Így lesz a világ legelőzékenyebb, legsármosabb pasijából dúvad

A Svéd az első hónapokban mindig nagyvonalúan viselkedett vele. A tenyerén hordozta. Akkor talán erre volt a legnagyobb szüksége: nagyvonalúságra. Nem akart gondolni az elrontott házasságára. Nem akart a hibákkal foglalkozni, melyeket korábban elkövetett.

Szexuális kapcsolatnál többet keresett. Állandó partnert, akivel eltöltheti a szabadidejét.

Aki kíváncsi rá, és aki elfogadja a hullámzó időbeosztását, a pontosan előre tervezhető programok hiányát. Azt, hogy mióta az egyik TF-es tanára hívására beugrós kaszkadőr statiszta lett, egyik napról a másikra felborulhat a hete, és sokszor az éjszaka közepén vagy csak másnap hajnalban ér haza egy forgatásról. Olyan partnerre volt szüksége, akire támaszkodhat, amíg össze nem szedi magát. Akivel talán újrakezdheti… A Svéd ideális választásnak tűnt. Magas, hatalmas, barátságos házőrző, örökké figyelő szemekkel, aki saját céget visz és nagyvonalúan tud bánni az idejével. Az együtt töltött első hónapok különlegesek voltak. Soha nem érezte még azt, hogy egy férfi ennyire figyelné a kívánságait, és mindenben szeretne a kedvében járni.

Pontosan emlékszik rá, amikor a Svéd előállt az ötlettel: költözzenek össze. Még csak néhány hónapja ismerték egymást, de már túl voltak az első közös nyaraláson. Még szep­temberben is tartott a nyár. Délben kövér sugarakkal égetett a nap, csak az estékbe férkőzött be az ősz. Hétvégén kimentek a strandra. A Svéd fehér bőrét nézte, amit egész nyáron alig fogott meg a nap. Talán akkor nevezte először magában Svédnek. A férfi tarkóján az apró szőke hajszálakkal játszott a fény. Nyúlánk alakjával, markáns vállcsontjával olyan volt, mint egy nagyra nőtt kamasz. Ujjaival végigsimította a hátát, és először talán nem is az agyában, az ujjaiban született meg a név. Csak magában nevezte így, vagy legfeljebb Évának, a legjobb barátnőjének mondta el.

A Svéd még a strandon kitalálta, hogy a következő hétvégén autózzanak le Horvátországba. Tetszett neki a spontán ötlet, a határozottság. Miután bepakolták a strandcuccokat, de még a parkolóban álltak, a férfi keresett a Bookingon egy megfelelő szállást, és a telefonján azonnal le is foglalta.

– Pénteken indulunk – mondta. Elégedetten nézett fel a telefonjából.

Még most is emlékszik az autó nyitott ajtaján át áradó napsütésre, a parkolót keresztező vékony, szálkás árnyékokra, a Svéd napszagú bőrének illatára, ahogy az ülésen hozzábújt a férfihoz.

Csak Isztriáig mentek, és a sziklás partú Rabacban szálltak meg egy ötcsillagosban. Sokáig aludtak, reggelizni se mentek le. Szinte az egész napot az ágyban töltötték.

Szerette, ha egy férfi figyeli a teste rezdüléseit, élvezi a hosszú előjátékot, a gyöngédséget, és nem akar azonnal rátérni a lényegre, de most a mohó szextől jobban izgalomba jött.

A Svéd magáévá tette.

Talán ez volt a legfontosabb impulzus, hogy a Svéd kimondja: költözzön hozzá. Az együttéléssel járó spontán szex. De az is lehet, már régóta készült rá. A fejében volt egy határozott menetrend. Igen, ez valószínűbb. A Svédnek mindenre volt terve. A viták hevében el tudta veszíteni a fejét, de fontos döntéseket nem hozott meggondolatlanul.

Hazafelé autóztak. Krisztina visszanézett a tenger vékonyodó csíkjára a látóhatár mögött. A szárazföldi ember a tengertől csak elszakadni tud. Amikor már nem látszott más, csupán a szárazföld, a bensőjében ott maradt egy apró kitöltetlen lyuk. A Svéd mindig megérezte a törékenységet, mint azok, akik jól tudják befolyásolni az embereket. Tudta, mikor kell lecsapnia. A Svéd ritkán hibázott, ha volt egy terve. A hozzá vezető lépéseket pontosan kivitelezte. Később többször megfigyelte az üzleti tárgyalásai során, amelyeket limonádét szürcsölő barátnőként alkalma volt végignézni. Akik a Svéddel üzleteltek, őt általában alábecsülték, nem figyeltek rá. A Svéd pedig valószínűleg tudatosan előtte tartotta meg az igazi erődemonstrációkat. Élvezte, ha mutogathatja a hatalmát az emberek felett.

– Örülnék, ha hozzám költöznél… – mondta a Svéd. Az autó bőrkormányán az ujjait nézte, aztán lassan Krisztinára pillantott.

A kérés váratlan volt, de akkor és ott: a tenger hiánya győzött. Nem az észszerűség, és nem is az érzelmek. A tengeré, ami nemrég tűnt el a hátuk mögött hagyott hegyek takarásában.

– Igen – mondta Krisztina, és a gyors válaszon maga is elcsodálkozott.

*

Összeköltözés után minden napot együtt töltöttek. A Svéd kezdetben nagyvonalúan viselte, hogy sokszor igazodnia kellett Krisztina váratlan programjaihoz, akit egyre többször hívtak forgatásra. Az időpontot ilyenkor legfeljebb egy nappal előtte jelezték. Hirtelen kellett megszerveznie, hogy valaki helyettesítse a munkában, és néha tíz–tizenkét órát várt, hogy a jelenet, amiben szerepelt, végre sorra kerüljön. Krisztina szorgalmas volt, fegyelmezett, egykori versenysportoló: nem az a problémázó fajta. Volt előélete, gyakorlata.

Huszonéves korától dolgozott kaszkadőrként, csak egy sérülés miatt néhány éve abbahagyta.

Az ismerős világ magához vonzotta, de mindig kijózanította a bizonytalanság. Egy sérült kaszkadőr helyére vették fel, ki tudja, meddig számítanak rá. Úgy tekintett az új munkára, mint egy átmeneti állapotra, egy jó lehetőségre, amivel kiegészítheti a szánalmas edzői fizetését, félrerakhat a tandíjára.

A munkán és az egyetemen kívül nem nagyon maradt ideje másra. Ha nem borították fel a napjait a forgatások, munka után sietett a Svédhez. Persze neki is kényelmesebb volt, hogy végre nem kellett kétes kimenetelű randikkal tölteni az idejét. Volt egy férfi, akihez mindennap hazamehetett, bár a Svéd budai villáját nem tekintette a valódi otthonának. A saját lakása egy ideig üresen állt, aztán úgy döntött, kiadja. De azt is tudta, bármikor visszaköltözhet.

A Svéd volt Krisztina életében az első férfi, aki mindig hamarabb otthon volt, mint ő – legalábbis az első évben –, miközben nem volt munkanélküli vagy a lakásában ücsörgő züllött, lusta figura. Aki tudott hozzá igazodni. A Svéd az első hónapokban csillogó szemmel, szinte rajongással hallgatta a forgatásokról szóló beszámolókat. Előzékenyen igazodott minden kéréséhez. Ha időben hazaért, filmet néztek vagy elmentek a közelben vacsorázni. Egyre kevesebbet mozdult ki otthonról. A barátnőivel is egyre ritkábban találkozott.

Az együttéléssel járó szokásos viták során azonban egyszer csak megcsillant a hideg fény. A Svéd fölényes mosolya: pengevillanás, amivel sarokba akarta szorítani. Mozdulatlan agresszió.

A Svéd nem rontott rá, nem emelte meg a hangját, nem emelte rá a kezét. Csak felvette azt a pozíciót, amivel elzárta előle a konfliktusból kivezető utat. És akkor megvillant a penge. A színe bizonyosság. A Svéd fölényes, hideg mosolya, melynek a párja, a szúrás helye már ott tátong benne. Egyszer már megtörtént. Lehet, hogy ezerszer is, de nem gyógyult be soha. Vagy most fog először, és azért fáj igazán… A Svéd jól tudott udvarolni, mutatni mennyire figyel a másikra, de valójában ő akart mindig a legfontosabb lenni. A Svéd a munkája során jól tudta manipulálni az embereket, de a magánéletében ez szinte már kényszer volt számára. Néhány hónap után kezdett felsejleni a férfi valódi arca. A Svédnek arra volt szüksége, hogy a kapcsolatukban róla szóljon minden, és ha nem így történt, végtelenül rideggé vált. Minden pillanatban éreznie kellett egy nő felett a kétségbevonhatatlan, megkérdő­jelezhetetlen erejét.

A Millenáris parkban a közönyös nő volt a célpont. A Svédnek ez volt az a zsákmány, amiért érdemes megmozdulni. A helyzet megfordítása ajzotta fel. A Svéd a nőiesebb nőket szerette, de a plázacicákat gyorsan elhasználta. Nem volt számára igazi erőpróba. A flegmaságukat kellett legfeljebb csak áttörnie. Azt, ha valaki korábban egy celebnek vagy nagyon gazdag férfinak volt a nője. Krisztina vékony volt és kisportolt, de egyáltalán nem olyan, mint a korábbi barátnői. A Svéd megérzett benne valamit, ami más volt, és mégis ingerelte: egyfajta férfierőt, egy más, szokatlan minőséget. Azzal, hogy leigázhatott egy eddig nem tapasztalt erőt, csupán csak azért, mert őt hívják férfinak, hajlíthatott egy erős fémen, olyan erősnek érezte magát, mint még soha. A Svéd megrészegült önmagától. Krisztina ezt csak később értette meg. A pillanatokat csak később rakta össze. A pillanatokat, amikor egész napos munkából, kemény edzések, hajnali forgatások után hazaért és a korlátait feszegető fáradt testét a Svéd fürdővel várta, kényeztette.

Tudta, akármilyen fáradt, ha fürdés után nem áll kötélnek, a Svéd legkésőbb az éjszaka közepén felébreszti, hogy a magáévá tegye. Kényelmes férfitestét akarta ezzel az aszkétasága fölé helyezni. Sokáig azt hitte, hogy ez nem kizárólag csak a Svédről szól, hanem arról, mennyire kívánja. Azt hitte: a kapcsolatuk különlegességéről. Nem arról, hogy ő a férfi, ezért akkor dugja meg a nőjét, amikor csak akarja.

Legjobban mindnyájan az elfogadásra vágyunk. Azt szeretnénk, hogy a saját szabályaink szerint játszhassuk a mindennapokat. A másik fogadjon el minket a szabályainkkal együtt, amiben felnőttünk, amit megszoktunk, amiben otthon érezzük magunkat. És mi van a másik szabályaival? A volt férjével szemben elkövette azt a hibát, hogy mindig ráerőltette az akaratát. Az ő szabályai szerint élték a közös életüket. Legalább néha hagynia kellett volna Ferit érvényesülni. Ezt biztosan elrontotta. Ezért rendelte később alá magát a Svédnek. Ezért fogadta el a Svéd törvényeit. Nem akarta, hogy ugyanaz megtörténjen, mint a házasságában. Elhatározta, hogy ez a kapcsolat működni fog. Rajta nem múlik. Mindent meg fog tenni. Fegyelmezett lesz, mint egy sportoló.

Folyamatos, láthatatlan küzdelem, a szabályok összeegyeztetése minden pillanatban: ütközés, kerülő megoldások, lefagyás, sok-sok restart. Ha gáz van, akkor rendszerhiba, üresség, kék halál. Csak egy informatikus képes így elmagyarázni, mi történik egy kapcsolatban. Éva a legjobb barátnője volt. Fejlesztő egy nagy cégnél, és sok pszichológusnál megfordult már. Korrekt tudományos magyarázatokat szeretett volna, de sohasem volt velük elégedett, ezért, amit hallott, abból szűrt le magának egy saját igazságot. Lehet ennél egyszerűbben elmagyarázni? Mindenkiben fut egy program. Mindennap ezt csinálom – mondta Éva. – Egymással konkuráló programokat próbálok egyszerre futtatni. Kódokba nyúlok, és megoldom. Az emberek kódjába nem nyúlhatsz bele. Nem játszik az átprogramozás. Kemény meló az összeegyeztetés, de nincs más megoldás. Csak bírja el a rendszer…

– Jó reggelt! – Krisztina az ablakon át a villa kertjét nézte. Álmos volt. Az elmúlt hetek megviselték.

– Jó reggelt!

A fürdőszobában álltak mindketten. A Svéd fogmosás után már az arcát törölgette.

Válluk egy pillanatra egymáshoz ért. Krisztinának jólesett volna egy gyöngéd gesztus, egy érintés, de érezte a férfiból áradó ridegséget és inkább visszahúzódott. Két kedvetlen ember bámult a semmibe.

– Látod már, hogy meddig tart ez a cécó? – kérdezte Krisztina a helyzethez illő hangon.

– Talán májusig…

– Májusig? De hát az még két hónap. Az elmúlt három is elég necces volt.

– Ez rettentő fontos nekem. Te is tudod…

– Egyszer csak vége lesz…

A Svéd bólintott. – Aztán szépen felújíthatnánk az otthonunkat is – tette hozzá. – Most úgyis lendületben vagyok – mosolyogott erőltetetten a fürdőszoba tükrébe. – Vagy vehetnénk neked a közelben egy kis lakást, amit rendbe hozunk…

– Ugye, csak viccelsz? Alig várom, hogy ennek vége legyen, erre te egy újabb építkezést szeretnél? Ez most komoly? – Krisztina megrökönyödve bámult vissza a tükörben.

– Nyugodj már meg! Teljesen más helyben építkezni, mint leugrálni vidékre.

– Persze, közben meg átjáróház lesz az életünk, és állandóan melósokat kell kerülgetni. Azt hittem, végre lesz egy kis nyugi…

– Pontosan tudom, mi a bajod. A régi lemez. Kisstílű vagy, belekötsz mindenbe, hogy ne kelljen eladni a lakásodat. Nem lehet így élni, ne haragudj. Azt hittem, ezen már túl vagyunk. Minek neked egy lakás a város másik végén? Teljesen felesleges. Nekem nem kell a pénzed. Vegyünk neked Budán valamit. Megéri, ha én újítom fel. Persze beletolhatnánk a közös otthonunk felújításába is azt a pénzt… Azt hittem, ezt már rég megbeszéltük.

– Megbeszéltük? Nem beszéltük meg. Egyszerűen csak kijelentetted, hogy adjam el, mert messze van Tőled. Úgy vetted, ezzel már el is van intézve. – Krisztina legyintett egyet. – Hagyjuk…

Krisztina a hét legtöbb napján már rég a kórházban kavargatta a kávéját, amikor a Svéd felkelt. A Reumatológiai Intézetben töltötte a gyógytornász gyakorlatát.

Korán kezdett, így délelőtt tudott edzéseket tartani a Margitszigeten, a szállodában. Korábban reggel nem is találkoztak a Svéddel, de aztán bejött a férfinak egy vidéki munka. A cége új telephelyet nyitott, és felügyelnie kellett az építkezést. Hónapokig egyszerre keltek fel, és indultak el otthonról.

– Hol a kávém? – kérdezte a Svéd. – Nem igaz, hogy erre nem vagy képes. Az ember rohadt nagy nyomás alatt dolgozik. Nem igaz, hogy ennyi nem fér bele… Az öltönyömet lehoztad? Mit húzgálod a szemöldököd! Ne már! Fontos, hogy időben odaérjek. Te is tudod. Franc tudja, mi lesz az M0-on.

– Én is időre megyek – mondta Krisztina száraz hangon, de azonnal megbánta.

– Megtennéd azt a szívességet, hogy nem jössz állandóan magaddal? Tudom – nyújtotta el az első szót –, hogy te is dolgozol. Nagy a stressz, nincs időm mindenféle csip-csup szarakodásra. Fontos dolgokkal kell foglalkoznom. Na, bocs. Rohannom kell.

Krisztinának hetente két-három szakmai gyakorlata volt a Reumatológiai Intézetben, és egész pénteken órái az egyetemen. A margitszigeti szállodán kívül, ahol napközben dolgozott, a Fáy utcai Oxigénben is tartott rendszeresen edzéseket. Kedden és csütörtökön még néhány órára bement kisegíteni a kórházba is. Este mindig fáradtan ért haza.

A Svéd szigorú arccal jelent meg az ajtóban. Azokban a hónapokban megérkezésekor egyetlenegyszer sem látta mosolyogni. Gondterhelt arccal tette le a táskáját, akasztotta fel a kabátját az előszobában. Jól ismerte a szertartás minden egyes mozzanatát. A Svéd szigorú pillantással és sértett gesztusokkal várta, hogy a napja felől kérdezzék. A legjobb szándékkal feltett, a legkörültekintőbben megfogalmazott kérdésre is csupán egy fintorral válaszolt.

Miután hideg fölényeskedésével kitombolta magát, és kellő ideig éreztette a másikkal, mennyire nehéz napja volt, és a gondjaival mennyivel a másik kicsinyes problémái felett áll, kegyesen belekezdett a napjáról szóló monológba. Egyébként nem volt túlzottan bőbeszédű, de ilyenkor ömlött belőle a szó, és gyanakodva figyelte a másik arcvonásait, mennyire koncentrál rá, és érzi át a problémáit.

Vacsora után a Svéd túláradóan kedves lett. Újra és újra figyelmesen töltött Krisztina kiürült borospoharába, hosszan a szemébe nézett. Szemében ott rezgett a barátságos csillogás, amivel először a Millenáris parkban is megszólította, és amivel később is annyiszor levette a lábáról. A viselkedése mindig hirtelen, egyik pillanatról a másikra változott meg. Néhányszor, miután túl sokat ivott, megpróbálta vacsora után Krisztinát azonnal ágyba vinni. Már az asztalnál elkezdte a combját simogatni. Ő azonban képtelen volt ilyenkor viszonozni a közeledését. A Svéd kék szeme hidegen csillogott, de nem próbálkozott tovább, sértetten visszavonult. Éjjel újra nagyon kedves lett, és másnap reggel tombolt, ha nem kapta meg, amit akart.

Fél évig tartott a vidéki építkezés, de Krisztina, aki pár óra alvás után is képes volt három műszakot végigcsinálni, közben a legnehezebb egyetemi tárgyakból levizsgázni, egész éjjel a legnagyobb hidegben is egy vasúti kocsiról ugrálni egy-egy forgatás során, miközben másnap hajnalban már a kórházban kezdett, olyan fáradtnak érezte magát, mint életében még sohasem. A projekt befejeződött, a Svéd megint későn kelt, és reggel már nem találkoztak. A férfi újra és újra szóba hozta, egyre többet veszekedtek is miatta, de Krisztina nem adta el a lakását. Az életükbe visszatért a korábbi napi rutin, de valami végérvényesen megváltozott. Akkor még nem volt képes nevet adni neki, körvonalazni a sok-sok kavargó érzés közül azt, ami körülvette őket, lassan, de megmásíthatatlanul nyomot hagyott a mindennapokon. Csupán kapaszkodott abba az érzésbe, amit a kapcsolatuk elején tapasztalt: a nagyvonalúságba, a rajongásba, amivel soha nem fordult felé ilyen erővel még senki.

Földváry-Oláh Csaba: Apály

Scolar, 2022