„Suhint a sarló és vígan cseng az üllő, / A munka vár és hív a küzdelem. / Az ifjú gárda mindenütt az első, / Övé a szó s a boldog győzelem” – így biztatták egymást és magukat is dallal a termelés fokozására az ifjúmunkások az államszocializmus idején, vagyis akkor, amikor a propaganda szerint a munkások és proletárok érdekében munkálkodott az állampárt. A Magyar Szocialista Munkáspárt csak a IX. kongresszusán, 1966-ban fogadta el határozatban, hogy a heti munkaidő 48-ról 44 órára csökkenjen Magyarországon. Ez a gyakorlatban azonban csak néhány év csúszással valósult meg, és az 1891 óta szabadnapnak számító vasárnapok mellett csupán minden második szombat vált szabadnappá. A kétnapos hétvégére egészen egy 1981-es rendeletig kellett várni. A kommunista propaganda szerint a munkásokkal szemben a tőkések érdekeit védelmező „imperialista” országokban ekkorra a kétnapos hétvége már általánosan elterjedt gyakorlat volt.
A hosszú munkahét mellett Magyarországon az 1960-as, 1970-es években világviszonylatban is nagyon kevés volt a fizetett ünnepnap és a fizetett szabadság, ráadásul általánosan elterjedt volt a túlórázás, majd a felpuhuló diktatúrában az 1960-as évek végétől a főállás mellett vállalt munka. Mindez, különösen a mezőgazdasági ágazatban „az időmérleg-statisztikák szerint felemésztette a munkaidő-csökkenés kétharmadát” – derül ki a Szegedi Tudományegyetemen (SZTE) a Jelenkortörténeti Tanszéket vezető Tomka Béla történészprofesszor 2011-ben megjelent, Gazdasági növekedés, fogyasztás és életminőség című kötetéből. Miközben a kommunista, elvben a munkások érdekképviseletétől hangos Magyarországon, Győrben napi 374 percet, hat hasonló méretű francia kisvárosban 277 percet, a nyugat-németországbeli Osnabrückben pedig mindössze 234 percet dolgozott egy átlagos munkás. A nyugat-európai átlagot a valódi munkaidő Magyarországon csak a rendszerváltás környékére közelítette meg, de még ekkor is évente nagyjából 100 órával dolgozott többet egy átlagos munkás Magyarországon, mint a kapitalista nyugaton.
A munkaidő főként a mezőgazdaság visszaszorulása miatt csökkent
Magyarországon a napi munkaórák számát a 20. század első felében főként a gazdaság igényei és a konjunktúra szabták meg. Az 1920-as évek gazdasági fellendülése például együtt járt a naponta munkával töltött idő növekedésével: a gyáripari munkások közel kétharmada többet dolgozott napi nyolc óránál,
a felnőtt férfi munkásoknak ugyanis nem garantálta törvényes rendelkezés a napi 8 órás munkaidőt, jóllehet az 1920-as évek végére ez két további délkelet-európai ország kivételével már minden más európai államban megtörtént. A napi 8 és heti 48 órában törvényileg rögzített standard munkaidőre Magyarországon a második világháborúig kellett várni, de a vendéglátásban és a mezőgazdaságban dolgozók a törvényi védelemben továbbra sem részesültek
– írja Tomka, aki hozzáteszi, hogy a fizetett szabadság intézménye viszont megjelent, szolgálati időtől függően minimum 6, de legfeljebb évi 12 napot kellett biztosítani a munkáltatóknak.
Bár a gyáripari munkások napi munkaideje az 1940-es évekre elérte a ma is standardnak számító 8 órát, a munkaidő a teljes lakosságra vetítve valójában leginkább azért csökkent, mert a nem mindig magától értetődő, hanem alkalmanként kierőszakolt iparosodásnak köszönhetően jelentősen csökkent a mezőgazdaságban – jellemzően hosszabb munkaidővel – foglalkoztatottak aránya. A munkaidő további csökkentése, vagyis például a szabad szombatok bevezetése vagy a fizetett szabadságok mértékének a növelése az 1960-as évek közepéig fel sem merült, így az ominózus IX. pártkongresszus előtt Magyarországon már a legtöbb szocialista országhoz képest is többet kellett a munkásoknak dolgozniuk. Tomka kötete szerint 1967-ben például már csak Romániában volt Magyarországhoz hasonlóan hatnapos a munkahét.
Nyugaton tudományos munkaszervezés, keleten munkaverseny
Noha az 1960-as évekre a hazai munkások európai viszonylatban is kivételesen sok időt töltöttek robotolással, a második világháború után szovjet mintára Magyarországon is meghirdették az élmunkás-mozgalmat. Az 1950-ben sztahanovista mozgalommá átnevezett, majd az évtized második felére brigádmozgalommá szelídült élmunkás-versenynek Magyarországon is volt – Alekszej Sztahanov szovjet szénbányászhoz hasonló – arca. Akárcsak Sztahanov, Pióker Ignác gyalus is azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy – egy általa kidolgozott forgácsolási technikának köszönhetően – 1470 százalékra teljesítette a normáját. A Múlt-kor történelmi portál leírása szerint sztahanovistának a korban azt nevezték, aki
a többi munkással azonos munkafeltételek között egyéni tervét rendszeresen legalább 200 százalékkal túlteljesíti, újításokat valósít meg és munkatapasztalatait társaival is megosztja.
Ezek az élmunkások azonban nemigen örvendtek maradéktalan népszerűségnek a munkahelyeken, mivel kiemelkedő eredményességük gyakran ahhoz vezetett, hogy a többi munkással szemben is megnövelték a követelményeket. Amikor az államszocialista termelésben valaki jelentősen túlteljesítette a normáját, azt a vezetők úgy értékelték, hogy alacsonyak az elvárások, s a többiek számára is növelték azokat, ezt nevezték normarendezésnek.
A munkaszervezés fejlesztése és ezáltal a munkások teljesítményének növelése egyébként nem szovjet találmány, komoly előzményei vannak az Egyesült Államokban, egészítette ki kérdésünkre a könyvében írtakat az MTA, az SZTE és az ELTE együttműködésében működő Globalizációtörténeti Kutatócsoportot vezető Tomka. A Frederick Taylor amerikai gépészmérnök által a 19. század végén kidolgozott, gyakran taylorizmusnak nevezett tudományos munkaszervezés azzal maximalizálta az ipari termelés hatékonyságát, hogy a munkások munkafolyamatait pontosan, a munkaidejük utolsó másodpercéig megtervezte. Ezt azáltal valósította meg, hogy a munkafolyamatot olyan ismétlődő fázisokra bontotta, ami miatt minimálisra csökkent az üresjárat a gyártás során. Az elméletet gyakorlatba ültető Henry Ford ezt az 1920-as években azzal fejelte meg, hogy széles körben bevezette a futószalagot, és a készülő járművei gyártósorainál három műszakban folyt a termelés. Mindenki csak nagyon apró részfeladatot végzett, de azt gyakorlatilag megállás nélkül. A munkások teljesítményének a növelése érdekében a szerszámok, az anyagok mind kézre álltak, a monoton munkától idővel pszichés problémákat mutató alkalmazottakat pedig az átlagosnál lényegesen magasabb fizetéssel ösztönözték.
A sztahanovizmus tehát akár az amerikai módszer ideológiai mázzal leöntött – és lényegesen rosszabbul fizető – változataként is értelmezhető, amelyben a mozgósítást és a kollektív munkavégzést helyezték előtérbe. Csakhogy a magyar gyárakban a munkakörülményeket nem minden esetben optimalizálták megfelelően, csak a kiemelt munkások posztjain, így azok, akik nem ezeken a posztokon dolgoztak, gyakran a mosdó látogatása vagy az ebédidő rovására voltak kénytelenek teljesíteni az új normájukat.
A gyerekmunkát Magyarországon csak a szocializmusnak sikerült felszámolnia
Miközben a gyári munkásoknak a proletárdiktatúra nemigen adott okot a fellélegzésre, a munkaerőnek volt egy olyan csoportja, amelyet valóban felszabadított az államszocializmus. A 19–20. század fordulójára modern nagyvárossá alakuló Budapesten egyre gyakoribb volt a pénzért apró-cseprő munkákat végző gyerekek látványa.
A városiak megszokták, hogy hajnalban az inasok söpörték a műhely előtt az utcát, a pékinasok az éjjeli műszak végén, hajnalban még kivitték a zsemlyéket a lakásokba, a varrólányok késő este a kalapokat a dámáknak. A pénzért munkát végző gyermekek látványa mindennapos, megszokott volt (…), és az első világháború, a gazdasági válság csak elmélyítette a társadalmi problémákat
– írja a magyarországi gyerekmunkáról Deáky Zita.
A kommunista rendszer az élet kevés területén állta az összehasonlítást a nyugati országokkal, de a gyerekjogokat sikerült azonos mértékben rendeznie. Ez a gyermekmunka tiltására is érvényes volt – von mérleget kérdésünkre Tomka. Bár az 1922-es ipartörvény már elkezdte szabályozni ezt a területet, a 14 év alattiak munkavállalása csak az államszocializmusban szűnt meg teljesen. A gyerekmunka elsősorban azokban az ágazatokban jöhetett szóba, ahol nagy szükség volt a szakképzetlen munkára. Ez Magyarországon is a mezőgazdaság volt, ráadásul erre a szektorra volt leginkább jellemző a családi munkaszervezés, ahol a legnagyobb mértékű volt a gyerekek dolgoztatása. A mezőgazdaságban az állam kevésbé tudta hatékonyan szabályozni a munkavégzést, mert legfeljebb annyi eszköze volt, hogy kötelezővé tette az iskolába járást. A termelőszövetkezetek kialakítása után azonban hatékonyabban be lehetett tartatni a törvényt, mint a családi gazdaságokban. Az 1960-as évektől az általános iskolások szervezetten már legfeljebb csak közösségépítő jelleggel, az iskolájukkal együtt vettek részt évente néhány napig a betakarításban.
8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szocialista fejlődés
A munka- és a szabadidő egyensúlyának a megteremtése Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban éppúgy, mint a szocialista blokkban, a gazdasági szerkezet átalakulásával – vagyis a mezőgazdaság visszaszorulásával – volt elsősorban összefüggésben. Csakhogy miközben az iparilag fejlett nyugati országokban a munkaidő csökkenése révén felszabaduló időt pihenésre, valamint szórakozásra és a fogyasztás más formáira fordították, addig Magyarországon és általában véve a keleti blokkban egészen más történt. Magyarországon az 1960-as évektől egyre több munkás és alkalmazott vállalt második vagy akár harmadik állást a hivatalos munkaideje után is. Az önkizsákmányolás még nagyobb fokú volt a falusi lakosság körében, melyre a kollektivizálás után elterjedt háztáji gazdálkodás bőven adott lehetőséget: a termelőszövetkezeti alkalmazottak saját művelésre egy-egy parcellát kaphattak, amelyet ugyan a téesz felszántott a munkagépeivel, de az élőmunkaigényes feladatokat önerőből, a családtagjaik bevonásával végezték el. Az iparban az 1980-as évektől, a gazdasági munkaközösségek révén alakult ki olyan rendszer, amely szintén a munkavállalók túlmunkáján alapult – mondja Tomka.
A pártállam amúgy is gyanakvással figyelte a dolgozó nép szabad szabadidőtöltését.
Nem kizárólag a termelékenység növekedése nyomására vált szükségessé a munkaidő csökkentése, hanem mindenekelőtt a szocialista fejlődéshez kapcsolódó politikai szükségletek kifejeződéseképpen: megteremteni a lehetőségeket a szocialista életmód számára oly fontos szabadidő fejlesztéséhez (…). Ennek feltételein kell munkálkodni egy átgondolt szabadidő-politika tudományos eszközeivel a szabadidő további fejlődése feltételeit megteremtve
– elmélkedett Fukász György népművelő a Szegedi Nyári Egyetem 1976-os művelődéselméleti előadásainak egyikén. Igaz, miközben a Rákosi-korszakban még erőteljes volt az államhatalom igénye, hogy az emberek életét lehetőleg átfogóan megszervezze, a Kádár-rendszer egyik sajátossága Tomka szerint éppen az volt, hogy létrejött egy ki nem mondott kompromisszum, amely szerint a rezsim nem szól bele az emberek mindennapi életébe, s egyben lehetővé teszi a gyakran önkizsákmányoláson alapuló szerény gyarapodást, amennyiben a lakosság távol tartja magát a politikától. Az 1970-es évektől éppen ezért a munkásokat már nemigen lehetett népművelő programokra mozgósítani, azok meg tudták védeni a saját szabadidejüket.
Írta: Balázs Zsuzsanna | Képszerkesztő: Tamási Miklós és Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/munka
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
