Noha az iskolák kapuit országszerte újra kinyitották a gyerekek előtt, a gyermekpszichiátrián még jócskán érezhetők a járvány hatásai. Az elmúlt hónapok bezártsága a beilleszkedési problémákkal küzdő gyerekeknek ugyan ideális állapotnak tűnhetett, ám a visszatérés jókora pszichés terhet jelent számukra. A Vadaskert Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Kórház számos hívást kapott pániktüneteket mutató, pánikrohamos gyerekek szüleitől az iskolanyitás idején.

Mindeközben a kórház adatai szerint a járvány alatt megduplázódott azoknak a serdülőknek a száma, akik foglalkoztak az öngyilkosság gondolatával, emellett megnőtt azon esetek száma is, ahol a fiatalok huzamosabb ideig altatóhoz, nyugtatóhoz szoktatták magukat. Az UNICEF 13–25 évesek körében végzett felmérésből kiderült, hogy a válaszadók 64 százaléka az otthon töltött hónapokat a motiválatlansággal, 58 százaléka a fáradtsággal, 56 százaléka a stresszel, míg 54 százaléka az unalommal azonosította. Ezen kívül a résztvevők majdnem fele számolt be a karantén ideje alatt megnövekedett otthoni feszültségről.

Amikor tavaly márciusban elkezdődött a karanténidőszak, a kórház nagyon gyorsan felkészült

– meséli Tárnok Zsanett, a Vadaskert Alapítvány igazgatója, aki pszichológusként is dolgozik az intézményben. Az akut ellátást végig fenntartották, miközben mielőbb igyekeztek átállni az online ellátásra is, több krízisvonalat is létrehoztak a családok számára.

A tapasztalatok azt mutatták, hogy az első időszakban „jól voltak a gyerekek”, ekkoriban még minden arról szólt, hogy alkalmazkodni kellett egy teljesen új helyzethez, így lehet, hogy azok a problémák, amelyek addig nem voltak annyira hangsúlyosak, eltörpülhettek, magyarázza az igazgató. Természetesen a komolyabb pszichiátriai jellegű tünetekkel rendelkezőkre mindez nem igaz.

A kórház összességében tavaly nyár óta úgy üzemel, ahogy korábban, gyakorlatilag ugyanolyan betegszámmal annak ellenére, hogy az ágyak felét fel kellett szabadítani az esetleges Covid-ellátásra. A hozzájuk forduló családok száma sem változott, csak kissé átalakult azok köre, akik segítséget kértek.

Érdekes volt látni, hogy azon gyerekek közül, akiknek korábban szociális téren problémáik voltak, jó néhányan eltűntek

– mondja Tárnok Zsanett. Ezek a fiatalok ugyanis jól kezelték az otthonlétet, sőt, akadtak olyanok is, akik azt mondták a kórház munkatársainak, hogy „ez volt életük legboldogabb időszaka”.

Mindez annak köszönhető, hogy a magukba forduló gyerekeknek – akik szociális téren kicsit ügyetlenebbek a többieknél – az iskola jelenti az egyik fő stresszforrást, akár a teljesítménykényszer, akár a társaik miatt. Nekik az otthon egyfajta komfortzónát jelentett, ahol nem kellett naponta számtalan nehézséggel szembenézniük, alkalmazkodniuk, szociális kapcsolatokat építeniük. Hiszen, ha ezek közül bármelyik is nehezen megy, az folyamatos frusztrációt okozhat.

Az otthonlét persze nem oldotta meg ezeket a problémákat, legfeljebb átmenetileg, sőt, vélhetően sokakban most, a nyitás következtében tudatosult, hogy hasonló problémákkal küzdenek.

Az izoláció kapcsán született egy olyan kifejezés, hogy barlangszindróma, ami azt jelenti, hogy maga a megszokott életbe való visszatérés okoz szorongást, az ezzel kapcsolatos hangulati problémák, poszttraumás tünetek erősödnek fel. Ezeknél a gyerekeknél a megküzdési készségeket kellene fejleszteni vagy segíteni

– hangsúlyozza Tárnok Zsanett.

Ezzel egy időben szembeötlő növekedést tapasztaltak a kényszeres és úgynevezett tik-tüneteket mutató gyerekek körében. A tik-zavarok esetében a nehézséget az okozza, hogy egyes „tikek” hasonlítanak a koronavírus tüneteire, például a köhögés vagy a szipogás, valamint a kényszeres tünetek közé tartozik az úgynevezett érintgetés is, ami – miközben gyakorta előfordul a fenti zavarokkal küzdők körében –, a járványügyi helyzetben fokozottan nem javallott.

Az érintett gyerekeknek kétféle módon lehet segíteni: egyrészt belülről, vagyis a saját küzdelme, alkalmazkodási képessége, önértékelése és önbizalma által. Ezt persze kívülről is segítheti a környezet azáltal, hogy empatikusan kezeli a nehézségeket.

Ha a környezet nincs ráhangolódva a nehezebben alkalmazkodó gyerekre, hanem ugyanazt várja el tőle is, mint egy tipikus fejlődésű gyerektől, akkor ez egy frusztráló helyzet lesz a pedagógusoknak, a családnak és a gyereknek egyaránt

– vélekedik Tárnok Zsanett.

A valódi segítségnyújtáshoz szükséges eszközökről az érintett családoknak érdemes szakembertől segítséget kérniük. Van, amikor elég egy kisebb beavatkozás, akár egy-két tanácsadás is átlendítheti a gyereket, vagy egy olyasfajta csoportfoglalkozás, amikor a hasonló problémákkal küzdő társaival együtt kaphat támogatást.

Ugyanakkor előfordul, hogy komplex megközelítés szükséges, illetve be kell vonni a társszakmák szakembereit is, hiszen nemcsak a gyereket érinti a probléma, hanem az egész „rendszert”, amiben él. „Ha a járvány alatt a szülők elváltak vagy elveszítették a munkájukat, szociális téren is meg kell segíteni a rendszert, amiben a gyerek él”, teszi hozzá.

E mellett az alapítvány igazgatója fontosnak tartja, hogy milyen célt fogalmazunk meg a visszatéréssel kapcsolatban, hiszen „a járvány okozta krízishelyzet még mindig tart, csak mára egy másik szakaszába léptünk”. Így nem biztos, hogy helyes, ha azt várjuk el, hogy ugyanolyan lesz az életünk, mint előtte, és minden hangsúlyos eleme rögtön ugyanúgy visszaáll.

Ugyan be vagyunk oltva, már levesszük a maszkot, de attól még nincs vége a járványnak. Egy kicsit olyan, mintha egy hullámvasúton ülnénk, nem tudjuk, mi vár ránk a jövőben, mire számíthatunk, így érdemesebb lenne tudatosabban felkészülni, nem álmegnyugtatásnak tekinteni egy irreális célt

– mondja a szakember.

Ehhez képest sok helyen az iskolanyitás idején a gyerekeknek rögtön fejest kellett ugraniuk a mélyvízbe, az alapítvány számtalan forrásból hallotta, hogy több helyen már a legelső nap dolgozatírással indult, azaz nem hagytak túl sok időt az iskolák a visszarázódáshoz. Ezért nem a pedagógusokat kell okolni, jegyzi meg, hiszen ők is eszköztelenek ebben a helyzetben.

Ezt a visszatérést szépen, lassan, tudatosan, jól felépítve kellene végig csinálni. Ha viszont azonnal ugyanazokat a rutinokat vesszük elő, mint régen, semmit nem segítünk egy ilyen helyzetben. Senki nem áll készen erre, se a gyerekek, se a pedagógusok

– magyarázza Tárnok Zsanett.

Ha mindenki megpróbál úgy tenni, mintha mi sem történt volna, az csak még több frusztrációhoz vezethet, így célszerű a fokozatosságot szem előtt tartani, megélni az elmúlt időszak történéseit.

Biztos, hogy mindenkinek az életében zajlik most valamilyen gyászfolyamat, vélekedik az alapítvány igazgatója. Nemcsak azoknak, akik elveszítettek egy barátot vagy hozzátartozót, hanem azoknak is, akiknek elmaradt a szalagavatója, vagy egyszerűen csak kimaradt az életükből egy időszak, ami egyébként nagyon meghatározó a fiataloknak.

Mindemellett komplikált folyamat lehet ezek miatt gyászolni, ha valaki körül emberek halnak meg, ő pedig csak arra vágyik, hogy végre elmenjen bulizni. Pedig a serdülő saját jogán ezt szeretné, és nagyon nehéz együtt élni a bűntudattal, miközben minden joga megvan arra, hogy ilyen vágyai legyenek

– mondja.

A sikeres feldolgozás érdekében fontos lenne ezekről a dolgokról nyíltan beszélni az iskolában, nem csak egyszer, illetve otthon, a családdal is sokat kell erről szót ejteni, teszi hozzá. A gyerekek így szembesülhetnek azzal, hogy mások is hasonló problémákkal küzdenek, mint ők, vagy akár azt is kimondhatják, hogy ez volt életük legboldogabb éve, mert otthon tölthették.