Úgy tűnik, a globális minimumadó kérdése is belesüpped a magyar politikai közbeszéd bipoláris logikájába. Aki „hazafi”, ellenzi, aki „baloldali”, támogatja a globális minimumadót: természetesen mindkét kijelentés alapvetően hazug. Aki hazafi, nem ellenezheti ab ovo a globális nagyvállalatok bevonását a közterhek viselésébe. De aki baloldali, nem támogathat olyan globális minimumadó-koncepciót, amely végeredményében egyoldalúan kedvez a centrum országoknak. Az elmúlt évtizedek alighanem legfajsúlyosabb globális politikai kezdeményezését annyira csavarosan tálalták, hogy arról propaganda üzemmódban, „igen-nem” alapon lehetetlenség értelmesen beszélgetni.
A globális minimumadóról szóló jelenlegi terv két alapon nyugszik: egy legalább 15 százalékos minimumadó bevezetésén, illetve olyan rendszer kialakításán, amely –legalábbis az eredeti szándékok szerint – a lehető legigazságosabb módon osztaná el ezt az adót. Az egyikből az következik, hogy a globális vállalatoknak minimum 15 százalékos tényleges adót kell fizetniük. Ha például egy német cég Magyarországon 9 százalékos társasági adót fizet a nyeresége után, akkor Németország ettől a cégtől további 6 százaléknyi nyereségadót szedne be a Magyarországon elért eredménye alapján. Így a nagyvállalatoknak nem érné meg pusztán adózási kedvezmények, vagy alacsony adókulcsok miatt harmadik országokba könyvelniük eredményüket. A másik lényegi elem a nyereség nemzetközi elszámolására vonatkozik: erről a G7 elvi megállapodásában az áll, hogy „a legnagyobb globális vállalatok”, amelyek legalább tízszázalékos nyereségrátával rendelkeznek, az efeletti rész legalább ötödét eladásaik alapján fizessék be. A szabály lényege az lenne, hogy azok az országok részesedjenek az adóból, amelyekben a cégek a termékeiket, szolgáltatásaikat értékesítik, tehát például a Big Tech cégei ne tudjanak elbújni a helyi hatóságok elől. A Biden-adminisztráció motivációi érthetőek: növelnék a társasági adót az USA-ban, hogy ezzel finanszírozzák az elnök infrastruktúraberuházás-tervét, továbbá az is érdekük, hogy az amerikai cégek ne hagyják el a szövetségi államot más országok kedvéért. Nehéz vitába szállni Janet Yellen amerikai pénzügyminiszter kijelentésével:
Véget kell vetni annak is, hogy a vállalatok tőkejövedelmeket alacsony adózású országokba helyezzék át, és meg kell állítanunk azokat a számviteli trükköket, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy elkerüljék a méltányos részesedésük megfizetését.
A Mérce cikkírójának is van részigazsága, amikor a tervezettől azt reméli, hogy megálljt parancsol az adóparadicsomoknak és a lefelé tartó adóversenynek, ezzel elősegítve az alkalmazottakkal való tisztességes bánásmódot is.
Tavaly nyáron a magyar kormány államtitkára úgy elevenítette fel a globális minimumadó-szabályozás történetét, hogy az OECD még 2019-ben kezdte el egy keretrendszer kidolgozását, de az alapgondolat eredetileg az volt: többé ne fordulhasson elő, hogy a techóriások a töredékét fizetik annak az adónak, amit egy helyi vállalkozás. A folyamat azonban menet közben más irányt vett: „Az óriáscégek igazságos adóztatása helyett a fejlett gazdaságok most azon munkálkodnak, hogy egy minimum adószintet határozzanak meg a társasági adózásban.” A magyar kormány aggodalma nem alaptalan. A felettébb multibarát 9%-os társasági adókulcs ma egy felzárkózási eszköz Orbánék kezében: ha ezt hirtelen felrántják 15%-osra, az Magyarországnak tagadhatatlanul versenyhátrányt okoz. Bogár László egyenesen úgy fogalmaz: ügyes csapdaként úgy építették fel javaslatukat, hogy azzal egy újabb erőforrás-szivattyút hozzanak létre.
Bogár László ugyanakkor felteszi a kérdést: vajon mi a teendő akkor, ha a transznacionális tőkestruktúrák folyamatosan megversenyeztetik a lokalitásokat annak érdekében, hogy azok aláígérjenek egymásnak bérben, adóban és szabályozási szintekben? S mivel a világ minden perifériáján és félperifériáján folyamatosan ez történik, így a minimáladó ötlete „úgy általában”, Bogár szerint sem volna „őrült beszéd”. Bogár, miközben a kormány pillanatnyi vétóját helyesli, azt veti fel, hosszabb távon szemlélve mégiscsak érdemes elgondolkodni azon, miként lehetne a világ olyan óriásvállalatait, amelyek méreteiket tekintve már a világ legerősebb gazdaságaival vetekednek, valahogyan ellenőrzés alatt tartani. „A három említett mozzanat közül (adó, bér, szabályozás) az adó esetében lenne a legegyszerűbb a lokalitások globálisan egységes fellépése, tehát talán célszerű volna nem magát a probléma létezését és a globális minimáladó lehetőségét kizárni, hanem a kérdés feltevésének ezt a mostani konkrét módját vitatni” – vonja le következtetését az egykori külgazdasági államtitkár.
A helyzet úgy áll, hogy a magyar kormány egy olyan versenybe nevezett be, ami valójában egy lefelé tartó spirál és ezt a világviszonylatban is sereghajtó társasági adóval, valamint a munkajogi és a környezetvédelem leépítésével igyekszik megnyerni. Amikor 2010. őszén, egy parlamenti vitában azt követeltem, hogy vessenek véget Kelet- és Közép-Európában a negatív adó- és bérversenynek, a miniszterelnök így válaszolt: „ezért a jövőt illetően 2011-ben a legnagyobb vállalkozás, amibe érdemes ennek a parlamentnek belevágni a fejszéjét, az úgy hangzik, hogy teremtsük meg Közép-Európa legversenyképesebb adórendszerét”. Szijjártó Péter külügyminiszter szerint amíg a globális minimumadó a „termelő tőkét”, addig a kormány extraprofitadója a „nem termelő vállalatokat” adóztatja.
A globális minimumadó jelenlegi tervével kapcsolatban – magyar szemszögből – hét kifogást tehetünk.
Először. Bogárnak igaza van, a transznacionális tőkestruktúrák három szinten, bérben, adóban és szabályozási szintekben versenyeztetik a lokalitásokat. Ha ebből a triászból a globális minimumadó az adóversenyt kiemeli, akkor a negatív bér- és szabályozási verseny felértékelődik. Akik eddig minimális szinten tartották a nyereségadó kulcsát, most majd a szabadjára engedett munkaerő-kölcsönzéssel és zéró környezetvédelmi követelményekkel magukhoz édesgetett akkumulátorgyárakkal pörgetik fel a lefelé tartó versenyt. A melósok – romló bánásmód mellett – kevesebbet keresnek, az őket foglalkoztató multik ugyan valóban többet adóznak, cserében viszont azt tesznek a természeti erőforrásainkkal, amit akarnak. A globális minimumadót tehát csak akkor lehet támogatni, ha azzal párhuzamosan globális környezet- és munkajogi sztenderdekben is megállapodás születik.
Másodszor. A negatív adóverseny kétségkívül egy felzárkózási eszköz, ráadásul az európai félperiférián még csak nem is pusztán a helyi hatalmasságok perverziója, hanem egyenesen kényszerűség. Arról van szó, hogy a vámhatárok sietős lebontása, az erőltetett uniós csatlakozás temérdek felzárkózási eszköztől fosztotta meg az európai félperiféria országait. Európa keleti fele ezért – ha nem akar örökre beragadni egy félgyarmati státuszba – csak abban az esetben mondhat igent a globális minimumadóra, ha ezzel párhuzamosan az Európai Unió derogációt enged számunkra például keresztfinanszírozásokra, állami támogatásokra, közbeszerzéseknél a helyi vállalkozások előnybe részesítésére.
Harmadszor. Magyarország szempontjából fontos kérdés az is, hogy a végső javaslat az anyavállalat országában nyújtott kedvezményeket is korlátozza majd, vagy csupán a külföldi leányvállalatokra vonatkozik majd. Egy kizárólag a leányvállalatokra vonatkozó szabályrendszer ugyanis jelentős versenyhátrányt jelentene a tőkeimportőr országok, köztük Magyarország számára. Miután a javaslat jelenleg nem zárja ki, de nem is szabályozza részletesen a kérdést, a magyar kormány joggal követeli, hogy legyen lehetőség a különbözeti adó beszedésére a leányvállalat országának is (különös tekintettel arra, hogy mivel a minimumadó alapja az anyavállalat beszámolóinak sztenderdjeire épül, a nemzeti adószabályokban nincs lehetőség annak tökéletes lekövetésére).
Negyedszer. A globális minimumadóról szóló megállapodás a 10% feletti profit 20%-ának reallokációjáról egyszerre bonyolult és igazságtalan a periféria számára. A globális minimumadó akkor szolgálja a globális igazságosságot, ha a teljes profit újraosztásáról szól!
Ötödször. A globális minimumadó a jelenlegi koncepció mentén nem érvényesül a pénzügyi szektor és a nyersanyag-kitermelő cégek esetében, miután a britek sikeresen lobbiztak a pénzügyi szektor érdekében. Csak olyan globális minimumadó fogadható el, amely a londoni City és a Wall Street urai, valamint a környezetszennyező energiaóriások extraprofitjára is kiterjed!
Hatodszor. Az Egyesült Államok azt érte el sikeresen, hogy Franciaország, Olaszország és az Egyesült Királyság azonnal feloldja a korábban az amerikai techcégekre kivetett különadókat. Az Európai Bizottság pedig közölte, felfüggeszti a digitális adózás bevezetésére irányuló tervét annak érdekében, hogy úgymond ne veszélyeztesse az igazságosabb adózással kapcsolatos globális megállapodásra vonatkozó terveket. A technológiai cégekre kivetendő új adó javaslatát július 20-án jelentette volna be a testület, hogy forrásbevételben részesüljön a koronavírus-járvány utáni helyreállítást célzó, 750 milliárd eurós helyreállítási csomagjához. Az Egyesült Államok azért kérte fel a Bizottságot a terv felfüggesztésére, mivel az alááshatja a globális minimumadóról szóló megállapodást, és bonyolíthatja annak jóváhagyását az amerikai kongresszusban. A Big Tech volt a Great Lockdown egyik legnagyobb haszonélvezője: most – úgy tűnik – ebül szerzett extraprofitja menlevelet kap. A népüket szolgáló demokratikus döntéshozók nem szentesíthetik a spekulatív tőke és a Big Tech mocskos alkuját!
Hetedszer. A globális minimumadó legfőbb küldtetése valóban az adóparadicsomok megfékezése volna. Az alku azonban sem mértékében, sem pedig kiterjedésében nem elégséges eszköz az offshore felszámolásához. Egyrészt alaposnak tűnik a kritika, hogy a 15%-os minimummal olyan alacsonyra teszik a mércét, hogy az óriásvállalatok egyszerűen átléphetnek rajta. Másrészt az OECD csatlakozói listája ugyan impozáns, de korántsem teljes. Magyarországon és a magyar offshore-lovagok által kedvelt Cipruson kívül hiányzik még róla például Fidzsi, Vanuatu, a bitcoinban utazó Salvador és – minő meglepetés! – számos amerikai érdekszférába tartozó terület, így Guam, Palau, Amerikai Szamoa vagy a budapesti ingatlanbizniszekben is felbukkanó Marshall-szigetek.
Bármennyire kedvezőtlen kondíciókkal vetettük magunkat három évtizeddel ezelőtt a „működő tőke” karjaiba, mégsem természeti törvény, hogy a magyar nemzetgazdaság továbbra is minduntalan benevez a külföldi tőke kegyeiért folytatott versenybe.
Előbbire napi szinten mond nemet az Orbán-kormány, utóbbira épp a Great Lockdown kínált egy – elszalasztott – lehetőséget. Aki hazafi, patrióta gazdaságpolitikát folytat, relokalizálja a magyar gazdaságot és nem akkumulátor-nagyhatalmat épít idegen tőkéből, a magyar vízbázisokat, termőföldet elszennyezve. Aki baloldali, nem kér az „Orbán rossz, Nyugat jó” faék-egyszerűségű algoritmusából, nemet mond az extraprofitra, a spekulatív tőke sunyi csapdáira, tisztességes felzárkózási eszközöket követel a periféria és a félperiféria számára. S bizony a negatív bér- és szabályozási verseny fokozása árán nem támogathatja a negatív adóverseny csillapítását. Jelen formájában tehát a globális minimumadóra nemet kell mondanunk.
A magyar közösségeknek és a magyar munkavállalóknak azonban igenis szükségük lenne egy globális minimumadóra.
A szerző ügyvéd, volt országgyűlési képviselő.
