Az Egri csillagok minden tekintetben szuperprodukció volt. Várkonyi Zoltán zsinórban megrendezett három grandiózus Jókai-adaptációja után (1965: A kőszívű ember fiai 1–2., 1966: Egy magyar nábob, 1966: Kárpáthy Zoltán) vágott bele Gárdonyi Géza regényének megfilmesítésébe. A főszerepeket Kovács István, Venczel Vera és Sinkovits Imre játszotta, de egy kis túlzással azt lehet mondani, hogy szinte minden megszólaló ismert vagy később ismertté vált színész volt.
A szereposztásra szavazni lehetett az Ifjúsági Magazin olvasóinak is, bár az alighanem csak színjáték volt, addigra már döntött Várkonyi. Igaz, a bevált recepten nem változtatott, így a korábbi filmjeiből ismert arcok jelentek meg itt is – akiket amúgy az olvasók is szerettek volna a vásznon viszontlátni.
Nemeskürty István forgatókönyve ugyan több eseményt, szálat és szereplőt kihagyott a regényből, a helyszínekkel nem lehetett takarékoskodni. Forgattak tengerpartot Bulgáriában és a Balatonnál, de a leghíresebbé természetesen az újraépített vár vált. Az ostrom a regényben is jelentős szerepet játszik (emlékszem, gyerekként nem egyszer olvastam végig a könyvet, de a várvívásról szóló fejezetet még többször, külön is). A kétrészes film második felének java itt játszódik.
Az eredeti helyszín természetesen szóba se került. A valódi várat az elmúlt évszázadokban többször átépítették (részben a törökök, hiszen a sikertelen várostrom után néhány évtizeddel mégis elfoglalták Egert, és több mint kilencven évig meg is tartották). Az erődítményt ráadásul azóta körbenőtte a barokk, majd a modern város. A huszadik század elején pedig – amikor még nem övezte különösebb tisztelet a mai nemzeti emlékhelyet – egyszerűen átvágták rajta a vasutat, leválasztva róla a Zárkándy-bástyát. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen műemléken nem lehetett volna csak úgy robbantgatni.
Elhatározták tehát, hogy felépítik a korabeli vár másolatát. A helyszín kiválasztásánál fontos szempont volt, hogy az valamelyest hasonlítson az eredeti terepviszonyokhoz, jól fel lehessen vonulni az ostromlóknak, és persze, hogy közel legyen Budapesthez. Az már csak szerencsés adottság volt, hogy a várépítéstől másfél kilométerre nyitottak egy murvabányát, ahonnan alapanyagot lehetett hordani az építéshez (egy kis kitérővel akár ezt is meglátogathatjuk a bevezetőben említett kirándulás során). Nem kellett messze menni a kazamatajelenetek forgatásához sem, azokat a közeli Tárnok-sziklánál vették fel.
Ugyanakkor a forgatási helyszín kiválasztásának politikai okai is voltak. Az közismert tény, hogy a filmben a török sereg javát a Magyar Honvédség adta, az azonban kevésbé, hogy a várat is zömmel katonák építették. Vayer Tamás díszlettervező – aki a grafikusként híressé vált Szász Endrével tervezte a várat – egy interjúban elmondta, hogy nem igazán értették, az itt dolgozó katonák miért fegyverekkel, teljes felszerelésben érkeztek a közeli erdőben kiépített táborukba. Már Bulgáriában forgattak a nyáron, amikor megtudták, hogy a szocialista országok – köztük Magyarország is – megszállták Csehszlovákiát. Szerinte már emiatt lehettek készültségben az építés, illetve a forgatás idején is.
A két tervezőnek nem volt könnyű dolga, mert elég nehezen lehetett egy dombtetőre épült várat lemásolni a hegyoldalba. Miután 1967 decemberében fáradságos munkával kijelölték a pontos alaprajzot, szilveszter éjjelén, a nagykevélyi turistaházban mulató fiatalok az összes jelzőkarót kiszedték. Az évet tehát azzal kezdhették, hogy ismét kimérték a helyszínt. Ennek ellenére öt hónappal később már állt az épület.
Ehhez kemény munkára volt szükség, egyszerre akár 400-450 ember is dolgozott a terepen. A katonák mellett szakipari tanulók, sőt a Tisza mellől érkezett kubikusok is részt vettek a munkában. Az utóbbiak saját, évszázadok óta használt gátépítő módszereikkel emeltek földtöltéses sáncokat.
A valódi kövek mellett hagyományos díszletépítő technikákkal, így például gipsszel is dolgoztak. A „gipszkövek” nagyon aprólékos munkával készültek: az egyedi öntőformákba különböző színű kőporokat szórtak, amitől a végeredmény anyagszerűbb lett. Ma már természetesen csak az épített elemek állnak Pilisborosjenő határában, ezek a középkori várfalak kőből épült másolatai. A filmben is látható, reneszánsz épületeket már hiába keresnénk a helyszínen, azok díszlettechnikával készült, ideiglenes alkotások voltak.
A film egyik jelenete spontán született. Az egyik ilyen ideiglenes díszlet ugyanis meggyulladt és leégett. Bár egy későbbi forgatási napon ez amúgy is megtörtént volna, de akkor gyorsan kellett cselekedni. Várkonyi odaküldte a lángoló roncsok elé Sinkovitsot, hogy valamit rögtönözzön. A felvételek végül belekerültek a filmbe is.
A több ezer ostromló török felöltöztetése és felfegyverzése nem volt egyszerű feladat. Nem véletlen, hogy többségük félmeztelenül harcolt – szerencsére ez a valóságban is így volt, vagyis korhű maradhatott a megjelenésük. A közelről vett alakok ruhájánál valóban nemes anyagokkal dolgoztak, de a többség úgynevezett papírruhát viselt. Hasonló trükköt alkalmaztak a páncélingeknél is, melyek fémes csillogását a lurex adja, ezt szőtték át műagyaggal, majd ezekből kötötték a sodronyt, akár csak egy pulóvert.
Az ágyúk papírmaséból, a sátrak műanyagból készültek. Az akkoriban szinte megfizethetetlen strucctollakat – melyek a török ruházatot díszítették – más madártollak összeragasztásával alakították ki. Ezekkel az apró trükkökkel csökkenteni lehetett ugyan a forgatás költségét, de az még így is többszöröse volt a mai magyar filmekének. A 19 milliósra tervezett büdzsé végül 45 millió forintra hízott. L. Dézsi Zoltán Kedves elvtársak, imához! című, a forgatásról készített műsora szerint ez ma kb. 5-6 milliárd forintos költségvetést jelentene.
Élő állatokat viszont muszáj volt beszerezni. A tevékkel meggyűlt a baja a filmeseknek. Az állatok ugyanis elég csökönyösek voltak, majd egy idő után egyszerűen megszöktek. A Csillaghegyi strandnál kerültek csak elő valamivel később. A forgatás után az állatok a Budapesti Állatkertbe kerültek, ahol egész dinasztiát alapítottak, és még a dédunokáik is ott éltek.
A filmet 1968 decemberében mutatták be. A komoly marketing nemcsak a már említett sajtómegjelenésekből állt, hanem a rengeteg hirdetésből is. Bár a korabeli kritikák jellemzően fanyalogtak, a közönség rajongott érte. Egyes számítások szerint 18 millió eladott mozijeggyel ez volt a legsikeresebb magyar film, míg mások szerint csak a harmadik. Az azonban bizonyos, hogy a két részt több mint kilencmillió néző látta a mozikban, Kovács István pedig állítólag 27 ezer szerelmeslevelet kapott utána.
A vár másolata pedig ma is áll. Sőt, nemcsak áll, de azóta is betölti eredeti funkcióját, tehát mind a mai napig forgatnak benne filmeket. Itt vették fel a Gyula vitéz télen-nyáron, a Sztrogoff Mihály, a Rab ember fiai, az Angyalbőrben és a Magyar vándor egyes jeleneteit, legutóbb pedig a Vaják című fantasy-sorozatban tűnt föl egy pillanatra.
Egy szép későőszi napon nekünk is érdemes felkeresni a várat, egy kevésbé szépen pedig újranézni sokadszorra az Egri csillagokat.
Felhasznált források:
- Gőzsi Kati: Mágnás Miskát nem nyomta le az Avatar. Cinematrix, 2010. február 28.
- L. Dézsi Zoltán: Kedves elvtársak, imához! ATV, 2017. szeptember 2.
- Viczkó Tibor: Vayer Tamás díszlettervező az Egri Csillagok forgatásáról. 2018. december 25.
- Field64: Egri csillagok. MovieCops, 2019. december 16.
- Sajó Dávid: Tele van ismert magyar helyekkel a Vaják. Index, 2020. január 8.
Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan sorozat további cikkeit a hetifortepan.capacenter.hu címen találja. A blog a Fortepan és a Capa Központ szakmai együttműködésében valósul meg.
