Az ukrán–orosz háború kirobbanása óta eltelt időszak alaposan átalakította a világról alkotott korábbi elképzeléseinket. Viszont vannak olyan tézisek is, amelyek újra igazolódni látszanak – ilyen például a „Nagy Ember Elmélet” is, amely utoljára a 19. században volt igazán népszerű. E szerint a világtörténelem menetét alapvetően a kiemelkedő emberek formálják, és ezt az elmúlt hetekben nehéz lett volna cáfolni.
Az, hogy a Nyugat – különösen az Európai Unió – ekkora egységben áll ki Ukrajna mellett, szintén csak részben természetes következménye annak, hogy egy agresszor megtámadta ez egyik szomszédját. Volodimir Zelenszkij cselekedetei legalább ennyire befolyásolták a döntéseket, különösen azzal, hogy nem volt hajlandó csak területi vagy hatalmi igényekről tárgyalni, hanem a moralitás szintjére emelte a segítség kérdését. Az ukrán elnök nem alkudozott Oroszország igényeiről, hanem a Nyugat arcába tolta a saját értékeit, kikényszerítve, hogy az unió és a nagyhatalmak is vállalják fel azokat.
Hasonló alaptételnek számít az is, hogy a világban többé senki nem indít háborút a klasszikus módon, például tankhadosztályokkal, mert nincs értelme. A modern világ nagy része alapvetően különböző, változó intenzitású konfliktusokon alapszik a kommunikációs hadviseléstől a gazdasági háborún át a szeparatista vagy terrorista mozgalmakig. A legtöbben azt gondoltuk, hogy ez a tézis is kikezdhetetlen, mert egyszerűen nem éri meg a hagyományos módon háborúzni.
Ennek bizonyítására csupán annyit kell tennünk, hogy megnézzük, mit szeretett volna elérni Vlagyimir Putyin Ukrajnában. Pontosabban: mi az, ami elérhetőnek tűnt, és mi az, amit soha nem lehetett volna elérni?
Persze nehéz belelátni Putyin fejébe, de a mostani közmegegyezés szerint két érdemi indoka lehetett a háború elindítására. Az egyik az, hogy Ukrajna elkezdett túlságosan a Nyugathoz közeledni, és ha az ország a NATO szövetségesévé válik, Oroszország elveszti az ütközőzónáját a NATO és a saját határai között. Ezzel az oroszok közvetlen szomszédjában tárolhatott volna fegyvereket és katonákat az Észak-atlanti Szövetség, ami a klasszikus geopolitikai gondolkodás szerint veszélyt jelenthet Oroszország biztonságára.
A másik ok valószínűleg Putyin saját magáról, illetve regnálásának történelmi örökségéről alkotott képe. Az orosz elnök a történelem szerelmese. 22 éve van hatalmon, és ennyi idő után értelemszerűen elgondolkodott azon, hogy a saját uralkodása milyen hatást gyakorol majd az orosz történelemre. Putyin alapvetően a nagy uralkodókat, az Oroszországot megszilárdítókat, a kíméletlen reformereket tiszteli, így nem lenne meglepő, ha a saját örökségének az elvesztett orosz területek összegyűjtését tekintené. Olyan uralkodó szeretne lenni, aki visszaszerzi Belaruszt és Ukrajnát is, egyesítve a nagyoroszokat, a fehéroroszokat és a kisoroszokat.
Belarusz visszaszerzése gyakorlatilag már megvalósult. Az ország korábban nem volt Oroszország feltétlen vazallusa, viszonylag sűrűn játszotta ki az orosz és a nyugati érdekeket egymás ellen, ám mostanra ennek vége: Aljakszandr Lukasenka a politikai túlélése érdekében a gyakorlatban bekormányozta Belaruszt az orosz föderációba.
Ukrajna eleve nem volt annyira kényelmetlen helyzetben, mint Belarusz, nem vált vazallussá, így az ország nem is kérhetett segítséget az oroszoktól. Ennek ellenére Putyin a háború elindítása előtt folyamatosan egyre közelebb került ahhoz, hogy elérje a céljait Ukrajnában.
Az orosz hadsereg több mint százezer katonája hónapok óta állomásozott Ukrajna határainál, és bár csak nagyon kevesen hitték azt, hogy támadhatnak, az ukránok mégis elkezdtek megenyhülni az orosz követelésekkel kapcsolatban. Ha Putyin csak a politikai nyomást növelte volna, könnyen elképzelhető, hogy vissza tudta volna kényszeríteni Ukrajnát az orosz érdekszférába. A támadás fenyegetése is elég lehetett volna ahhoz, hogy Ukrajna visszalépjen egy elérhetetlennek tűnő céltól. Az orosz támadás előtt ugyanis teljesen valószínűtlen volt Ukrajna NATO- és EU-tagsága is, hiába tárgyalt hivatalosan mindkettőről. Mivel a cél elérhetetlennek tűnt, akár a gyakorlatban is lemondhattak volna róla az orosz fenyegetés elhárításának érdekében.
Hasonló a helyzet a Krím és a két szeparatista terület elengedésével is. Ha Oroszország a katonai nyomásgyakorlást arra használta volna, hogy elismertesse Ukrajnával a három szeparatista terület függetlenségét, valószínűleg idővel sikerrel járhatott volna. Már csak azért is, mert az ukrán államra komoly terhet rótt volna ezeknek a területeknek a visszaszerzése, és például a Krím esetében egyértelműnek tűnik az is, hogy inkább Oroszországhoz szerettek volna tartozni.
Az orosz támadás előtt létezett ugyan valamennyire a modern ukrán állam, de rendkívül megosztott volt kelet és nyugat között. Annyira, hogy Harkiv ugyan hagyományosan öntudatos, nacionalista terület, de a 2014-es tüntetések után ellentüntetéseket szerveztek az oroszbarát kormány mellett. Ha Oroszország nem a háború, hanem a modern kommunikációs, politikai, gazdasági (hibrid) hadviselés mellett dönt, akkor hosszú távon sikerülhetett volna annyira megosztani és leterhelni Ukrajnát, hogy akár bele is bukhatott volna az inkább nyugatra húzó kormány.
A nyílt háborúval Putyin az ellenkezőjét érte el.
Sok feltételezés kering arról, miért számolta el ennyire magát Putyin. Az egyik ok az lehet, hogy ő maga egyre elszeparáltabban él a külvilágtól, a tanácsadóktól és a neki nem tetsző információktól, a másik az, hogy a Krím megszállása óta nagyon visszafogott a kapcsolat Oroszország és Ukrajna között. A titkosszolgálatok minden autoriter rendszerben a vezető kegyét keresik, így eleve szűrve érkeznek a tőlük származó információk ez elnökhöz.
Hasonló a helyzet a hadsereggel, amelyben a korrupció és az alkalmatlanság elrejtése a rendszer szerves része lett, és egyre nagyobb titokhógolyót görgetnek tovább, ahogy egyre feljebb kerülnek a vezetésben. Az akadémiai, értelmiségi, tanácsadó rétegnek pedig nem volt konkrét kapcsolata sem Ukrajnával, sem a valódi orosz haderővel, így csak a háború megindítása után derülhettek ki a valós képességeik.
Ha kizárólag azokat az információkat tekintjük, amelyek Putyin rendelkezésére álltak a háború elindítása előtt, Ukrajna lerohanása megvalósíthatónak látszott. Ha azonban a valóságot elemezzük, az oroszok hatalmas hibát követtek el. Mint kiderült,
Ukrajna lerohanását eredetileg ugyan párnapos offenzívának tervezhették, de nem így alakult. Az ukrán haderő felkészültebb, mint bárki várta, a légteret nem sikerült lezárni, nincs elég orosz katona a tartós megszálláshoz, ami egyébként is túl lassan halad. Az amerikai és uniós védelmi szervek naponta közölnek becsléseket arról, hogy mi történhet. Az optimista becslések szerint Oroszország nem fog tudni sokáig mozgatni egy olyan méretű hadsereget, amelyre szüksége lenne Ukrajna elfoglalásához. Ha mégis elfoglalnák Ukrajnát, akkor kormányozni is kellene a porig rombolt, láthatóan rendkívül dühös országot. Azok a jelenetek, amelyeket Herszonból, Harkivból, Mariupolból látunk, nem arra engednek következtetni, hogy ez menni fog.
Oroszország ezt a harcot egyszer már lejátszotta Csecsenföldön, amikor a helyi ellenállást letörve porig rombolta Groznijt, és az alapoktól épített újra egy szervilis államot. Csecsenföld viszont egy másfél milliós kis ország. Ukrajna ezzel szemben akkora, mint Franciaország, és 45 millióan élnek benne. Nagyságrendekkel nagyobb falat.
Ha megnézzük, mi történt, amikor Oroszország – pontosabban az akkor még jóval nagyobb Szovjetunió – megpróbálta lerohanni az Ukrajnával megegyező méretű és lakosságú Afganisztánt, elég siralmas képet látunk. A részben titokban vívott és csúnyán elvesztett háború az egyik meghatározó oka lett a Szovjetunió szétesésének. Ukrajnában Putyin ugyanezt kockáztatja, és ami most történik, az közelebb van Afganisztán mintájához, mint a csecsenföldihez.
Az orosz gazdaságot látványosan megviselik a váratlanul erős nemzetközi szankciók. Ezeknek természetesen a Nyugatra is van hatása, de akad egy fontos különbség. Oroszország alapvetően nyersanyagokat exportál, márpedig nyersanyagok esetében elég egyszer átállni egy más típusú vagy máshonnan származóra, míg a szolgáltatásokkal, a magas hozzáadott értékű iparral és technológiával ezt sokkal nehezebb megtenni. A nyugati országokat természetesen meg fogják viselni a tartósan magas nyersanyagárak, de még a folyamatos fegyverszállítás Ukrajnának is jóval kisebb teher, mint amit a háború és utána a megszállás fenntartása okoz Oroszországban.
A nyugati elszigetelődéssel szemben az oroszok viszonya ugyan szorosabbá válhat Kínával, ám az ázsiai nagyhatalom nem arról híres, hogy humanitárius alapon nyújt segítséget másoknak. Valószínűbb, hogy Oroszország kiszolgáltatottságával párhuzamosan lesz egyre dominánsabb Kína ebben a viszonyban.
A másik komoly külpolitikai következménye a háborúnak az, hogy számos országnak a biztonságát – valamilyen szinten – ma is Oroszország garantálja. Szerbia, Kazahsztán, Tádzsikisztán, Örményország és a többi kisebb orosz szövetséges az orosz haderő teljesítményét látva komolyan elgondolkodhat azon, mennyire bízhat Oroszország védelmében a jövőben.
