Amikor Kanadából érkezik egy kép azzal, hogy »a ti poncsótokban vagyok«, az nekem olyan, mintha én lennék ott benne. Akár Kanadában. És büszke vagyok arra, hogy tőlünk, egy ilyen kis faluból kikerült ruhában van valaki a világon bárhol.

Váczi Rozi Tardon született, ötéves koráig itt élt, majd kislánya születése után visszaköltözött ide. Akkori férjének születésnapjára ebben az apró északkelet-magyarországi faluban kellett ajándék után néznie, ekkor találta ki, hogy egy szekrényből elővarázsolt fehér pólót átvisz a szomszédba, hogy az ott lakó néni hímezzen rá valamit. Az a póló lett a matyodesign első darabja.

A 2011-ben néhány tardi asszonnyal elindult vállalkozás ma már közel negyven hímzőnőt foglalkoztat, kaphatók kézzel hímzett táskától kezdve a pólókon át még elegáns ruhák is. De kiknek a keze munkáját dicsérik az elkészült termékek? Ellátogattunk Tardra, hogy a matyodesign hímzőnői maguk mesélhessék el saját történeteiket. Ahány ház, annyi sors, de akad egy közös vonás: a hímzés mélységes, örök szeretete.

A Kanadáról szóló gondolatot Vajda Miklósnétól idéztük. 67 éves, „telik az idő, igen”, mondja. Nagyon sok Mari van a tardi társaságban, úgyhogy nem akart egy lenni a sok közül, szóval itt mindenkinek csak Neni. Eleinte az édesanyja dolgozott a matyodesignnak, ő olykor besegített neki, „Rozi mindig fűzött, hogy »hímezz már te is«”. De kitartott amellett, hogy inkább hagyja az édesanyját érvényesülni. „De ő már öt éve nincs.” Így aztán belevágott.

Megnyugtat, kikapcsol, egy kis pénzt hoz a konyhára, és a társaság is jó, mindig lehet valakivel néhány jó szót váltani – sorolja egymás után, miért szeret itt dolgozni. Rozi pedig nem egy főnök. Barát. Még a virágoskertjét is ő tartja rendben a háznál.

Neni Tardon született, világéletében itt élt. A munka – bolti eladóként, majd boltvezetőként – Mezőkövesdre szólította, arra a 35 évre „nagy kiesésként” hivatkozik, mert elment reggel hétkor, hazaért este hétkor, nem igazán találkozott a falubeliekkel. Amikor nyugdíjba ment, egy hónapig lesütött szemmel járt-kelt. „Nem voltam benne biztos, ki kicsoda, kellett idő, hogy megszokjam, hogy itt van az életem mindennap”. Ma már ez a természetes. El sem tudná képzelni, hogy máshol éljen.

Édesanyja mindig is hímzett, és már akkor is próbálta bevonni őt, amikor még egész kislány volt. „Legalább a pöttyöket varrjad már, kérte. Azóta is utálom varrni a pöttyöket.” A többi részét viszont szereti. Amíg elszólította a munka, csak minimális idő maradt a hímzésre, de most már másfél éve, hogy itt dolgozik, azóta ekörül forog az élet.

A családja is mindenben támogatja, „ha bármi program van, ami egybeesik egy ittenivel, úgy szervezik, hogy én szabad legyek akkor”. Van két lányunokája, az idősebb már be is dolgozott ide, a kisebb még tanulgatja a technikát. A legkisebb fiú létére szintén lelkesedik az ügyért, „télen, amikor kettesben vagyunk, szoktunk hímezgetni, öltünk, színeket állítunk össze”.

Amikor nehezebb időszak van, leülök hímezni és csak arra figyelek, amit csinálok, nem arra, ami történt. Kikapcsol, lelassít, nyugalmat ad. A színek is vidámak egy matyó hímzésnél, hatással van ránk is, hogy vidámabbak legyünk. Ebben a rohanó világban nagy szükség lenne rá, hogy mindenki kipróbálja, milyen, ha leül ezt csinálni egy-másfél órára. Az már annyit ad.

Szóba kerülnek az élet más területei is. Úgy érzi, évekkel ezelőtt egészen más volt az emberek kapcsolata egymással. Korábban jobban összetartottak, elbeszélgettek, mára csak távolodnak el egymástól. „És ezt nem fogjuk tudni pótolni. A kapcsolat egy másik emberrel, a barátok, a társaság, ez nem pótolható. Ott kellene lennie minden napban egy beszélgetésnek, egy ölelésnek. Nekem annyira megható, mikor látom a Facebookon, hogy »megölellek, jobb napod lesz«. Mert igaz. Ez így igaz.”

Felemelő érzés számára, hogy mások is hordják, amit ő készített. „Nagyon kicsit facebookozok”, vallja be, de így mindig látja, amikor Rozi felteszi, honnan érkezett épp visszajelzés valamelyik termékre. Vannak dolgok, amiket jobban, mást kevésbé szeret hímezni, a pólót még nem merte megpróbálni, inkább a keményebb anyagokat preferálja, a poncsó a kedvence. Abból is a piros-lila színösszeállítás.

Örül annak is, hogy néha feljárnak együtt a fővárosba, illetve tavaly ősszel például a matyodesign színeiben eljutott egy hétre Szlovéniába, nem járt volna ott sosem, ha nincs ez a lehetőség. Próbálja megélni ezeket a különleges alkalmakat, amennyire csak tudja.

Neni büszkén mutatja magán az anyukája által készített népviseletét, ami a világ összes színében pompázik. Ha a ruhadarabok mesélni tudnának, azóta is ott ülnénk. Közben megjegyzi, hogy édesanyja sosem tudta rábeszélni, hogy felvegye. Neki nem is volt soha. Aztán egy évvel azután, hogy az anyukája elhunyt – hiszen „addig nem illik színesbe öltözni” – rábeszélték, öltözzön már be ő is. Beöltözött. Úgy megszerette, hogy legközelebb már természetesnek tűnt. Máshová nem megy így, csak a matyodesignba.

Most már a nagy tükörnél egyedül felöltözöm, pedig kétemberes feladat, hogy úgy álljanak a szoknyák, ahogy kell. De most már egyedül is megcsinálom. Anyukám keze munkája minden része, az ő emlékét is őrzöm ezzel.

Átmegyünk a varróhelyiségbe, itt Hajdú Jánosné mesél. 2017-ig, negyven éven keresztül egy takarékszövetkezetben dolgozott. A hímzés gyerekkora óta az élete része, anyukájától, nagymamájától is ezt látta, de még az iskolai technika óráról is emlékszik rá. Munka mellett kevesebb idő jutott rá, hat éve viszont a hímzés lett az életének a középpontja. Rozi keresett olyasvalakit, aki tud hímezni és varrógépen is varrni. Marika tudott.

Ma már ő osztja be a hímzőasszonyok munkáját, tudja, ki a gyorsabb kezű, kire lehet bízni valamit, ha épp valami sürgős megrendelés érkezik, és nagyon szorít a határidő. „Ha sürgős munka van, fent kell lenni éjszaka is, mellette házimunka – mosás, főzés, takarítás, aztán család is van. És kikapcsolódni sem árt néha.”

Élete nagy részét Tardon töltötte, negyven évig ez az egy munkahelye volt, szívéhez nőtt a falu, ismer mindenkit kiskorától kezdve, sokan az ügyfelei is voltak. „Az ember azt csinálja, amit szeret. Én a takarékban is szerettem dolgozni, itt is. Családias légkör van, meg jól jön a nyugdíj-kiegészítés is.”

Mindent szeret varrni, pólókat, poncsókat is, de kiemeli a nagy, exkluzív ruhát, mert azt általában ő szokta hímezni, és úgy érzi, az jókora kihívás, milyen lesz a végén, hiszen két hét, mire elkészül. „Tenyérnyi rózsák vannak rajta, sok idő kell, hogy szépen legyen kivarrva. De sosem vesztem el a türelmem. Birkatürelmű vagyok. Megnyugtat a varrás, szeretem kézbe venni. Ha nincs a kezemben a varró, és úgy nézem a tévét, a férjem szokta is kérdezni: »beteg vagy?«. Igazából én csak hallgatom a tévét.”

Minden matyodesign-termék egy, a készítőjéről készült képpel érkezik új tulajdonosához, úgy érzi, emiatt is kapnak annyi dicsérő üzenetet a világ minden tájáról. Ő pedig örül, hogy örömet szerezhet valakinek. Néha akadnak váratlan visszajelzések is. „Egyszer a fiam Németországba utazott, majd a reptérről telefonált haza, hogy amíg várakozott, az egyik butikban meglátott egy poncsót. Mondta, hogy

anya, te voltál rajta!

Kedves emlék számára az is, amikor egy pólóra véletlenül fordítva rakta rá a mintát. „Felhívtam az illetőt, hogy elnézést kérjek, ő meg mondta, hogy semmi baj, sőt, örül neki, hogy ilyen egyedi lesz a póló, olyan fordított mintával úgysem hord ilyet senki más. A kellemetlenségből kellemes dolog lett.”

A lánya – aki szintén a matyodesignnál dolgozik, a webshopért felel – megtanult kötni, horgolni és hímezni is, ám úgy látja, ha kiöregszenek a nénik, nem nagyon lesz utánpótlás. „A lányom is csak akkor hímez, ha nagyon muszáj, nem úgy van vele, mint én. Ma már nem ülnek le úgy a fiatalok, ott a számítógép, telefon, nekünk még más volt. Nagymama kötögetett, én néztem, aztán mondta rögtön, hogy »gyere, kislányom, megmutatom«.”

Népviseletet nem hord, gyerekkorában sem tette, nagyon ritkán bújik csak bele, de egy-egy budapesti eseményen vagy a már Neni által is emlegetett szlovéniai úton is szívesen tette. „Jóleső érzés, ahogy körbefogtak ott minket, hogy »milyen szép a magyar hímzés«.

Azon még nem gondolkodott, meddig szeretné ezt csinálni, „egyelőre megy ez a malomkerék”. Nem tudja, mi lesz, ha romlik a látása, szemüveg nélkül már most sem megy a hímzés, és napfényben is jobb, mint lámpafénynél. „De most azt mondom, nem lesz olyan, hogy én ne csináljam ezt.”

Már néhány tardi kanyarral arrébb vagyunk. „Szemán Tiborné vagyok, 50 éves voltam decemberben és egy fogyatékos gyerek anyukája vagyok” – hangzik Vali tömör bemutatkozása. Ő már körülbelül tíz éve hímez Rozinak. Eleinte gyermekével volt otthon gyesen, majd Szabolcs 17 évig bentlakásos iskolába járt, a gyest pedig elvették tőle. „Nem én nevelem, ezt volt az indok.” Ezt követően a tardi szociális otthonban kezdett dolgozni, a munka mellett elvégezte a szociális gondozó és ápolói képzést.

Itt dolgozott tizenhét évig, egészen tavaly februárig. Aztán megszűnt a munkahelye.

Beletemettem magam a varrásba, hímzésbe. Másképp nem tudtam volna átvészelni. Most itthon vagyunk Szabival, törjük az életet. Ami nem könnyű. Nekem ez a mindenem. Nem a nyugtatókat szedem, hanem nekem az a nyugtató, ha ezt a kezembe veszem.

Miután megszűnt a munkahelye, egy hónapig a kapun se ment ki. Zavarta, hogy mindenki azt kérdezgette, „na, most hová mégy?”. De Szabival nem tud csak úgy bárhová elhelyezkedni. Régebben az édesanyja vigyázott rá sokat, de Parkinson-kóros lett, így most már nem tudja rábízni. Nem tudja, mi lenne, ha nem lenne a varrás. De szerencsére van, úgyhogy az élet súlya miatt kikívánkozni akaró könnycseppeknek a szemében hamar nyoma vész.

Először az édesanyja hallotta, hogy Rozi varrat a faluban, és ő is varrt már ekkor – terítőket hímzett és horgolt. Anyukája azt mondta, hogy varrjon inkább a Rozinak. Kapott egy próbavarrót, megfelelt. Nála nincs olyan, bizonygatja, hogy valamit nem tud kivarrni, bármit hoznak, mindegy, hogy póló, poncsó, sapka vagy bármi más.

Hálás, hogy benne lehet ebben a csapatban, habár nem tud sokat bejárni a többiek közé. A hímzés mindig az élete része volt, már 14 éves korában jelentkezett az iskolai szakkörre. Mindennap muszáj kicsit a kezébe venni, ha csak egy levél erejéig, akkor is. Csak az ösztön meglegyen.

Ha reggel felkel, az az első, hogy bekapcsolja a tévét és elkezd varrni. Amíg Szabi alszik, nyugodtan tudja csinálni, ha felkel, ellátja, reggelit készítenek, felöltöznek, vagy elviszi a mezőkövesdi napközibe. De csak néha, akkor megy csak, amikor szeretne, ha kéri, hogy vigye el. „Varrok, ha nem kell főzni, mosni, takarítani, bár azt mindig kell. De ha nem varrunk, akkor nincs pénzünk.” Néha Szabi utasítja, ha épp valami mást csinál, hogy „varrjál, anya, varrjál”.

Este, éjjel tud a legjobban varrni, akkor otthon is nyugodtabb a helyzet, és a korábbi munkája miatt amúgy is megszokta az éjszakázást. Egy idősotthonban nem aludhatott el, hiszen figyelnie kellett a lakókra, úgyhogy varrással ütötte el az időt. „Teljesen kikapcsol, közben nem is gondolkodok semmin, csak a mintán, amit varrok, hogy a következő virág milyen színű legyen. Amikor túl sok, akkor kicsit félreteszem, aztán folytatom ott, ahol abbahagytam.”

A hétköznapok nem egyszerűek. Ahogy Szabi egyre idősebb lesz – most 30 éves –, egyre nehezebb eset lesz, édesanyja szerint egyre több mindent igényel, és mindig a saját akaratát akarja érvényesíteni.

Nagyon rám van utalva, senki más nem melegíthet neki ételt, ha itthon vagyok, csak én törölhetem meg a hátát, én hajthatom fel a pizsama ujját. Ez a legnehezebb ebben a sorsban. Mert ez egy sors.

Mindennap felkelnek és csinálják tovább, van, amikor nehezebb, máskor könnyebb. Jó, ha van mit várni, akár egy ballagást, egy üdülést. És az ad erőt neki közben, hogy nincs is olyan rossz helyzetben. Lehetne ennél sokkal rosszabb is, mondja.

Vali az összes munkájára büszke. Legjobban a mellényekre, „amiknek ilyen nagy gallérja van”. Meg a pulóver most a kedvence, amin egy madaras minta van. Ha valami kész, mindig kiteríti a sarokülő karjára és gyönyörködik benne. Ilyenkor a férje is szokta mondani, hogy „hát, ez igen”.

Percek múlva harangozhatnak, de még az ebédidő előtt újabb házba térünk be. „Hát, a varrás úgy jött, hogy lerobbantam” – kezdi a saját történetét Molnár Lajosné, ő az egyike a matyodesign-Marikáknak. A bemutatkozáskor rögtön elújságolja, hogy hármasiker unokái vannak, három kislány, épp itt voltak a hétvégén, „maradt egy kis fennforgás utánuk” – ám ennek nyomait még nagyítóval sem találnánk meg.

Visszatérve Marikára, az ablak előtti kanapén összetéveszthetetlen hímzőhellyel rendelkezik, párnák sorakoznak egymáson, egyik oldalon tű, cérna, szemüveg, másikon lámpa. Amikor a fotózás miatt megkérdezzük, nem ülne-e át esetleg a másik oldalra – csak a hátulról érkező fény miatt – gyors elutasításba ütközünk. „Ez az én helyem.” Nincs apelláta.

A lerobbanás egy lábműtétet jelent, ami után nem igazán ment a mozgás, ő viszont kezdeni akart magával valamit. Hallotta, hogy Rozi beindította a varrót, érdeklődött, volna-e itt hely a számára is, ha már gyerekkora óta az élete része a hímzés. Volt. Megnyugtatta, hogy sikerült hasznossá tennie és lefoglalnia magát.

Az állapota sokat javult, de ő azóta is csinálja. Jól jön a nyugdíj-kiegészítés is, mert a nyugdíj nem sok, „sőt, nagyon kevés”. Édesapját ápolta 15 évig, az ápolási díj minimális volt, így a nyugdíj is az lett. „Így alakult.”

Poncsót varrni szeret a legjobban, „mindent, de azt nagyon”. A többiek káván varrnak, ő nem, neki nem olyan szép úgy a hímzés, ő csak a lábára teszi. Változó, hogy egy nap mennyit tud ezzel foglalkozni. „Itt vagyok a konyhában, felteszem az ebédet, fő, aztán tésztát gyúrok, közben még pihen, leülök egy kicsit hímezni”. Aztán ott az állatok etetése, a kert is. De mindig talál rá időt.

„Nem tudom, miért, de ha már valami miatt nem tudok varrni, hímezni egy-két napig, annyira hiányzik. Ügy leülnék, hogy legalább fél órát. Múlt héten se maradt sok idő, disznóölés is volt, hízót vágtunk. Aztán elutaztunk, majd az unokákat vártuk. A mama süt-főz olyankor. De már tudják a lányok is, ha matyót látnak valahol, mindig mondják,

mama, ez a te hímzésed, mama, ez a te mintád!

Tanítgatja őket is, de mindhárom balkezes, nincs egyszerű dolga.

Képtelenségnek tartja, hogy megunja a varrást, legfeljebb a látása lehet akadály, már most is érzi, hogyha feketére kell hímezni, és nem süt a nap, nem látja olyan jól. Örül, hogy mások is hordják, amit készít, „amikor látom, honnan jön visszajelzés, kicsit meg is borzongok”. Nemrég Dél-Amerikából jeleztek vissza, kék pulóver volt sárga hímzéssel, erre is emlékszik. „Amikor láttam, mondom, »jaj, hova el nem került«.”

Varrás közben a férje is sokszor „szurkol”, néha benéz és csak annyit mond, „hú, látom, nagyon jól haladsz”. Majd megkérdezi, hogy „szerinted én mit csináljak?”. Csak tudni szeretné, felesége szerint a kertben épp mi a fontosabb munka. „Hát, nagy az összhang, az a helyzet.”

51 éve házasok.

Azóta semmi veszekedés köztünk nincs, sokan nem hiszik el, pedig tényleg így van. Az a titka, hogy vagy ő hallgat, amikor én hangosabban szólok, vagy én hallgatok. Így nincs »durr«. Utána mindketten leengedünk. Csend van. És minden rendbe jön. Tudni kell hallgatni, amikor hallgatni kell.

Néha elmennek biciklizni ketten a faluban. Körbemennek, az egyik utca, a másik, a falu egyik széle, majd a másik. Néha húsz percig, máskor fél óráig tart, attól függ, hogyan tekernek. Egyet fordulnak. „Egyik vasárnap délután fordultunk egyet, aztán állt kinn a plébános, kérdezi, »Lajos bátyám, hova mennek?«. Mondja, hogy biciklizni. Erre ő széttárta a kezét, hogy »jaj, de jó!«. Még a két keze is úgy maradt.”

Utolsó megállónk Nagy Terézia háza. Teri néninek már a kezében benne van minden, az egész élete munkája. A jobb keze mutatóujján látszik, hogy amikor öltött, mindig jobbra tolta a tűt. Az ujj az egyenes után egy apró jobb kanyarban végződik. És volna itt még valami. „Háromszor estem el életemben. Mind a háromszor erre a kezemre.”

2012-ben kezdett a matyodesignnál. Eszébe is jut erről egy kép, amit rögtön áthoz a másik szobából, közben szabadkozik a tartása miatt, „ilyen egyenesen megyek, szoktam mondani, hogy kihúzom magam – vízszintesen”. A fotón a kezdőcsoport látható, azóta ketten meghaltak, ketten úgymond kiléptek közülük. Előkerül egy fotó magáról is, „ez akkor készült, mikor mindnyájunkat lefotózták, mondtam, hogy ez olyan, mint amikor elmentem vízért, elfáradtam és leültem”.

Saját népviselete, olyan, mint amiben ezen a képen van, nincs, máig fájlalja, hogy az édesanyja nem vett neki. Mindig úgy vágyott rá. Egyébként mindig szeretett „benne lenni a dolgokban”, még ha ma már nem is megy úgy, mint rég, „az ember kimúlik sok mindenből”. De a matyodesign sem pusztán a varrás miatt fontos neki.

Minden ősszel szokott nekünk bulit csinálni Rozi. És az nekem olyan jó. Mikor ott a többi között vagyok.

18 évig sertésgondozó volt az itteni sertéstelepen, hat évig a termelőszövetkezetben dolgozott. Ezalatt kevés idő jutott a kézimunkára, holott mindig szeretett varrni, horgolni, kötni is, utóbbit csak egy kicsit tud, állítja. Régen jobban szerette a keresztszemes hímzést, a matyó később jött, aztán át is fordult, ma már jobban is szereti ezt csinálni. A keresztszemes az anyósától jön, a ház a mai napig tele az ő munkáival.

Tavaly töltötte a nyolcvanat. Ma már van olyan, hogy fél napig varr, máskor csupán tíz percig – megérzi az időjárást is. „Az időjárás ilyen változó, mint én. Az öreg változik, ha valaki megöregszik, az fáj, de én szeretek hülyéskedni.”

Másképpen hajol már varrás közben is, vallja be, ezért szereti úgy végezni, hogy a térdére tesz egy kispárnát hozzá. „A kezemtől is függ, nagyon függ. De ez van, az ember megöregszik és nyugodjon bele. Próbáljunk reklamálni!” Vannak gyerekei, unokái, mindig azt szokta mondani, hogy mindenkinek ilyenek kellenének. Közel húsz éve egyedül él, „a papa itthagyott 18 éve”. Ezt is meg kellett szoknia.

Sokszor elkeseredik az ember, de nem szabad mindig.

Ezért csinálja a kis kertet is, pedig a lányai mindig kérdezik, „muszáj ezt?”. Ő meg mindig mondja, hogy nem, nem muszáj, de hadd csinálja. „A kezem miatt meg ne varrjak? De akkor semmit se csináljak, csak tévézzek? Azt is meg lehet unni.”

Régen sokat összejártak a szomszédokkal, haragban ma sincsenek, de azt mondja, más korosztály, nem érnek úgy rá. „Kihalnak az ember körül. Azon gondolkodtam, hogyha egy öreg meghal, egy ház üresen marad. Nagyon sok ilyen van a faluban. De most már hallom, hogy jönnek a fiatalok. Hál’ istennek, jöjjenek is. Szeretem a fiatalokat. Az nem biztos, hogy ők is engem. De mit bánom én.”

Nem olyan már, mint régen volt, ezért varr, hogy lefoglalja magát. Hiányzik neki, hogy régen, amikor jó idő volt, az idősek kivittek egy széket, és leültek a ház elé, hogy „megtárgyalják a semmit”. Sokat változott a világ, ezért szeret a maga csendességében varrogatni, rádiózgatni napközben.

Néha elmegy a rokonokhoz, néha ők jönnek hozzá, „hívnak, itthon vagyok-e, hát hol lennék”. Az unokákat még nem tanította meg hímezni, a fiúval nem is próbálkozott, a lány válasza viszont egyelőre inkább az, hogy „jó, jó, mama, de inkább játékokat játsszunk”.

„Elkezdtem magamnak is többet varrni, olyan jó. De majd, ha öreg leszek, akkor varrok magamnak, most még a Rozikámnak varrok.”