Mi nagyobb kihívás: felépíteni és vezetni egy eurómilliárdos cégbirodalmat, vagy regényt írni?
A Rossmann cég felépítése olyan kihívást jelentett, amit nem akarok még egyszer átélni. Hiányzott az indulótőke, márpedig pénz nélkül hatalmas kockázat ekkora feladatba belevágni. Ez évtizedeken át állandó stresszforrás volt az életemben. A könyv megírása mindössze nyolc hónapig tartott, de amúgy sem összehasonlítható a cég fölépítésével.
És melyikben lel több örömet?
A cég felépítésében nem leltem különösebb örömet:
eladósodtam, szívinfarktust kaptam, többször a határaimba ütköztem.
A könyvírást viszont élvezem, mert mindig öröm, amikor valami sikerül. Persze nehéz munka ez is, de a befejezés után már csak a jó érzés marad. Ráadásul a könyv révén izgalmas emberekkel találkoztam és sok elismerésben volt részem, például több mint 1800, ötcsillagos Amazon-értékelést kaptam. Nem voltam hozzászokva, mert ha az ember fél évszázadon át fogkrémet értékesít, nincs része sok kedvességben vagy elismerésben, inkább az „elvetemült nagytőkés” címkét kapja meg a politikai baloldalról.
Klímakatasztrófa vagy világkormány – ezt a dilemmát járja körül a regény. Tényleg úgy gondolja, hogy csak egy világkormánnyal kerülhető el a legnagyobb baj?
Kezdjük egy kicsit messzebbről: van egy Mauna Loa nevű vulkán Hawaii szigetén, ahol 1958 óta mérik a Föld légkörének szén-dioxid tartalmát. Ebből a kimutatásból látszik, hogy minden fáradozás, konferencia és szándéknyilatkozat ellenére rendületlenül növekedett tovább a CO2-szint az elmúlt húsz évben. Én tehát ugyanabból indulok ki, amiből a Föld tudósainak 98 százaléka: hogyha egyáltalán van még esélyünk az irányváltásra, akkor a 2020 és 2030 közötti évtized az utolsó határidő a cselekvésre. Nemrég kiderült, hogy a kínaiak nem az eddig ismert 28 százalékért felelősek a világméretű emisszió esetében, hanem már 31 százalékért. Kína, Oroszország és az Egyesült Államok pedig együtt a kibocsátás 50 százalékát okozzák. Aki tehát azt gondolja, hogy e három szereplő fellépése nélkül ezt a globális problémát meg tudja oldani, az téved. Közben az emberiség 2000 milliárd dollárt fordít fegyverkezésre, és évente 75 millió emberrel vagyunk többen.
Putyinnak, Hszi-Csin Pingnek és a könyvem jövőképében már amerikai elnökként szereplő Kamala Harrisnek muszáj túllépnie a bizalmatlanságon és a hegemóniatörekvéseken. Nem látok más reményt az emberiség számára.
Az mennyi reményt ad, hogy a nemrég lezárult klímakonferenciára az említett világvezetőkből kettő el sem ment, és amúgy is egyre feszültebbnek tűnik a viszony az említett nagyhatalmak között.
1909-ben egy koldusszegény fiatalember egy művészethallgató zsidó barátjával a Kärntner Strassén sétált Bécsben, és később ugyanez az ember harminc éven át mérhetetlen szenvedést hozott a világnak, Adolf Hitlernek hívták. Vagy nézzünk egy másik példát: a kis korzikai hadnagyot, aki húsz évvel később Európa ura lett. Én alternatívákban gondolkodom, kitörésszerű fejlődésben. Lehet, hogy bolond vagyok, de hiszek abban, hogy az emberiség, amely egy Beethovent, egy Immanuel Kantot és oly sok nagy teljesítményt tudott adni a világnak, végső soron nem lesz olyan paranoiás, hogy mindent tönkretegyen maga körül. Meggyőződésem, hogy az eljövendő években hirtelen kitörésszerű fejlődés tanúi lehetünk. A könyv megjelenése óta három Oscar-díjas filmes – a nevüket nem hozhatom nyilvánosságra – lépett kapcsolatba velem, a hannoveri fogkrémárussal, hogy beszéljünk a témáról. Két-három évvel ezelőtt még a térképen sem voltam rajta a klímaváltozás témájában, így ezek a megkeresések is azt jelzik számomra, hogy világméretekben elindult valami, és az emberek kezdenek a fejleményeken gondolkodni. Az persze kérdés marad, hogy mindez elég lesz-e a nagy rendszereket megmozdításához, de a reményt nem adhatjuk fel. Azt állítom tehát, hogy meglepetések igenis lehetségesek.
Sokak számára viszont a világkormány nem az emberiség utolsó reményét jelenti, inkább a veszedelmet, ami a demokráciát, a nemzeti szuverenitást, az önkormányzatiságot vagy az egyéb fontos értékeket fenyegeti. Ezeket a félelmeket nem tartja megalapozottnak?
Ezt meg tudom érteni, ez már a második könyv témája. Az első könyv azt a folyamatot mutatja be, ahogy az USA, Kína és Oroszország bizalmat építenek egymás iránt, és elkezdenek együtt dolgozni a közös cél érdekében. Németországban viszont már megjelent a folytatás, A polip haragja, ami első helyen szerepelt a Spiegel bestseller-listáján. Ez arról szól, hogy a G3-ból G8 lesz, a triumvirátus tehát nyolctagú közösséggé bővül, amiben benne van az Afrikai Unió, Dél- és Közép-Amerika, az EU, valamint a világ legnépesebb országa, India. Ez tehát egyre inkább a világkormány irányába megy, de nem abban az értelemben, hogy néhány nagy ország dominálja a többit, hanem úgy, hogy fair és partneri közösség alakul ki a résztvevők között. Csak épp nem az ENSZ mintájára, mert annak a mostani szervezeti felépítése alkalmatlan a valódi eredmények elérésére.
Tudom, hogy az ENSZ végez fontos humanitárius tevékenységeket, de én egy hatékonyan cselekvő, a kezdeményezést a kezébe vevő nemzetközi közösséget szeretnék látni, és ez nem megy kétszáz országgal, amelyek mind közvetlenül akarnak beleszólni a dolgokba, és egymást blokkolják állandóan a fontos ügyekben.
Viták így is lennének bőven Európán belül is, de végső soron meg kell állapodni egy személyben, aki Európát képviseli a tárgyalóasztalnál. Ezt a folyamatot próbálom leírni A polip haragjában, ami talán Magyarországon is megjelenik majd.
A politikusok felelősségéről beszélgetünk, de mi a szerepe a krízis enyhítésében a nagy cégeknek, és az ezek élén álló szupergazdagoknak? Túl azon, hogy egy-egy könyvet írnak a témában.
A szupergazdagok érhetnek el bizonyos eredményeket, gondoljanak csak Bill Gates tevékenységére, aki a pénze révén világméretekben gondoskodott arról, hogy a csecsemőhalandóság minden eddiginél alacsonyabb ma a világon. Ám, ahogy a könyvem egyik szereplője is megjegyzi: a voltaképpeni hatalom nem Greta Thunberg és nem is az amerikai milliárdosok kezében van, hanem a politikusokéban. Márpedig a három legfontosabb politikus jelenleg az amerikai, a kínai és az orosz elnök. És remélem, hogy ezek az emberek észhez térnek, hiszen nekik is vannak gyermekeik, akiknek ugyanúgy a jövőjük a tét. Mi mást tehetnék, minthogy bizakodom?
Maga a Rossmann cég például hajlandó megtenni olyan radikális lépéseket a klímakatasztrófa elkerüléséért, mint amiket elvár a világvezetőktől?
Én ugyan nem nagyon használom az internetet, de oda feltettük, hogy mi mindent tettünk ez ügyben, ötven oldalon dokumentáltuk a tevékenységünket. Újrahasznosított anyagokat használunk, hogy takarékoskodjunk a műanyaggal, sajátmárkás termékeink messzemenőkig mentesek a mikro-műanyagtól, száműztük a műanyag zacskókat, több mint 50 százalékkal csökkentettük a csomagolóanyagok arányát. Egy folyamat közepén vagyunk, nemcsak mi, a Rossmann-hálózat, de más európai kereskedők is. Ez egy előremutató folyamat, és látszik is a számokon, hogy Európában több helyen 20–40 százalékkal csökkent a széndioxid-kibocsátás, csak ez sajnos nem hozott világszinten komoly eredményt. Gondoljon bele, Angela Merkel tizenhat éves kormányzása alatt egymilliárddal lettünk többen a világban. Ilyen tempóban növekvő világnépességgel nem fogjuk tudni csökkenteni a kibocsátást, ez egyszerűen képtelenség.
Van egy felvetés, miszerint az emberiség valódi túlélési esélyeit az segíthetné, ha más bolygókon is megtelepedne. Ez persze elrugaszkodott sci-finek tűnik, de komoly emberek is beszéltek róla, például a pár éve elhunyt Stephen Hawking is.
Nos, nem szeretném megsérteni Hawking urat, de az ilyen gondolatkísérleteket nem tartom sokra, mert számomra ez puszta hókuszpókusz. Az utópiák megvalósulását persze nem lehet teljesen kizárni, mert száz éve az internetet sem tartották volna lehetségesnek. A valós világban élek, van feleségem, vannak gyerekeim és unokáim, akiknek a sorsára gondolok, ezért inkább csak türelmetlen leszek az ilyen felvetésektől. A világunk helyzete és az előttünk álló kihívás számomra túlontúl komoly ahhoz, minthogy ilyesfajta spekulációkra fordítsuk az időt és az energiát.
A könyv cselekménye bepillantást enged a világpolitika kulisszái mögé. Befolyásos üzletemberként önnek tényleg van vagy volt erre rálátása?
Bizonyos szintig igen. Ennek részben az az oka, hogy Németország korábbi elnöke, Christian Wulff is Burgwedelben lakik, ahol a cégem székhelye van, és szoros barátságot ápolunk. A könyvem egyik fontos szereplője egy bizonyos Bao Wenliang úr, aki a kínai Tudós- és Mérnökszövetség elnöke. Sosem kérdeztek erről, de ő például valós személy. Az igazi nevet nem írtam le, mert féltem, hogy ideiglenes jogi intézkedés lesz belőle, és leállítják a könyvem kiadását. De Wulff, a korábbi német elnök nagyon jól ismeri Wenliang urat, aki Kínában fontos személyiség. Ha valaki alaposan olvassa a könyvet, és megnézi, hogy Wenliang melyik német egyetemen tanult, illetve évekig a Volkswagennél dolgozott, egyből rájöhet, kicsoda ő a valóságban. Ahogy létezett a könyvben szereplő Selyemút konferencia is, Christian Wulff pedig tényleg megismerkedett Kamala Harris asszonnyal, benne volt a munkacsoportjában.
Tehát egy kicsit rafinált a könyv, mert a valóság keveredik a fikcióval.
Szerettem volna, ha néhány újságíró kicsit alaposabban olvassa a könyvet, de Németországban nem részesültem ebben az örömben. Érdekes, hogy most Budapesten találkozom valakivel, aki kicsit mélyebben átgondolja ezt a részét.
Ha már fikció és valóság keveredése: valóban szokott Gerhard Schröder egykori kancellárral kártyázni, ahogy a könyvben olvasható?
Természetesen. Nem heti rendszerességgel, mert nincs benne a négyfős kártyatársaságomban, de ha valaki kiesik a szűk körből, akkor felhívjuk Gerdet, és néha beugrik. Ő is Hannoverben lakik, olyan ez, mint egy klikk, biztos Budapesten is vannak ilyenek. Ismerjük egymást és jól elvagyunk, előfordul, hogy szombatonként elmegyünk focimeccsre.
Esetleg a könyv más valós szereplőivel is találkozott már, például Putyinnal?
Vele sosem találkoztam, de a könyvem egy példányát odaadtam Gerd Schrödernek, és cirill betűkkel beleírtam egy üdvözletet „a kis Raszputyintól”, aki tanácsadója volt a cári háznak. Így Putyinból tulajdonképpen Raszputyint csináltam. Nem tudom, elolvasta-e végül, de azt igen, hogy megkapta.
Érdekes, hogy a világ megújulásának jelképeként épp a polipot választotta, ami gyakran a mindent behálózó bűnszervezetek metaforája.
Németországban nem kapcsolódik hozzá ilyen jelentés, ott a polipot inkább egy lenyűgöző állatnak tartják. Ez országonként változhat, de írás közben az ilyen kulturális különbségekre nem tudok mindig tekintettel lenni, mindenesetre sajnálom a negatív asszociációt. A polipokról a kanadai tudós, Sy Montgomery írt egy fantasztikus könyvet, amiből idézek is a regényben. A polip rendkívül intelligens állat, van intuíciója, találékonyan adaptálódik a környezetéhez, még a színét is tudja változtatni. Őt választottam a természet képviselőjének, és a polipnak is lenne bőven oka, hogy haragudjon az emberre. Gondoljon csak a tenger felmelegedésére, ami még drámaibb következményekkel jár, mint a légköré. Nemcsak az emberi élet alapját tesszük tönkre, hanem az állatvilágét is. A címválasztás tehát nem a szervezett bűnözéssel függ össze, inkább a polip iránti csodálatommal.
Gyakori kritika, hogy a világban egyre fokozódnak a vagyoni különbségek, a helyzeten pedig tovább ront, hogy a klímaváltozás káros hatásai is rendkívül egyenlőtlenül oszlanak meg. A szegényebb országok és emberek ugyanis jobban ki vannak szolgáltatva a negatív következményeknek.
Így van. Természetesen én is azt szeretném, hogy azok nyúljanak a legmélyebben a zsebükbe, akiknek a legtöbbjük van. Akinek nincs semmije, az nem is tud semmit adni. A regényben épp ezért hangzik el Kamala Harris beiktatási beszédében az egyszeri 12 és 25 százalék közötti vagyonadó terve, amit hárommillió dolláros vagyon fölött vetnének ki, és öt év alatt kellene befizetni. Mert a vagyont pénzzé is kell tenni, ami időbe telik. Persze nem azért szeretnék huszonöt százalékos vagyonadót, hogy a súlyosan eladósodott országokat vagy a nem működő bankrendszereket mesterségesen életben tartsuk.
Ha viszont világméretekben komolyan nekiállunk megoldani ezt a problémát, akkor nem mondhatjuk azt, hogy drágább lesz a hús, a hal és a benzin, és azoknak kell állniuk a cechet, akiknek amúgy is a legkevesebbjük van.
Képzeletbeli beiktatási beszédében Kamala Harris nemcsak a világkormány megalakulását és a vagyonadót jelenti be, de az autóhasználat, az energia- és a húsfogyasztás radikális korlátozását is. Ön szerint a valóságban hogyan fogadna a társadalom és a sajtó egy ilyen beszédet?
Erre a jelenetre büszke vagyok, bár nem egyedül találtam ki. Megvitattam a családtagokkal a kérdést, hogy vajon miként reagálnának az emberek egy ilyen beszédre. Valaki azt felelte, szerinte sehogy, csöndben maradnának. És akkor bevillant, hogy pontosan, hiszen ez jókora sokk az emberek számára. Nem tapsolnak, de nem is fütyülnek.
De a sokkhatás nem feltétlenül tartós. Nem jellemző, hogy az emberek csöndben tűrik, ha mindennapi szokásaikat akarják elvenni tőlük, például, hogy mit esznek vagy mivel járnak munkába. Nem véletlen, hogy a politikusok óvatosan piszkálják ezeket a népharagtól tartva.
Ha nagy dolgok történnek, ez változhat. Láttuk a világjárvány során, hogy az emberek Németországban és Magyarországon is elfogadták a lezárásokat. Nem mindenki, de a nagy többség igen. Szerintem a belátás a szükséges lépések iránt növekedni fog, mert mindnyájunkra igaz, hogy nemcsak egyének, de anyák, apák, testvérek, lányok és fiúk vagyunk. Ha pedig növekszik a nyitottság, hogy kontextusban és összefüggésekben éljük meg a világot, a fejlődés is dinamizálódhat. Az eljövendő nyolc–tíz év legnagyobb meglepetése az lehet, hogy az egész világon robbanásszerűen fog fejlődni a tudásunk, ami a mai szemszögből nézve még elképzelhetetlen. Az egyszerű emberek és az elit esetében is felgyorsul a tanulás, mert ez az utolsó esélyünk, hogy változtassunk a helytelen irányon. Ahogy utaltam rá, én nem a lassú, lineáris fejlődésben, hanem a kitörésszerű változásban hiszek. Jönni fognak még fekete hattyúk. Egy amerikai statisztikus, Nassim Nicholas Taleb így nevezte el sikeres könyvében azokat az előre nem látható történéseket, amelyek váratlanul megváltoztatják a világ folyását. A kifejezés onnan ered, hogy sokáig bevett tétel volt, a hattyú kizárólag fehér lehet, de valaki 1600 körül Ausztráliába utazott, és ott találkozott fekete példányokkal. A fekete hattyú tehát azt szimbolizálja, hogy lehetségesek olyan dolgok, amiket most még el sem tudunk képzelni.
Említette, hogy Greta Thunbergnek nincs hatalma. Róla és a generációjuk hangját képviselő fiatal aktivistákról mit gondol?
Megértem a fiatal aktivistákat, és helyesnek tartom, amit csinálnak. Nem sorolom magam közéjük, mert nem vagyok fiatal. A könyvvel igazából az az álmom, hogy készüljön belőle egy izgalmas Netflix-sorozat, amely átülteti a képernyőre ezt a fiktív világot, szuper színészekkel. Persze lehet, hogy fantaszta vagyok, hiszen nem Ken Follett-nak vagy Dan Brownnak hívnak. De hagyjátok meg nekem az álmaimat!
Akkor nem keresték még a Netflixtől?
De, kapcsolatba léptek velem, szóval semmi sincs kizárva. De úgy hallom, ez egy hatalmas cég, tehát ez még nem jelent sokat. Pillanatnyilag a kiadómmal együtt 38 jelentős producertől kaptunk megkeresést, néhányan ajánlatot is tettek, ám a legtöbb azt mondta, hogy megvárják a második részt, ami részletesebben fejti ki az eseményeket. Ahogy korábban említettem, múlt héten egy Oscar-díjas alkotó kért arra, hogy beszélgessünk. Tehát megvan a remény a filmverzióra. Egy ütőkártyám mindenképp van: én ezt nem pénzért csinálom.
Gazdag vagyok, így kizárólag azért írok, mert el akarok vele érni valamit, nem pedig azért, mert bevételre volna szükségem. Higgye el, ehhez túl sok magyar vásárol a Rossmann-nál.
És azért épp ökothrillert írt, mert úgy érzi, ezzel több emberhez jut el az üzenet, mint egy nonfiction könyvvel?
Nem vagyok tudós, az egyetlen lehetőségem, hogy izgalmas könyvet írjak, amiben vannak őrült helyzetek, és lehet rajta nevetni is. Az egyik kedvenc íróm Irwin D. Yalom, egy amerikai pszichiáter, aki olyan könyveket írt, mint az Amikor Nietzsche sírt, A Schopenhauer-terápia, vagy a Szerelemhóhér. A témái már eleve közel állnak hozzám, mert én is a pszichológia irányából jövök, de az nyűgöz le nála teljesen, hogy hihetetlen ügyesen keveri az izgalmas cselekményt az ismeretterjesztéssel. Ha Yalom könyveit olvassuk, sokat tanulunk a pszichológiáról anélkül, hogy egy pillanatra is didaktikusnak éreznénk.
A beszélgetés elején említette, hogy a Rossmann-cégbirodalom építése közben voltak kudarcai és nehézségei. Segít megőrizni az optimizmusát az a tudat, hogy végül mégis sikerült ezeken átlendülnie?
Nem vagyok optimista, de nem is akarok reggelente arra ébredni, hogy nincs mit tenni. Úgy állok hozzá, mint Luther Márton, aki azt mondta, hogy ha tudná, hogy vége világnak, akkor is ültetne még egy almafát. Nem is akarom elképzelni a jövőt remény nélkül.
Remény nélkül sokan még csak-csak el tudják képzelni a jövőt, de mobiltelefon és laptop nélkül aligha. Tényleg nem használ ilyen technikai eszközöket?
Van egy nagyon régi mobilom, amin fogadok sms-eket, de még sosem írtam üzenetet. Laptopom tényleg nincs, ellenben Theodore Fontane, Balzac és Dosztojevszkij összes könyvét olvastam. Másik világban élek, és ezzel boldog vagyok. Persze a teljes képhez hozzátartozik, hogy van egy 250 fős informatikai részlegem Németországban, és egy briliáns nő vezeti.
És honnan gyűjti a naprakész információkat egy ilyen könyvhöz, ami a világunk jövőjét akarja bemutatni?
Volt tíz kutatóm, és nagyon okos emberek adtak tanácsokat. Köztük volt a már említett Christian Wulff, illetve Németország leghíresebb közgazdásza, Hans-Werner Sinn, de még mások is. Az én kis világom tehát nemcsak a saját agyamból áll, hanem hálózatot alkotok mások gondolataival, akiktől folyamatosan próbálok tanulni.
Ez már majdnem úgy hangzik, mint egy polip.
Tényleg. Lehet, hogy én vagyok a kilencedik kar!
Azért a Rossmann-logó kentaurját nem fogják polipra cserélni?
Nem, a kentaur agresszív, a polip rafinált. A könyv épp arra mutat rá, hogy a polip bölcsességére van most szükségünk. Ha túl akar élni, az embernek is bölcs polippá kell változnia egy kicsit.
