Ágyúzásra ébredtem. A mély dörgést visszhangozták a dombok. Vadkacsák szálltak fel a tóról az erőmű mellett. A víz felszínén tükröződött nap. A láthatár végén füstcsíkok. Oda lőttek az ágyúk.

Két ukrán katona birkózott a porban, miközben kávéért mentem. Mosolyogtak, de azért próbálták fojtószorításba tenni a másikat.

Menjetek szobára az istenért

– mondtam, mire mindketten nevetni kezdtek. Felhúzták egymást a földről.

Az egyikük Viktor Sztaritszanki volt. 24 éves, kifejezetten jóképű gyerek, jól beszél angolul. A brigád mókamestere, nem lehet nem szeretni. Bohóc. Egyszerűen nem passzol a háborúhoz a folyamatos flegma mosolyával. Egy napon keresztül vezetgetett a tábor környékén, és magyarázta a harcállásokat. Igazán jóban lettünk. Éjszaka, a közös vacsora után azért egyenként odajöttek hozzám a brigád tagjai, és németül, oroszul vagy éppen kézzel-lábbal, de elmondták, hogy a kölyök hős. Hogy harctéri bátorságért legalább kétszer terjesztették már fel plecsnire.

Viktorral és az egység másik közlegényével Ruszlánnal lőszeres ládákra ülve kávéztunk.

„Ma kiviszlek a frontra” – mondta Viktor.

„Elkezdődött a támadás?”

„El. Egy dologra kérlek.”

„Na.”

„Legyél gyengéd.”

Ruszlán felröhögött, és nevettek a ház előtt kávézó többiek is.

„A viccet félretéve: kérlek csináld, amit mondok. Akkor nem lesz baj.”

„Oké.”

„És hozd le minden holmidat, azonnal épületet kell váltanunk, mert a ruszkik bemérték a bázist.”

Felmentem a szobába, ahol aludtam, felkaptam a hátizsákjaimat és levittem. Viktorék már bekapcsolták a golyóálló mellényeiket és a sisakjaikat igazgatták a fejükön. Felvettem én is a négyes mellényemet, bekapcsoltam a sisakomat. Viktor végigmért, és elégedetten bólintott.

„Strikeface, ugye?”

„Az.”

„Jó, az kibír 4–5 lövést is. Na, induljunk!”

Mindketten felhúzták az AKM karabélyaikat, úgy ültek be a terepjáróba. Egyetlen pontos mozdulattal csinálták, nem álltak meg közben. Figyeltem a zárszerkezetből kirepülő lőszert, és arra gondoltam, mennyivel jobb kiképzett katonákkal dolgozni, mert ők legalább ismerik a fegyvereiket, ellentétben az önkéntesekkel. Ezek a srácok senkit sem lőnek agyon véletlenül.

Az anyósülésre ültem a terepjáróban. Viktor vezetett, a karabélyát a lábaim közé tette. Bámultam a fegyver fekete csövét, ahogyan áthajtottunk az erőmű tavát keresztülvágó hídon. A híd végén az ellenőrzőpontnál Viktor megállt, letekerte az ablakot. Nekem kellett mondanom a jelszót, az egész út alatt gyakoroltatta velem. A blokposztnál álló katonák visítva röhögtek a kiejtésemen, majd mutatták, hogy mehetünk.

Kurakhove városában dörögtek az ágyúk, amikor keresztülhajtottunk rajta. Szellemfalvak következtek, majd kiértünk a mezőkre. Kiégett napraforgómezők, amíg a szem ellát, búzamezők, melyeket senki sem aratott le. Olyan negyven méterre a mezőtől aknavetők torkolattüzeit lehetett látni, és az aknagránátok kivetődésének fémes hangját hallani. Az oroszok visszalőttek, ezt onnan tudtuk, hogy fekete füst szállt fel a búzából, és égni kezdett a termés. Húsz kilométerre jártunk az aktív fronttól.

Az utolsó falu határában egy nagy ipari épület állt. Tüzérségi tűztől beomlott gabonasilók ásítottak a bárányfelhők felé az égen. Az épületnek mély parkolója volt, megálltunk a kocsival előtte.

„Tankokat akartál nem?”

„De.”

„Itt vannak a tankjaid.”

Lent a föld alatt sötétség. Két BMP1 aludt a sofőrjeikkel. Viktor vázolta nekik, hogy mit szeretnénk, és kérte, hogy mondják már el, hol vannak a harckocsik. Elmondták. Visszaültünk a kocsiba, indultunk tovább. A mezők melletti földutakon szállt a por, jótékony ködbe vonva minket.

Az egész Donyec-medence sík vidék. Gabona- és napraforgómezők, amíg a szem ellát. Nem nagyon vannak erdők, dombok, ahol el lehetne bújni, kivéve az útmenti satnya bokrosokat, fákat.

Az ukrán T-64-esek az út mellett álltak a fák között. Tűzparancsra vártak, hogy zárótűz alá vegyék az orosz állásokat, amíg a gyalogság előrenyomul.

„A fő offenzíva Harkivnál van. Mi most azért szorongatjuk őket, hogy azt higgyék, itt is teljes erővel támadunk.”

Az egyik T-64-es harckocsizó megölelgette a fiúkat, és beleegyezett, hogy videóra vegyük, amikor lőnek.

„Majd szólok, ha indulhat a kamera” – mondta.

„De azért jó lenne, ha elmennétek azután, hogy lőttünk. A ruszkik mindig visszalőnek, ha lelepleződik a pozíciónk.”

Leálltunk a kocsival, és vártunk. Eltelt húsz perc, de semmi sem történt. Forrón tűzött a nap, ezért a srácokkal bementünk a tank mögé. A fiúk aludtak. Én hallgattam az örökké dolgozó aknavető hangját, és néztem az orosz oldalról induló rakéták kondenzcsíkját a valószerűtlenül kék égen.

Végül felugatott a harckocsi rádiója. Viktor felpattant, és azt mondta, azonnal indulunk. Futva rohantunk vissza a terepjáróhoz, mire beültünk, már el is robogott mellettünk a harckocsi.

„Utasítást kaptak, hogy váltsanak pozíciót” – mondta Viktor. Beletaposott a gázba, és néhány percen belül már a tank mellett haladtunk.

„Ha esetleg meghalnál, kit kell értesíteni?” – kérdezte vigyorogva Viktor, miközben az előttünk robogó tonnákat filmeztem.

„Anyádat.”

„Minden nap beszélek anyámmal.”

„Tudom. Mondtad.”

Tizenegy kilométerre voltunk az ellenséges vonalaktól, amikor a harckocsi megállt, és betolatott egy fa mellé.

„Ha süvítő hangot hallasz, vágd a földhöz magad, oké?” – mondta Viktor.

A harckocsi egy búzamezőnél állt. Kiégett fekete foltok és mély kráterek jelezték a földön, hogy nem először használták az ukránok ezt a pozíciót. Beálltunk ahhoz, hogy mindenképpen fel tudjuk venni a tüzet. Fülvédőm persze nem volt. Viktor adta kölcsön a mobiljának a fülesét. Vártunk megint.

„Ezek a régi tankjaitok vannak?” – kérdeztem Viktort.

„Ezek. Öreg tank ez, de elsül. Pont, mint te.”

Bár egy vak hangot nem beszélek sem ukránul, sem oroszul, a harckocsi rádióját értettem.

„Zenekar négy, itt a központ. Zenére felkészül!” – ezután megadták a cél koordinátáit. Lélegzetvisszafojtva vártam. Végül lőtt a tank. A lövéstől meghajlottak a tank előtti fák, a hangja pedig végigdörgött a mezők felett. Még egy lövés. Aztán még egy.

„Köszönjük, testvérek!” – kiabálta Viktor a harckocsizók felé, és már rohantunk is a kocsihoz.

Az úton állva megvártuk az utolsó lövést. Azon imádkoztam közben, hogy legyen elég időnk fedezékbe menni az orosz válaszcsapás előtt.

A tank újra lőtt, Viktor beletaposott a gázba, és már ott sem voltunk. A kocsiból jól láttuk a becsapódó lövedékek fekete füstjét a mező túloldalán.

„Na, most elviszlek az állásainkhoz” – mondta Viktor.

Egy mezőn vágtunk keresztül. A széleiben cserjés volt, oda ásták be magukat az ukrán géppuskások. Az oroszok folyamatosan lőtték a pozíciót, fekete füst szállt fel a fák közül. Viktor iszonyatosan gyorsan vezetett, de az oroszok szerintem így is látták, hogy kocsi érkezik, mert süvíteni kezdtek az aknák.

Kipattantunk a kocsiból, és a földre vetettük magunkat. A robbanások hangja túl közelről jött.

„Futás!” – kiabálta Viktor.

Futottunk. Közben folyamatos volt a süvítő hang.

A cserjésben lövészárkok voltak vágva a földbe. Három ukrán katona jött elő a lövészárokból. Arcukon semmi érzelem, csak a harctéri sokk látható jelei. Kávéval kínáltak. Viktor megmutatta a Browning géppuskáikat.

Cigiztünk a lövészárokban a fiúkkal a folyamatos aknatűzben. Őrjítő volt az aknagránátok süvítő hangja. Az egyik túl közel volt, azt hiszem, az idegeim feladták. Reflexből vetődtem balra, magammal rántva Viktort és kiborítva ezzel a kávéját.

„Tizenöt méterre volt” – mondta Viktor, miközben a kávés kezét törölgette.

„Sajnálom.”

„Ne sajnáld! Jók a reflexeid. Ezen múlik minden. Amikor először voltam kint, én sem tudtam, mi mennyire van közel.”

„Most már tudod.”

„Aha.”

Vagy tíz becsapódást számoltam meg, mióta megérkeztünk, az adrenalintól remegett a kezem.

„Minden nap ez van?”

„Nem, ma békésebb az offenzíva miatt.”

„És ha nem békések?”

„Akkor bármelyik pisilésed az utolsó lehet.”

A kiskatonák ragaszkodtak hozzá, hogy megmutassanak egy orosz rakétát, ami nem robbant fel. Átrohantunk a másik állásba. Négy akna csapódott be a tíz perc futás során.

„Gyakran besülnek az orosz rakéták?”

„Hát, négyből egy. Ezek is még a Szovjetunióból vannak.”

„Eleget láttál?”

„Igen.”

Visszarohantunk az autóhoz, és a mezőn keresztülvágva igyekeztünk a leggyorsabban magunk mögött hagyni a hadállást.

„Milyen messze voltak tőlünk a ruszkik?” – kérdeztem Viktort.

„Egy kilométerre.”

Visszamentünk Kurakhovéba, az ukrán kórház mellett álltunk meg. Szendvicseket vettünk a mellette lévő kisboltban, leültünk egy padra és reggeliztünk.

„Nem tudják Kijevben az emberek, hogy mi megy itt. Sehol a világon nem tudják” – mondtam Viktornak.

„Azért vagyunk itt, hogy ne is kelljen tudniuk. Hogy aztán mi is visszamehessünk a normális életünkbe.”

Néztem ezt a pimasz kölyköt, és nem mondtam neki, hogy neki sosem lesz többé normális az élet. Hogy a háborúval nem csak az a baj, hogy meghalhat benne az ember, hanem hogy megy vele. A normális élet örökké véget ért.

„Megszervezem az evakuációdat” – mondta Viktor.

Felálltunk és megöleltük egymást. Nekiadtam a taktikai tollamat és az iraki kendőmet, ő egy üveg mézet és a kését adta cserébe.

„Ruszlán majd bevisz a bázisra, nekem most van egy kis dolgom” – mondta, és visszaindult a frontra.

Éjszaka Nazar mesélte már útban Dnyipropetrovszk felé, hogy Viktor egy Javelin-rakétával kilőtt egy T72-es orosz tankot még az este folyamán.

Kiemelt képünkön Viktor Sztaritszanki a búzamezőben a lövésre készülő T64-es előtt.