17 évvel ezelőtt a férjem börtönbe került. Nagyon sokat kapott, 6 év 8 hónapot volt benn. A kis baseballsapkás fiú, akit az előbb láttál, akkor született. A fiam 7 éves volt, amikor először kint látta az apukáját. Amikor a férjem szabadult, olyan természetesen jött be a lakásba hét év után, mintha öt perce ment volna el

– idézi fel a régmúltat Angéla. Ideig-óráig mindketten próbáltak úgy viselkedni, mint hét évvel korábban, szerették volna ugyanott folytatni, de néhány hét alatt kiderült, hogy nem fog menni. Szinte nem is ismerték már egymást.

„Mire kijött, már volt egy kész családja, hét év nagyon hosszú idő. Neki kellett hozzánk alkalmazkodnia, ez pedig ennyi idő után nem olyan egyszerű dolog. Hét év alatt rengeteget változtam, sokkal karakánabb lettem” – mondja. Neki kellett megoldania ugyanis, hogy a családjában rendben menjenek a dolgok egy újszülöttel és egy hároméves gyerekkel.

Amikor a férje még a börtönbüntetését töltötte, Angéla kapcsolatba került a Hazavárunk Alapítvánnyal. A gyerekekkel együtt bejárt az alapítvány különféle programjaira. „Mindig hívtak, hogy itt van ez a játék, az apuka küldi”, mivel az alapítvány #apaküldi programja a szülők nevében juttat el szülinapi és karácsonyi ajándékot a gyerekeknek. A férje szabadulása után új célt kapott a közös munka: segíteni, hogy az édesapa visszailleszkedjen a családba.

Angélával a Kesztyűgyár Közösségi Házban találkoztunk, a Hazavárunk Alapítvány karácsonyi összejövetelén. Az egyik terem megtelt díszítésre váró mézeskalácsokkal, megszámlálhatatlan féle süteménnyel és tulajdonosokra váró mesekönyvekkel.

Angéla eleinte nem is tudta, hogyan kell csinálni, hogy minden működjön, kezdetben az alapítvány segítségével kapcsolatban is szkeptikus volt, nem is akart elmenni a foglalkozásaikra, mondván, „majd idegenek fogják megmondani, hogyan viselkedjek vele”. A férje viszont egyre unszolta, jelezve, hogy miután hét évig jártak be hozzá a börtönbe az alapítványtól, megígérte nekik, hogy a szabadulása után sem szakad el tőlük.

„Nem én mondtam, hogy kerülj börtönbe”, hárította el sokáig Angéla a férje kérését. Aztán csak beadta a derekát.

Emlékei szerint az első találkozásokban nem volt semmi különleges, az alapítvány segítői hagyták, hadd csinálják ketten, amit akarnak, ők ezalatt foglalkoztak a gyerekekkel. Az anyukának eleinte ez a rész sem ment könnyen: „Először ott ültem a gyerekek mellett, nehogy már azt gondolják, hogy nem vagyok jó anya”. Aztán már csak azt vették észre, hogy elrepül az együtt töltött idő, és az apuka ugyan korábban nem tudta, hogyan kellene közelítenie a gyerekei felé, itt boldogan eljátszottak együtt.

A kisfiam végig abban a hitben volt, hogy az ő apukája a pókember. Nem ismerte, úgyhogy gyártott mindenféle fantáziát. Az apukája azért nincs itthon sosem, mert épp megmenti a világot valahol, ő a legjobb úszó, futó, minden. Végül nagyot csalódott, hogy mégse ő a pókember, de ezeken a foglalkozásokon mégis volt egymáshoz türelmük. Aztán azt vették észre, hogy már alig várják, hogy újra vasárnap legyen.

Angéla férje két évvel ezelőtt elhunyt, szívinfarktust kapott a kisfia születésnapján. Ennek ellenére nem volt kérdés, hogy pár hónappal később ugyanúgy ott legyenek az alapítvány karácsonyi rendezvényén. Amikor meglátták, nem kellett semmit mondania. „Annyira más volt bejönni ide nélküle. De itt nem az volt, hogy mindenki sajnál. Itt nem sajnáltak, hanem együttéreztek velem, és a kettő nagyon nem ugyanaz.”

A család minden közös karácsonyozáson és jeles eseményen ott volt, tavalyelőtt húsvétkor egy albummal – benne az elmúlt 15 év képeivel – lepte meg az alapítvány Angélát. Szerinte ennél szebbet az életben még senkitől nem kapott. A férje halála után elköltöztek a kerületből, de hiába a távolság és az eltelt évek, nem volt kérdés, hogy idén is eljönnek a karácsonyi ünnepségre.

Angéla júniusban elveszítette a munkáját a járvány miatt, nehéz anyagi helyzetbe kerültek, komoly feladatnak tűnt ellátni a gyerekeit. Akkoriban töltötte be a tizennyolcat a lánya, Barbi, és Angéla emlékszik, ahogy sírva mesélte az alapítvány vezetőjének, Peltzer P. Hajnalkának, hogy megközelítőleg sem olyan születésnapja volt, mint amilyet szeretett volna megadni neki.

„Hajni rögtön kérdezte, hogy »Angi, bajban vagy?”«, aztán nem sokkal később visszahívott, hogy küldjem át a bankszámlaszámom. Másnap reggel nézem a telefonom, banki üzenet, húszezer forint. Fogalmam sincs, kitől. És ez így ment egy hónapig. Napi szinten küldtek pénzt ismeretlenek, nem kérdezték meg, ki vagyok, vagy mit csináltam a pénzből.”

Az történt, hogy Hajni kitett egy segítségkérő bejegyzést az alapítvány oldalára. „Én nem tudok segítséget kérni, úgy vagyok vele, hogy megoldom. Aztán persze van, amikor nem tudom, de akkor sem kérek. És tőle nem is kell kérnem, még egyszer sem fordult elő a tizenöt év alatt, hogy én hívjam fel emiatt.”

Nem csoda, hogy még a 24 éves lányának sem volt kérdés, eljön-e az idei karácsonyra is, így aztán az egész család képviselteti magát. „Mindegyik gyerek itt van, szerintem Hajnit kéne hívnom inkább, ha akarok valamit a gyerekeimtől, nekem fel se veszik a telefont sokszor.” Az alapítvány hatása az is, hogy Barbi nemrég összeszedte azokat a ruháit, amiket már nem hord, biztosan jól jönnek majd valakinek. Senki sem kérte erre, de emlékezett rá, hogy annak idején ő is kapott ruhát az alapítványtól.

Az én gyerekeimen nem látszik, de tudják, milyen az, amikor minden hónapban megyünk beszélőre. Amikor hiába szeretne, nem ülhet az apukája ölébe. Ezért mindig azt várták, hogy mehessünk a családi beszélőre, mert ott egy külön teremben voltunk. Mindig azt kérdezték, hogy »anya, most is beülhetünk majd apa ölébe?«.

Angéla szerint nem véletlen, hogy a kisfia, Noé félreértette a Hajnalka nevet: neki „angyalkának” hangzott, és azóta is úgy hívja őt. A karácsonyról eszébe jut, amikor egyik évben az alapítványtól kaptak karácsonyfát is, és akkor Noé már magabiztosan állította: „tudom, hogy ő az angyalka, máskülönben honnan került volna ide ez a fa, amikor nekünk nincs”.

A Kesztyűgyár egyik – gyerekzsivajtól kevésbé hangos – helyiségében ülünk le beszélgetni Hajnival és a munkatársaival, hogy kicsit többet megtudjunk a Hazavárunk működéséről. Közben Hajni kisfia, Dominik úgy érzi, ő is szívesen hozzászólna a beszélgetéshez, ami érthető, hiszen ki akarna átaludni egy karácsonyi összejövetelt.

Angéla karácsonyfás történetére Hajni is emlékszik, mi több, sosem felejti el azt a napot. „Karácsony előtt egy nappal kaptunk adományként egy műfenyőt. Elkezdtem telefonálni a családjainknak, van-e esetleg rá szükség valahol. Angi mondta, hogy az idén sajnos nem lesz pénzük fára. Akkor már várandós voltam, magamat is alig bírtam elvinni A-ból B-be, de nem volt kérdés, hogy Noé miatt bizony én átcibálnám ezt a fát az egész városon. Persze eljöttek érte. Tőlem akkor kérdezte meg először, hogy »te vagy az angyalka, ugye?«. Úgy voltam vele, hogy olyan kicsi még, egy varázslatot egyszer már elvesztett, mármint az apát, a szuperhőst, ezzel a fával a kezemben ne vegyek el tőle egy másikat. Így azt mondtam, hogy mi egy szupertitkos angyalbanda vagyunk, és mindig számíthat ránk.”

Az alapítvány születéséről is megtudunk egyet s mást. „Mindannyian egy másik civil szervezetnél dolgoztunk segítőként, és a börtönmunka során merült fel, hogy tudnánk-e segíteni a kint lévő feleségeknek, gyerekeknek egészen különböző problémákban. Aztán rájöttünk, hogy nekik igazából nem segít senki” – magyarázza az altatási kísérletek közepette Kovács Éva, a Hazavárunk egyik munkatársa.

Sok intézménnyel ápolnak jó kapcsolatot, az évek alatt sikerült kiválóan együttműködniük a büntetés-végrehajtásban dolgozókkal, de a fogvatartottak is ismerik őket, akik – miután kiszabadultak – szívesen mennek vissza önkénteskedni, és a családjaikkal együtt részt vesznek a nekik szervezett különböző eseményeken. Amióta jelentősen megszigorodtak a büntetés-végrehajtásban a kapcsolattartás lehetőségei, felértékelődött, ha bárki bármilyen személyes dolgot tud kiküldeni a családjának, legyen az tárgy, üzenet vagy akár figyelem.

Ez az a téma, amiről alapvetően nem beszélgetnek az emberek egymással, csak nagyon intim térben, miközben ők pontosan tudják, kinek kije van börtönben. De a gyerekeken keresztül elérhetők az egyedül maradt, meglehetősen beszűkült életterű emberek. Egy közösségi házban tudunk gyerekprogramot tartani, és egymástól tudni fogják az emberek, hogy ez az a szervezet, amelynek nem gond elmondani, ha valaki bent van, és nehezebb élethelyzetbe került a család.

Az alapítvány szerint nagy szükség van a tabumentesítésre, mert ebben a világban még nehezebb hozzátartozói csoportot szervezni, mint akár a szenvedélybetegeknél, holott rendkívül fontos lenne, hogy ne alkossanak egy mindenki mástól elszeparált, külön világot. „Egyszer egy fogvatartott azt mondta nekem, hogy »én nem tudtam, hogy ilyen egy normális ember«. Aztán kifejtette, hogy régen simán leütött volna az utcán, de most, hogy beszélgettünk, már biztosan nem tudna. Borult a világ” – idézi fel Kovács Éva.

A munkájuk során kiderült, hogy az olyan típusú rendezvények mindig beválnak, ahová gyerekekkel együtt el tudnak menni, hiszen a szülőkkel beszélgetve ilyenkor gyorsan kiderül, mire lenne szükségük.

A legnagyobb segítség, hogy velük őszintén lehet beszélni, ami bármilyen anyagi segítségnél többet jelent az érintett családoknak. „Hogy őszintén el lehet mondani, valójában hol van a fiam, és nem egy kávégyárban dolgozik, ahogy az egész családnak mondják évek óta.” Mindezt pusztán azért, hogy ne rokkanjanak bele.

Kevesen tudják, de ha valaki bekerül egy büntetés-végrehajtási intézménybe, az a kint maradt családtagokra óriási anyagi terheket ró, ráadásul nem mindenki tud dolgozni a börtönben. Ennek a helyzetnek a megsegítésére nem létezik semmilyen állami ellátási forma, de igaz ez általánosságban is: professzionális, állami segítség helyett civil szervezetek igyekeznek orvosolni a problémát az erőforrásaik függvényében.

Régi esetek visszajárnak, olykor elkezdik egymást segíteni. A felnövekvő gyerekek jelentik az abszolút sikerélményt, amikor látjuk, hogy van szilárd értékrendjük, és tudjuk, hogy ehhez hozzátettünk valamit, amikor cseperedtek, ott voltunk a család mellett, minket mindig lehetetett keresni

– hangsúlyozza Éva. Ma már sokan középiskolások azok közül, akik könnyen elkallódhattak volna, és hiába volt jelen a kriminalitás a családjukban, mégis érték lett az életükben a tudás, boldogulni akarnak, néha még önkénteskedni is visszajárnak.

Persze nem csak sikertörténetek akadnak.

„Volt egy idős néni, aki a tököli rabkórházban tervezte még utoljára meglátogatni a fiát, aki már haldoklott. Azt kérte, segítsünk neki, hogy az ország másik végéből utoljára még el tudjon jutni a kórházba. Nem tudott semmit a börtönkórházról, azt hitte, olyan, mint egy átlagos kórház: az ember bemegy látogatási időben, és ülhet a szerette ágya mellett. De persze ez nem így van. A néni azt mondta, hamarosan őt is megműtik, és valószínűleg nem fogja túlélni, azért menne a fiához, hogy elbúcsúzzon tőle. Megtörtént. Bement hozzá, és elbúcsúztak egymástól. Az utolsó nyolc-kilenc évet úgy élte le az életéből, hogy tudta, soha nem találkozhat már odakint a fiával.”

A Hazavárunknál tudják, hogy ezek az esetek a segítőszakma velejárói, nincs varázspálcájuk, mindenkinek az egyéni döntésén múlik minden. Fő motivációjukat az adja, hogy nem szeretnének 10–20 év múlva a börtönökben találkozni azokkal a gyerekekkel, akik most körülveszik őket, hiszen még a felnőtteknél is rossz érzés, amikor újra találkoznak egy volt fogvatartottal a börtön falai között.

A gyerekeken azt látják, hogy ugyanúgy ki vannak éhezve az őszinteségre, mint a felnőttek, és persze járnak hozzájuk olyanok is, akiknek a családjában nincs semmilyen kriminalitás – ezt prevenciónak tekintik, nem zárnak ki senkit. A VIII. kerületben egyébként is sok gyerek bolyong délutánonként céltalanul, örülnek, hogy itt legalább történik valami, szóba állnak velük, beszélgethetnek valakivel.

Volt egy kissrác, akiről nem tudtam semmit, csak sokat járt ide a szabadidejében. Egyszer összefutottunk kint, a téren, kérdeztem, hogy »te miért vagy ilyen csinos?« »Apához megyünk beszélőre, de ne mondja el senkinek.« Ő akkor már tudta, hogy az alapítvány mivel foglalkozik, úgyhogy nagyon hasznos volt, hogy tudtunk arról beszélni, hogy egyébként hogy is van, azon kívül, hogy nagyon csinos

– meséli Hajni. Ha pedig már beszélnek arról, ami valamelyik szülőjükkel történt, akkor szeretnék ezt őszintén tenni, nem a forró kását kerülgetve. „Lehet szeretni apát, attól, hogy bűnöző. Attól még a gyerek kötődik az apjához, valójában attól lesznek traumatizáltak, hogy egyszer csak nem lesz ott az apa, nem attól, hogy az apa bűnöző”, vallja Éva.

Az alapítvány tapasztalatai szerint sokan abban a tévhitben élnek, hogyha egy családban a bűn útjára lép valamelyik szülő, akkor azt akarja, hogy az egész család kövesse a példáját. Inkább az a jellemző mentalitás, hogy „jó, én bűnöző vagyok, de a gyerekem menjen jó iskolába, jó ember legyen, dolgozzon”. Nem úgy telik a gyerekkor, hogy a kisfiúk a játékautó mellé játékrevolvert kapnak, és együtt gyakorolják otthon, miként kell bankot rabolni.

Ettől függetlenül az alapítványt sokszor bírálták már, hogy miért pont a bűnözők gyerekeinek segítenek. Hajni szerint ilyenkor el kell mesélni a történeteket, sokat beszélni róluk, hangsúlyozni, hogy ezek a gyerekek sem maradhatnak egyedül, ajándékok, élmények nélkül, nekik is látniuk kell, hogy az élet lehet szép.

A cél ilyenkor is, mint minden karácsonykor, hogyha csak néhány órára is, de ez a terem legyen a legjobb hely a világon. Mert sok helyen nincs otthon fa, ajándékozás, mézeskalács-díszítés pláne. Nekik ez lesz a gyerekkori karácsony, erre fognak emlékezni.

Átsétálunk a néhány háztömbbel arrébb lakó Mériékhez. A kis lakásban hárman laknak, ő, a párja és az unokája. „Ricsi úgy tudja, hogy a szülei katonák, már két éve, hogy a szülők elmentek, ő meg itt maradt”. Valójában a négyéves kisfiú szülei börtönben vannak, édesapja három és fél, édesanyja két és fél évet kapott.

A fiúnak a nagymamája lett a gyámja, egy pillanatig sem volt kérdés, hogy vele marad.

Ricsi eleinte fel sem fogta, mi történt vele, az első néhány hónap emberpróbáló időszak volt, „fél évig se éjszaka, se nappal, állandóan sírt”. Nagymamája szerint a szemein is látni lehetett, mennyire megtörte ez az egész, utána valamivel könnyebbek lettek a napok, de az utóbbi néhány hónapban megint nagyon nehéz. Nagyon hiányoznak neki a szülei, amit jelenleg úgy fejez ki, hogy nem akar velük beszélni. „Nem vagyok rátok kíváncsi”, feleli, amikor hívják, amikor az apja megkérdezi, miért, annyit mond, „azért, mert nem jössz haza”. Néha, amikor sír, azt mondja, „anyukámért sírok”, de ha hívja, akkor meg nem akar beszélni vele.

A járvány következtében bevezetett látogatási tilalom miatt csak telefonon és Skype-on tudják tartani a kapcsolatot, de Méri szerint jobb is, hogy így alakult, mert a szigorú szabályok miatt egy gyereknek nagyon nehéz lenne a személyes találkozás. „Magyarázd el egy ekkora gyereknek, hogy nem mehetsz az anyád ölébe, nem ölelheted át. Lehetetlen.”

A 41 éves Mérinek két felnőtt gyereke van, a fia 21, a lánya 27 éves. Édesapjukkal már 17 éve elváltak az útjaik, mostani párjával hét éve élnek együtt, „Csabi úgy neveli Ricsit, mintha a sajátja lenne”, mondja. Ricsi szüleinek tárgyalása idején a kisfiú még babakocsis gyerek volt, nagymamája tologatta a bíróság körül. Az ítélet megszületése után biztosította a szülőket, hogy ne idegeskedjenek, a gyerek vele marad, vigyáz rá, amíg visszajönnek.

Az apa nyáron, az anya áprilisban jön ki, azt a kis időt már valahogy kihúzzuk. Nem is tudjuk, azután mi lesz, Ricsi beszéli, hogy »jön anya, apa, megyek haza«, de azért azt is mondja, hogy »jövök majd hozzád, vagy költözz oda te is«. Nehéz lesz a visszaállás.

Méri azt mondja, ha úgy alakul, akkor náluk marad, a gyereknek biztonságra van szüksége, azt pedig náluk biztosan megtalálja.

„Nem nyugodott volna a lelkiismeretem, ha máshol van” – szögezi le, de azért bevallja, hogy kicsit elkényeztették a kisfiút, sokszor ráhagynak mindent, hogy úgy legyen, ahogy ő akarja, csak hogy ne érezze, hogy nincsenek ott a szülei. Sok helyen azt hiszik, hogy ő az anyukája, ilyenkor Ricsi azt szokta mondani, hogy „ő nem az anyukám, hanem a nagymamám, csak addig az anyukám, amíg nem jön az anyukám”. Méri szerint a kisfiú ugyan mindent felfog, de soha nem fogja tudni feldolgozni, ami vele történt. „Néha megkérdezi, hogy »a te hasadban voltam?«, mire mondom neki, hogy »nem, anyád hasában«. »De a te hasadban is voltam, azért vigyázol te rám?«”

A gyerek a gyerekkel érzi jól magát, mondja Csabira és Ricsire, akik a háttérben úgy játszanak együtt, mintha senki nem lenne a világon rajtuk kívül. Az anyagiakkal azért meggyűlik a bajuk, havi 60 ezer forintjukat elviszi a lakáson maradt adósság, ehhez jön még a gáz, a villany, az internet, és máris 130 ezer forintnál tartanak úgy, hogy még nem ettek semmit. Ricsi érkezése előtt elkezdték felújítani a fürdőszobát, ám a munkálatok félbemaradtak, „nincs egyben 150 ezer forintunk arra, hogy kifizessünk egy vízszerelőt”. Ám Méri úgy van vele, még így is összetehetik a két kezüket, „ez csak egy fürdőszoba, más meg sehova nem tudja letenni a fejét”.

A cigin kívül nincs semmilyen káros szenvedélyük, a havi 10 ezer forintos internet az egyetlen luxus náluk, semmi több. Mindennél fontosabb, hogy Ricsi számára megadhassanak mindent, gyümölcsöket, főtt ételt, vitaminokat. A nagymama bevallja, amikor korábban egy pékségben volt eladó, jobban keresett, mint most, hiszen jelenleg legfeljebb kétórás munkákat tud vállalni, így szinte kizárólag Csabi építkezésen keresett fizetéséből kell megélniük. „Amit én keresek, az a hideg vízre is kevés”, teszi hozzá.

Ennyi a történetünk, el kell fogadni. Körbenézek, van jobb, van rosszabb, nekünk ez jutott. Egészségünk legyen, bajunk ne legyen, a többi mellékes. Minden pótolható ebben az életben, meg ha nem is, az se baj, nem vágyom semmire. Megelégszem azzal, ha van fedelünk, van egy tányér ételünk, nincs bajunk. Jó a luxus, ha van, de ha nincs, nincs. Azért nem fogok fejre állni, nincs értelme. Megvan, amire a gyereknek szüksége van, a többi meg már nem érdekel.