„a börtön az egyetlen demokrácia
mindenki a Btk-ba foglalt
bűnei miatt van itt
(a smasszerek főleg)
pontosabban amit jogerősen
rájuk tudtak verni
az igazságtalanság-szolgáltatás
kurvái és kurafiai
igazság odaát sem lesz
„tudod, hogy nincs bocsánat”
annyi magányos anyabaszó
a világon nincs mint karácsonykor
egy harmincfős zárkában …”
(Szabó Taylor Tibor: karácsony)
Egy rendőri justizmord alapján kiszabott szabálysértési bírság elzárásra történő átváltoztatása nyomán három napig élvezhettem a Somogy Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet vendégszeretetét. (Akit a strasbourgi emberi jogi bíróságig jutó eset érdekel, részleteit megtalálja a Rendőrségi eljárás alá vonva – Magyar Covid agressziók című kötetemben.) A jogszabályok ellenére – bár tudták, nem cigarettázom – dohányosok közé raktak egy 15-16 fokos zárkába. Bár a bevonulást elrendelő felhívás szerint jogom lett volna telefonálni, erre sem volt lehetőségem. Harmincötezer forintot kellett volna letétbe helyeznem, hogy olyan kártyás mobilt kaphassak, amivel alkalmanként 10 percet beszélhetek. Arra sem volt módom, hogy a napi egyórás sétán kívül is elhagyhassam a cellát. Holott a törvény fogházfokozatú elhelyezést ír elő elzárás esetén, ennek ellenére kvázi fegyházfokozatban tartottak. Aztán, ahogy hazaértem, ezt olvastam az egyik portálon: „a bv.intézetek az utóbbi években egyre kevésbé engednek betekinteni működési rendszerükbe”. Hát akkor íme, egy kis szubjektív „betekintés” a büntetés-végrehajtás működésébe. Állampolgári jogon.
Becsekkolás
„Miért most jött be?” – kérdezi a keseszőke, fiatal smasszer, akiről azonnal az Arsenalban futballozó ukrán focista, Zincsenko ugrik be. Persze nem mondom neki, itt nincs helye a haverkodásnak. Harminc körüli, nagyjából annyi idős lehet, mint az a colos balatonlellei rendőrőrmester, aki miatt most itt baszom a rezet. „Magának nincs családja, hogy karácsonykor önként bevonul? Miért most?” próbál emberi lenni velem, a 70 éves nyuggerel, aki a nagyapja lehetne.
– Miért ne lenne? Amúgy sincs még karácsony – válaszolom. – Nyilván direkt cseszett ki velem a fonyódi bíróság, hátha így kifizetem.
– De én nem ezt kérdeztem ám magától! Hanem, hogy miért most, öt perccel három előtt vonult be? – szigorít a kaposvári Zincsenko.
– Mert ez volt a papíron, hogy reggel nyolctól délután háromig. Miért jöttem volna korábban?
– Nincs pénze kifizetni?
– De van.
– Hát akkor, miért nem fizeti ki?
–Elvből – bököm ki, de látom az ábrázatán, hogy bővebb magyarázatot akar. – Ennek a tolvaj államnak egy fillért se.
Zincsenko egy asztal mögött ül, én állok. Adminisztrál. Rengeteg papír és kérdés.
– Van valami betegsége?
– Ez szenzitív adat, népszámláláskor sem volt kötelező válaszolni rá.
– De ez nem a népszámlálás, itt válaszolni kell! Szóval?
– Nem tudok róla, hogy lenne betegségem – adom meg magam.
– Drogot fogyaszt?
– Börtönbe jövet soha – szemtelenkedik bennem a simlis. Így hívja az elzárásra ítélt szabálysértőket hívja a börtönargó.
– Volt öngyilkossági kísérlete?
– Ez is érzékeny adat, nem kívánok rá válaszolni.
– De azt nem írhatom be – mérgelődik. Rázom fejem, mire kipipálja a nemet.
– Van öngyilkossági szándéka? – kérdezi a benne működő fakó géphang.
– Per pillanat nincs. Persze ki tudja, mit hoz a jövő.
Hogy covidos voltam, vagyok-e, az nem érdekli. Teszt nem volt, csak hőmérőzés a bejáratnál. Aláhúzza a befogadáshoz megfelelő válaszokat, aztán a mérce elé terel a fegyencportréhoz. Lefényképez szemből, két oldalról profilból. A telefont elveszi, szétszedi, külön átvételi elismervényt ad a készülékről, a SIM-kártyáról, az aksiról. Na meg a személyiről, a lakcímkártyáról, a nálam lévő pénzről. Minden külön fehér borítékba kerül. Aztán letétbe.
A börtönőrszakma a bürokrácia csimborasszója, ezernyi jogszabály foglya vagy, ráadásul te is be vagy egész nap zárva. Minthogy a fizetés sem sok, nem csoda, hogy kevesen jelentkeznek „talpas” smasszernek, holott még a börtön bejáratához is kihelyezték a toborzótáblát. Természetesen a jelentkezőknek be kell tölteniük a 18. életévüket, ahogyan el kell fogadniuk azt is, hogy a 2015. évi XLII. törvény szerint egyes alapvető jogaikat korlátozhatják. De a somogyi vármegyében rendőrből is gyenge lehet a felhozatal: a vasútállomás előtt egy asztal mögött két lelkes egyenruhás, egy nő és egy férfi próbál az érdeklődök lelkére beszélni. Hazafelé menet brahiból én is bepróbálkozom, mire a húszas évei elején járó nő mosolyogva kérdezi: „A bácsi hány éves?”
Tucatnyi lapot írok alá, aztán Zincsenko kiültet, azt mondja várjak, majd jönnek értem. Lejárt a műszak a sitten, tisztek, tiszthelyettesek szaporáznak el mellettem a porta felé.
– Ha egyenruhás jön, föl lehet ám állni. Értve? – szól oda egyikük a kijárat felé igyekezve. Mondanám, hogy értve, de már az utolsó rács is kinyílik előtte, megy a szabadságba, úgyhogy csendben maradok.
Zárkarend
– Győző vagyok – mutatkozik be a szemüveges, középtermetű, szabadidőruhás, gyérhajú, bakancsos idős ember. Hamarosan kiderül, hogy három évvel fiatalabb nálam. Együtt 137 évesek vagyunk. Két nap múlva érkezik majd Áron, a drogdíler a maga 25 évével.
Mielőtt még jattolhatnánk, a hátsó, emeletes ágyhoz húzom cókmókomat, amit motozást követően a folyosói szolgálatos smasszer-tiszthelyettes utasítására húzok magam után. Egy nagyalakú műanyag láda, benne összetekert szivacsmatrac, műanyag lavór, két takaró, párna, lepedők, huzatok, két törölköző meg egy tisztasági csomag fekete szemetes zacskóban. WC-papír, szappan, fogkefe, fogkrém van benne. Ezt később zárkatársamtól tudom meg, a pakkot ugyanis nem bontom ki, mivel a behívóban az állt, hozzak tisztasági cuccot, váltás alsóruhát, papucsot és egy napi hideg élelmet. Felesleges volt, mert már első este megkapom az aznapi ebédet, vacsorát. A könyveimet nem vették el, ahogy a rajtam lévő ruhát, dzsekit sem. A jogerős ítéletre váró előzetes letartóztatott, na meg a hozzám hasonló elzárásos saját ruháját, cipőjét hordja. Aki a bírósági tárgyalására vár, mint Győző, sokszor hosszú hónapokig, rossz esetben egy-két évig. Jován László ügyvéd egy interjúban az előzetest az állami kínzás speciális változatának nevezte. A váltás ruhát is magamra veszem hamarosan, annyira hideg van a cellában. Pedig az ágyam fejénél ott van az egykor fehérre mázolt, évtizedek mocskát magán hordó öntöttvas radiátor, ami langyosnak is csak nagy jóindulattal nevezhető.
Maszkban ücsörgünk a másik öreggel, a Velence-tavi asztalossal az ágyunk szélén, merthogy karanténban vagyunk. Ez a jégverem ugyanis nemcsak dohányos, de covidprevenciós zárka is. A fegyőrök is fekete maszkban vannak, megannyi Fatia Negra. Persze levesszük amint a smasszerek lekutyázzák (bezárják) maguk mögött az ütött-kopott lemezajtót. Csak akkor gumizzuk az arcunkra újra, amikor halljuk, hogy érkezik a felügyelet. Cellánk parancsnoka kétségtelenül Győző, a maga másfél évtizedes börtönrutinjával. Mögé állunk be, ha belépnek hozzánk a felügyelők. Úgy igyekszünk megvetni az ágyat, berendezni a szekrényt, ahogy ő, ahogy a zárkarendet fényképeken is megjelenítő, keménypapír táblákon látható. Rendkívül fegyelmezett ember, aki odakint habzsolta az életet, a sitten viszont azonnal börtönüzemmódra vált.
– Van még pár doboz cigim, ha elszívtam, leállok. Nekem ez nem jelent gondot.
Ha vége az ellenőrzésnek, leheveredünk az ágyra, és nézzük a zárkaajtó fölötti kis képernyős tévét. Csak a TV2 jön be, mert az előző szállóvendégek letörték a kapcsolókat, távirányító meg nincs. Ennyi török sorozatot összesen nem láttam életemben, mint most pár nap alatt. Az igazság persze az, hogy odakint egyet sem. A legnagyobb kínzás mégis a Kasza Tibi nevű bájgúnár Szerencsekerék című pankrációja, ami Győző kedvenc műsora. Áron, a kristályos srác érkezése tévéfronton megváltást hoz, golyóstollal megbuherálja ugyanis a készüléket, hogy lehessen csatornát váltani. Így napközben amerikai bűnügyi sorozatokat nézünk hosszú órákon át. A rövid epizódokat hosszú reklámblokkok szakítják meg. Szaporán kurvaanyázunk, amikor már sokadszorra bambuljuk, ahogyan egy csábos, fogreklámmosolyú barbie kitölti a gőzölgő kávét lúzerfejű lövőlegényének.
– Odaadnám a fél szememet egy csésze kávéért – mondja röhögve a Velence-tavi Arsene Lupin, akinek az egyik szeme üvegből, akarom mondani műanyagból van.
De mi csak vizet ihatunk.
Vetítünk
A sitten illetlenség a másik bebukásának mikéntjét, a balhéját firtatni. Persze az idő nagy úr, tévét sem lehet egész nap nézni, így aztán megy a duma. Győzőről kiderül, hogy „pucolós” volt (nem vonult be önként), a rendőrök vitték először a székesfehérvári rendőrségi fogdába, onnan hozták aztán ide. Közel hetvenezer forintba fájt ez neki.
Csak azt bánom, hogy nem költöztem be karácsony előtt egy hotelbe, akkor nem csíptek volna meg otthon. A lányomékhoz, az unokámhoz mentem volna karácsonykor Németországba.
A nagyatádi járásbíróságon lesz majd január közepén a tárgyalása. Az ügyészség nagy értékre elkövetett csalásért tíz évet ajánlott meg neki, de ő ragaszkodott a tárgyaláshoz.
– Azon leszek, hogy Sopronkőhídára vigyenek, ott már egy korábbi gabonabalhé miatt több mint öt évet ültem. Az asztalosüzemben együtt dolgoztam a Győzővel és a Csokival (a Cozma-gyilkosság első és másodrendű elítéltjei – A szerk.). Van egy kormányközeli alkotmányjogász ismerősem, ő azt ígérte, ha elérem a hetven évet, megírja majd a kérvényemet, hogy méltányosságból enyhítsék a büntetésemet.
Központi téma köztünk a foci, megbeszéljük a világbajnokságot ától cettig. Meg persze a Fehérvár és környéki elmúlt századi, vagyis inkább ezredi futballéletet. Jómagam ott éltem majd’ negyvenéves koromig, a Vidiben fociztam, ismerek mindent és mindenkit, amiket és akiket zárkatársam emleget. Az elzüllő Karsai „Sunyitól” a nem kevésbé pengés, szintén piálgató „Csongiig”, azaz Csongrádi Ferencig. Na meg természetesen az Agárdon halálra gázolt, a Real ellen a Bernabeuban győztes gólt szerző remek jobbszélső,„Matyi”, azaz Májer Lajos is szóba kerül. Aztán a múlt század nyolcvanas éveinek gárdonyi egyesületéről, a Gázszerről folyik a csevej. A Velence-tavi kiscsapat a megyei osztályból évente lépegetve vált az első osztályú klubbá az ezredforduló előtti években.
– Jól ismerem Németh Lacit, aki saját gázszerelő cégéből finanszírozta a klubot. Nem ám állami pénzből, mint a nemzet gázszerelője, a főbácsi barátja, a Lőrinc. Amikor a Gázsszer Akasztón, a Stadler-stadionban rendezte a meccseit, gyakran voltam lent. Haver volt szegény Józsi bácsi is.
Győzőnek, legalábbis elmondása szerint, nagyon jól ment akkoriban, de még a rendszerváltás után is: akkor négy toplessbárt működtetett, Bentleyvel közlekedett. Inkognitómat megőrzendő persze vetítettem én is. Nem volt nehéz, végtére is a szubjektív emlékezés is az egykori valóság tényein alapul.
– Azt kérdezte tőlem a nevelő, miért csináltam, nem bántam-e meg? Nevelő úr, hogyan hagyhattam volna ott 170 millió forintot?!, válaszoltam neki. Aztán azt mondta, maga biztos be tudna csapni engem is. Ebben maradtunk. A pszichológus kisasszony is elbeszélgetett velem, azt mondta, hogy én egy magas intellektusú személy vagyok.
Rácskalapács
Az 1907 óta működő vármegyebörtön gyakorlatilag most is olyan, mint amilyen a monarchia idején lehetett. Na jó, a küblik helyett ma a zárka végében lefalazott angol WC van, a priccsek helyett emeletes ágyak. 112 főre tervezték, jelenleg 138 a befogadóképessége. Legalábbis papíron. Naponta kihajtanak bennünket a zárkából, akkor történik a hipis névre hallgató ellenőrzés, a tiltott tárgyak utáni kajtatás. Ebből mi csak annyit érzékelünk, hogy az egyik smasszer a stokira állva hosszú nyelű kalapácsával többször is rácsap az ablak fölötti rácsra, ami iszonyatos hangot hallat. A hipis félórájában úgy zeng-bong az emeleti körlet, mint egy kovácsműhely.
Naponta mehetünk egy órát sétálni is a börtön udvarának bekerített kosárlabdapályájára. Ez nem amerikai börtön, itt kosarazni nem lehet. Előtte motozás. Elfelejtek arccal, felemelt kezekkel a falhoz támaszkodni, mire a fegyőr megkérdezi: „Maga még nem volt börtönben?”
– De voltam – mondom.
– És mikor?
– Még a szocializmusban két évig.
Azt már diszkréten elhallgatom, hogy én is smasszer voltam, mint ő, pontosabban nevelő, amit mai napság – az eurokompatibilis börtönelveknek megfelelően – reintegrációs tisztnek mondanak. Persze a zsiványok ma is nevelő úrnak hívják őket. (Ha valaki kíváncsi egy magyar mintabörtön életére az 1980-as években, olvassa el az átkosban indexre tett, de 2021-ben megjelent Börtönhakni című smasszerregényemet.)
Az udvaron nagy élet zajlik, a jobbára cigány származású, 20-25 éves fiúk ügyeiket tárgyalják fennhangon. Érdekes módon, itt, a szabad levegőn, tilos dohányozni. Elhoznám ide a joghallgatókat, mert a bebukott fiúk olyan szakszerűen fejtegetik a büntető-eljárásjogi trükköket, a vallomás megtagadása, a rendőrök és smasszerek „bebűnvádiztatása”, a bíró és az egész bíróság elfogultság miatt kizárásának témaköréből, ahogy az egyetemen nem lehet megtanulni.
– Papa, te miért vagy bent? – kérdezi tőlem egy nagydarab, nyakán kivarrt fiatalember. Mikor mesélem neki a rendőr-katona járőrrel, kézrátétellel végződő paláverünket, ami azért alakult ki, mert veszélyhelyzetben megszegtem a maszkviselés szabályait, bólogat és baszdmegezik.
Szenteste napján szabadítanak.
– Na, mi van Tódor, megunta? – kérdezi gúnyos hangon a befogadó őr, Zincsenko, amikor az etetőn át beadja Győzőnek a telefonkártyáját.
– Hát nem túl mozgalmas idebent – válaszolom. Csak azért se osztom meg vele, hogy megvan minden, amiért önként bevonultam.
A maradék két szaloncukromat odaadom zárkatársaimnak, Győző még egy narancsot is kap, ami valahogy nálam maradt a befogadáskor. Öreg zárkatársam már korábban elkérte a matracomat és az egyik jó minőségű pokrócot. Egy joviális zászlós, aki már nagyon karácsonyi hangulatban van, szabadít. Amikor a sok fölösleges papírt kitöltötte, aláírtam, azt kéri, írjam oda az utolsó lap aljára, hogy nincs semmi panaszom.
Különösebb nincs, ha csak az nem, hogy dohányos zárkába tettek nem dohányzó létemre, és fegyházkörülmények között tartottak egy hideg cellában.
Szerinte a veszélyhelyzeti rendelet meg a börtön adottságai miatt voltam ilyen körülmények között, de ha akarom, forduljak panasszal a bv országos parancsnokához. Aztán érkezi tőle is a sokadjára hallott kérdés:
– De minek vonult be, miért nem fizette ki?
– Fogadásból – kamuzom neki is, mint előtte a gyengélkedőn az ifjú felcsernek.
Azt mégsem mondhattam, hogy a Rendőrállam alulnézetből munkacímű könyvemhez gyűjtök anyagot. Ahogy azt sem, hogy a Magyar Börtönügyi Társaság tagjaként, élőben is tesztelni akartam, milyen is ez az egész onnan.
A másik oldalról.
