Kustár Ágnes nevét egy a Római Birodalom utolsó éveiről, illetve a hun hordák elől menekülő barbár törzsekről szóló dokumentumfilmben hallom először. Mivel a narrátor angolul beszél, rögtön megüti a fülem a magyar hangzású név, aztán egyre nagyobb érdeklődéssel figyelem, ahogy az antropológus hófehér arcot varázsol egy fiatal vizigót nő koponyájának másolatára. A több mint másfél évezrede halott nő élethű arcmása egyszerre hátborzongató és lenyűgöző. Az antropológus bárki arcát meg tudja mintázni, aki valaha a földön élt, feltéve, hogy kéznél van a koponyája.

Talán bizarrul hangzik, de Kustár Ágnes otthon készíti az arcrekonstrukciókat. Korábban csak alkalmanként tette, másfél éve azonban állandó home office-ra váltott. Nem a koronavírus-járvány miatt: közel harminc év után az intézményben történt változások miatt felmondott a Magyar Természettudományi Múzeumban, hogy magánvállalkozóként folytassa pályafutását. Ez azt jelenti, hogy míg az időjárás engedi, lakása műhellyé alakított fedett teraszán, a hidegebb hónapokban akár a konyhában, vagy a nappaliban is készülhetnek az arcrekonstrukciók – így időnként emberi maradványok is megfordulnak házban.

Az antropológus mosolyogva vallja be, mondta már a lányainak, hogy mindjárt megterít az ebédhez, csak előbb elpakolja az asztalról a koponyát.

Természetesen nem az eredetit, azt a mindennapi élettől elzárva, megfelelő körülmények között, dobozban őrzi a műhelyében, de azért egy koponyamásolat sem hétköznapi asztaldísz, pláne, ha kisebb-nagyobb részben az egykor hozzá tartozó arcot is visszaépítették már. A gyerekek már kiskorukban megtanulják, hogy az emberi maradványokkal több száz év elteltével is kegyelettel bánunk.

Tanult rettegés

„Amikor elkezdtem dolgozni a múzeumban, furán éreztem magam több tízezer emberi koponya között, de idővel hozzászoktam. Az első itthoni munkám a rendőrségtől érkezett: a viszonylag friss koponya egy gyilkosság áldozatáé volt. Rosszul érintett, hogy itthon van, a család elől rejtegettem – nagyon örültem, amikor végre visszaadhattam.”

Kustár Ágnesnek három lánya van, de a koponyákkal nekik soha sem volt bajuk, körülöttük nőttek fel. Nemcsak otthon találkoznak velük, sokat jártak a múzeumban is. Gyakran nevet adnak a készülő fejeknek, nézegetik, kire hasonlítanak, találgatják, hogyan fognak kinézni, ha elkészülnek.

A gyerekek alapvetően semmitől sem félnek, mi neveljük beléjük, hogy mi az, amitől rettegni, undorodni kell

– mondja az antropológus.

Végzős volt antropológia szakon, amikor az egyik oktatója átvitte a csoportját a Magyar Nemzeti Múzeumba, ahol Skultéty Gyula, a Bázelben élő neves antropológus-szobrász éppen III. (Nagy) Béla király és Antiókhiai Anna arcrekonstrukcióján dolgozott.

„Ott ragadtam. Órákon keresztül faggattam Gyulát, megkérdeztem, visszamehetek-e, többször beszélgettünk, aztán a tanítványává váltam. Szerencsésnek érzem magam, és nagyon hálás vagyok neki, amiért átadta nekem a tudását.”

Az arcrekonstrukció tulajdonképpen tudományos alapokon nyugvó szobrászművészet. Általában két szakember dolgozik együtt: egy antropológus, aki tudja mit, és egy szobrász, aki tudja, hogyan kell azt formába önteni. Mielőtt Kustár antropológusként doktorált, biológia-rajz szakon diplomázott, vagyis egyedül is el tudja végezni a két szakterülethez kapcsolódó feladatokat. Korábban sokat dolgozott együtt szobrászokkal, többek között Balikó Andrással és Árpás Károllyal, akit a mesterének is tekint. Rengeteget tanult tőlük, de ma már nagyrészt egyedül illeszti a csontokra az egykori arcokat.

Tudomány és művészet

Szerinte ahogy minden arc, úgy minden koponya más és más. Különbözik a csontok vastagsága, és arányrendszere, a vonások lehetnek lekerekítettek, vagy szögletesek, férfiasak vagy nőiesek, és mindez az életkorral együtt folyamatosan változik. A lágyrészek vastagságáról a csontfelszín árulkodik: megmutatja mennyire volt aktív, vagyis mennyire volt vastag az izom, ami rátapadt. A rágó-, és a nyakizmok, illetve a halánték és az állkapocs izmainak nagyságát pontosan meg lehet állapítani, a mimikai izmokét azonban kevésbé – utóbbiakra a koponya erőteljességéből, vagy finomságából lehet következtetni. A minden emberre vonatkozó anatómiai törvények pedig megadják az izmok lefutását.

Az arcrekonstrukció során a koponya negyvenöt mérőpontjába szúrnak tüskéket, melyek megadják a lágyrészek vastagságát, majd rétegről rétegre viszik fel a koponyára az izmokat és a bőrt.

Ezzel a módszerrel elég pontosan meg lehet mutatni, hogyan nézett ki valaha a koponya tulajdonosa, de vannak azért bizonytalanságok.

Az orr például nagyon jellegzetes eleme az arcnak, az újraalkotása ugyanakkor nagyon összetett. A szélessége, a magassága, sőt, az orrcsúcs helyzete is meghatározható a koponya alapján, de arra, hogy milyen alakú volt az a páros porc, ami az orrcsúcsot alkotja, sokszor csak tippelni lehet.

Nem mindig lehet tudni, hogy az ember alul- vagy jól táplált volt-e, ezért az antropológusok általában a középúton haladnak, amiről csak akkor térnek le, ha hiteles források szabnak nekik más irányt. Janus Pannoniusról például tudott, hogy sokáig szenvedett tüdővészben, és a csontjaiból vett minták igazolták is a TBC jelenlétét, ezért az ő arcát az átlagosnál beesettebbre, betegesebbre alkották.

A reneszánsz korának püspökéről és költőjéről a korabeli művészi ábrázolások miatt évszázadokon át úgy gondolták, hogy a személyiségének megfelelően finom, szinte nőies vonásai voltak. Ehhez képest amikor 2009-ben Kustár Ágnes és Árpás Károly elkészítették az 1991-ben megtalált koponya alapján az arcrekonstrukciót, az egy sokkal szögletesebb, markánsabb arcú férfit mutatott. A korszakkal foglalkozó irodalomtörténészek egy része vonakodott is elfogadni az eredményt, de Szentmártoni Szabó Géza kutatásai később segítettek igazolni az arcrekonstrukció helyességét.

Csonttorzulások

Egy arcrekonstrukció elkészítése során az alkotó semmit sem bíz a fantáziájára. Az elkészült fejek többnyire azért színtelenek, mert a csontokból nem lehet következtetni a haj, a szem és a bőr színére, illetve jellegzetességeire. Ilyesmit csak DNS-vizsgálattal lehet megállapítani, vagy akkor, ha az illetőről maradt fenn hiteles portré. Múmiák esetében előfordul, hogy fennmarad a haj, illetve a jégmúmiáknak a szemeik is.

A hitelességet szolgálja az is, hogy arcrekonstrukció a leggyakrabban abban az életkorban ábrázolja az embert, amelyikben meghalt, hiszen ezt az állapotát rögzítik a csontjai. Kivételt csak ritka esetekben tesznek, mint ahogy például Dobó Istvánnal is. Az egri várkapitány arcrekonstrukciójának elkészítése több szempontból is komoly kihívást jelentett Kustárnak és Balikónak.

Bár Dobó hetven évesen halt meg, az egri vár 1552-es ostromakor a negyvenes évei legvégén járt, és a Vármúzeumban ebben az életkorában szerették volna megjeleníteni. Ráadásul a koponya nagyon rossz állapotban került elő. Szobrászi módszerekkel, a szimmetria alapján nem is tudták rekonstruálni, ezért egy speciális intézet, a lipcsei Max Planck segítségét kérték, ahol a beszkennelt koponyát a saját adatai és egy hatalmas adatbázis segítségével helyreállították, kicsit megfiatalították, majd három dimenzióban kinyomtatták.

Hasonló nehézségekkel kellett megküzdeni Szent László esetében. Bár a lovagkirály koponyája megvan – a győri bazilikában, az egykori uralkodó mellszobrát ábrázoló hermában, azaz ereklyetartóban őrzik –, az állkapcsa hiányzik. Kustár és munkatársai egy állkapocspótlásokkal is foglalkozó, belga kutatócsoport segítségét kérték. Ők először a saját, nyugat-európai adatbázisuk alapján készítettek el egy lehetséges pótlást László koponyájára, a magyar szakemberek azonban látták, hogy az sehogy sem stimmel, ezért kiküldték az Embertani tár gyűjteményéből tizenhárom X-XI. századi férfikoponya 3D adatait Belgiumba.

A magyarországi koponyák adatai egy nagyjából négyszáz koponya adatait tartalmazó rendszerbe kerültek bele, mégis teljesen megváltoztatták a végeredményt. Ebből is látszik, hogy a honfoglalás korában, illetve a XI. században teljesen más arckarakterű emberek éltek a Kárpát-medencében, mint ma Nyugat-Európában.

A lovagkirály arcrekonstrukciója sem igazán hasonlít Szent László hermájára, ám mivel utóbbi szakrális, vagyis nem valós ábrázolás, a kutatók erre számítottak is. Az már mindenkinek sokkal nagyobb meglepetést okozott, hogy a Semmelweis Ignácról készült fotóknak sem hihetünk.

Az anyák megmentőjének tiszteletére 2018-ban tartott emlékévben új kiállítást szervezett a professzorról elnevezett orvostudományi múzeum. Bár Semmelweisről nemcsak festmények, de több fotó is fennmaradt, felmerültek vele kapcsolatban kérdések. Élete utolsó éveiben nem készült róla fotó, viszont több forrás megjegyezi, hogy valamiért rettentő gyorsan öregedett. Halála után többször is exhumálták, és az utolsó alkalommal készült róla hiteles koponyamásolat, így kézenfekvőnek tűnt elkészíteni az arcrekonstrukcióját, majd összehasonlítani a korabeli ábrázolásokkal – meséli Kustár.

„Rájöttünk, hogy Semmelweisnek messze nem volt annyira magas homloka, mint ahogy a fotókon látszik. Az arcrekonstrukció elkészülése után ezért alaposabban megvizsgáltuk egyik fényképét, és kiderült, hogy mindet retusálták. Valószínűleg azért, mert a korszakban, melyben elkészültek, az olimposzi tudósok mítoszát akarták erősíteni.”

Egy elveszett apa

Bár a szakértő számára mindig különleges érzés, ha híres történelmi személyiségekkel dolgozhat, a legnagyobb szakmai kihívást nem mindig ők jelentik számára.

„Készítettem arcrekonstrukciót egy középkori, leprás férfiről. A betegség a csontokon is nyomot hagyott, az orrüreg jó része felszívódott, a frontfogak kihullottak. Meg kellett fejtenem, hogyan deformálódnak az arc lágyrészei, miközben a csontok felszívódnak úgy, hogy nem láttam még leprás embert, csak fotókon. Hasonló nehézséget okoz, ha a koponyán sérülés, például egy kardvágás nyoma látszik, vagy arcot deformáló sérülés, például állkapocstörés.”

Az egyik legemlékezetesebb munkájának megrendelője a rendszerváltás éveiben kopogtatott az antropológus ajtaján.

Egy Németországba kivándorolt férfi haza akarta hozni, és el akarta temetni a második világháborúban, a Don-kanyarban elesett édesapját.

Az egykori katonatársaktól tudta, melyik falu határában halt meg az apja. Odautazott, és a helyi öregektől megtudta, hová temették el annak idején a tiszteket. Titokban több sírt is kihantolt, és kiválasztotta azt, amelyikben ismerősek voltak neki a koponya arányai, és a nagyon jellegzetes homlok. Magával vitte a maradványokat Németországba, ahol DNS-vizsgálat igazolta, hogy valóban azok az apja csontjai, de a biztonság kedvéért szeretett volna arcrekonstrukciót is csináltatni. A kész ábrázolás nagyon hasonlított az apáról készült régebbi fotókra.

„A férfi megnyugodott, eltemettette az apját, majd úgy egy évre rá ő is meghalt. Valószínűleg valamiféle küldetése volt ez neki, amit még el kellett rendeznie” – véli Kustár Ágnes.