Karácsony előtt egy héttel és a világvége előtt néhány nappal rendkívül kiegyensúlyozott bejegyzés következik. Kaptunk két rövid levelet a napokban; egy panaszosat és egy dicsérőt, amelyek külön poszthoz ugyan kevesek lennének, de nem akartam őket a fiókban hagyni.
Kezdjük a panasszal, hogy aztán a végkicsengés pozitív legyen! Amikor Róbert felszállt a 105-ös buszra, nem gondolta volna, hogy egy raliverseny résztvevője lesz, de mégis.
Igyekeztem Budapesten belül A pontból B-be eljutni. A 105-ös busz sofőrje délután (olyan 4 óra körül indult a Magyar Tudományos Akadémiától) érdekessé tette az utazást. Raliversenyzőt játszott, hirtelen jobb sáv, bal sáv, fékezés.
Az egyik ilyen manővernél a nénike a belső ülésről kirepült középre pedig kapaszkodott. Az egyenesekben pedig úgy sietett, hogy néztem, megállunk-e a következő megállóban vagy simán tovább hajtunk?
Végül kb. 5-6 méter túlfutással, de sikeresen meg is érkeztünk a Krisztina térre. A visszaút a Bajza utcáig viszonylag eseménytelen volt.
Endre élete is veszélyben volt, őt az éhhalál fenyegette. Egyik leglelkesebb olvasónk életét maga a 007-es mentette meg.
Hogy gazdagítsam a pozitív élmények tárházát, ma dögvész éhesen felültem a 162-es buszra, hogy elindulhassak végre hazafelé. Az időt nem néztem, mivel nem voltam túl koncentrált, arra viszont emlékszem, hogy volt még bő 10 perc indulásig.
Ám egyszer csak felszállt egy buszvezető kolléga és beharsogta a buszt, hogy megállt a buszunk mellé egy másik, és aki szeretne hamarabb elindulni útjára, szálljon át bátran, ugyanazon a vonalon megy majd végig.
Nem vagyok benne biztos, de úgy emlékszem, hogy garázsba igyekezett utána… Szóval a BPO-007-es James Bondjának ezúton köszi! :) Neki hála kicsit hamarabb hazaértem én is, remélem olvassa majd!
Ezekkel kívánunk kellemes hétfőt! (A képen a BPO-007-es rendszámú busz – egy másik vonalon; forrás: Indafoto)
