúnyos hangulatkeltés, brüsszelibürokratázással fűszerezve, az uniót rosszul sikerült paródiának minősítve. Miközben vezetőnk fullajtárja – aki ettől alighanem kizökkent az ünnepi hangulatból – Brüsszelben éppen kitartóan igyekszik elhitetni az uniós döntéshozókkal hamvas jogállamiságunkat stb. stb.

Ez tehát számomra bizony nem az 56-os hősök előtti tisztelgés volt, akik életüket vagy szabadságukat, és még többen a jövőjüket áldozták fel a magyar függetlenségért, ill. a vezetőnk által most méltatlannak minősített, hanyatló, kifigurázott Nyugathoz tartozásért. Mit üzen mindez? Azt, hogy 1956 kényelmetlenné válik egy olyan rendszer számára, amely a lakosságot szisztematikusan, alattomosan, kis lépésekben igyekszik eltántorítani az egyre inkább ellenségnek kikiáltott Nyugattól, ettől a nemet váltós, önazonosságát megtagadó erkölcsi fertőtől.

Kovács Zoltán: Az új kommunisták

A kilencvenes évek elején egy szerdai kora esten az azóta már elhunyt Balaskó Jenővel ültünk a Stáhly utcai borozóban, vártuk, hogy a közeli nyomdában korrigálhassuk a levonatokat. Balaskónak azon a héten verse jelent meg, de amúgy is szeretett éjszaka benézni a Szikra Nyomdába. Elolvasott mindent, ami a keze ügyébe akadt, nekem pedig kapóra jött, akkoriban minden szerda éjjel imprimáltam a ÉS-t.

Fröccsöket ittunk éppen, amikor megjelent az ajtóban Zacsek Gyula MDF-es politikus, parlamenti képviselő, és letelepedett az asztalunkhoz. Addig nem ismertem személyesen, de nyilván tudtam róla: jellegzetes alakja volt az első szabad választás utáni parlamentnek. Kezdeményezésére 1991-ben alakult meg a privatizációt kritizáló országgyűlési képviselők csoportja, a Monopoly-csoport, talán van, akinek még ismerős a név. 1993 tavaszára feloldhatatlan konfliktusba keveredett az MDF vezetésével, nyáron már ki is zárták az akkori kormánypárt országgyűlési frakciójából.

Ahogy emlékszem, nemcsak a privatizációt támadta, de mindent és mindenkit, aki külföldről kapott pénzt. Épp Soros György szapulásába fogott, minthogy az támogatja a Szadeszt meg a Fideszt. Ez ott és akkor nem volt túl szerencsés, ugyanis Balaskó ez idő tájt többek között épp a Soros Alapítvány ösztöndíjából élt. Megjegyzem, Balaskó ugyanannak a pártnak lett a tagja, amelyikből Zacseket kizárták, de akkoriban ilyen időket éltünk. Később a költő újságíróként csupa jobboldali laphoz került, a Ring főszerkesztő-helyetteseként, az Új Magyarország és a Pesti Hírlap főmunkatársaként dolgozott. Hallgattam, amint parázsló szájjal átkozták Soros Györgyöt, akinek – vallották mindketten – semmi joga beleszólni az ország sorsába, mégis pénzelte az összes fideszes vezetőt, Orbán Viktort is: nehogy már a liberálisok meg Soros György mondják meg, mit kell ebben az országban tenni. Nem azért történt rendszerváltás – hangoskodtak –, hogy a kommunisták helyett Soros akarjon uralkodni Magyarországon. A rend kedvéért: Orbán akkoriban liberális elveket vallott, a Liberális Internacionálé funkcionáriusa volt, pártja szorosan együttműködött az SZDSZ-szel.

Aztán indultunk a nyomdába. Ez 1992–93 környékén volt.

Szponzorált tartalom

A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik