A bölcsibe járás azért is jó, mert a gyerek rengeteg dalt tanul, melyeket otthon előad. Így a szülő gyakorlatilag folyamatosan feleleveníti a gyerekkorát, amikor még az általános iskolában Marika néni verte a taktust, majd kiszólt szemüvege mögül: “Szin-kóóó-pa!”. Igen, a zsebben ökölbe szorulnak a kezek, de nem azért, mert életünk értelme hamisan énekel, hanem mert a magyar szülő (a mai 30-40 közti generáció) még tanult kézjelekkel szolmizálni, és egy-egy dó vagy ré még ott munkálkodik a génekben.
Ráadásul fiunk/lányunk átkölt, félrehall, kever-kavar, játszik a dalokkal – erre is vannak szánva. Az első változat a direkt halandzsa éneklése a szöveg helyett. A második a szimpla félreértés, félrehallás, amit érintkezik a kiejtés nehézségeivel. Így lesz a kedves vasúti nótából (Fekete Pákó védjegyéből) morális értekezés: “Megy a gőgös, megy a gőgös Kanizsára”. A szülő jól emlékszik arra, amikor gyerekkorában “leripí, leripí!” kiáltásokkal szólaltatta meg a Beatles Let it be című örökzöldjét, vagy hogy kívülrl tudta halandzsázni a Jézus Krisztus Szupersztárt. Gyermeke most már össze is hoz két különböző dalt, a popkultúra ma ezt mash-upnak hívja: “Minden madár/hó a szakálla/virágom, virágom”.
A nyájas olvasónak is biztos van hasonló élménye akár a saját, akár a gyereke praxisából, kommentben szívesen látjuk őket.
