Kammerer Zoli kajakkal állította meg a hetvennel repesztő dunai szárnyashajót

Hatodikos lányokat kerestek a szakosztályba, Szilvi kedvet kapott hozzá. Gyilkoltuk egymást állandóan, ahogyan az a testvéreknél szokás, és durcás gyerekként megevett a fene, hogy olyasmit fog csinálni, amit én nem. Sosem felejtem el, fél négykor ment el otthonról, én egyedül voltam, vártam egy kicsit, és utánaeredtem. Négy óra után már ott voltam a telepen, a lányok éppen a stégen beszélgettek az edzővel. Letámasztottam a kempingbiciklimet, a nővérem meg észrevett. „Csaba bácsi, az nem jöhet!” – szólt oda a mesternek. Így mondta: „az…” Én meg visszaszóltam: „Dehogynem!”

Az előzetes oktatásról lemaradtam, de miután Davidesz Csaba bácsi befejezte az eligazítást, nekem is elmondta a tudnivalókat. „Na, ki próbálja meg elsőnek?” – kérdezte, én meg már indultam is a kajakhoz. Egyetlen fiúként a sok csaj között… Nagy sikerem volt, a sodrás azonnal beforgatta a hajót a stég alá, beestem a vízbe, a lányok majd’ megszakadtak a röhögéstől, égtem, mint a rongy.

Kértem, hadd menjek még egyszer, de a tréner azt mondta, egy nap mindenkinek egy esélye van csak. El is ment a kedvem az egésztől, bánatosan ücsörögve néztem a többieket, de az edzés végén összeszedtem minden bátorságomat, és megkérdeztem: „Csaba bácsi, ki volt a legügyesebb?” Mire ő: „Hát… Az biztos, hogy a legtöbb tapasztalatot te szerezted” – ironizált, de én persze hatalmas dicséretnek vettem. Úgyhogy másnap visszamentem. Aztán szép lassan a nővéremmel is megbékültünk.

1985-ben a Videoton UEFA-kupa-döntőt játszott, a következő évben volt, ugye, Mexikó, a szovjetek elleni null–hat, mindenki a futballról beszélt. Csaba bácsi kitért a hitéből. A fejéhez kapott, és csodálkozott, hogy nem ismerem például Wichmann Tamást vagy Vaskuti Istvánt. És tényleg, korábban soha nem hallottam róluk. De abban az időben minden héten megvettem a Pajtás újságot négy forint ötven fillérért, és nem sokkal a beszélgetésünk után megjelent benne egy nagy interjú éppen Wichmann-nal.

Wichmann Tamás: A cél, még meleg kézből átadni az örökséget

A kilencszeres világbajnok kenulegenda önarcképe a gyermekkori balesettől az edzőtábori gitározásokon és a Kazinczy utcai kocsmán át az unokákig.

Hat négyzetméter volt az öltözőnk, azon osztoztunk nyolcan, ott tárolta az edző a benzineskannát, omlott a vakolat. Összesen négy hajóval gazdálkodhattunk, de szerettem, mert varázsa volt, a miénk volt. Mindig mondták, hogy ha kitartó maradok, jó lehetek, de hittem is, meg nem is. Az olimpiai bajnokokat csak a tévében láttam, elérhetetlenül távoliaknak, megközelíthetetleneknek tűntek. Ugyan már, hogy kerülnék oda? Én? Gödről? De nagyon akaratos, öntudatos kisgyerek voltam. És azt mondtam: csak azért is!

Aztán eltelt még egy év, jött a szöuli olimpia, és akkor dőlt el a sorsom. Jobbára éjszaka zajlottak a fontos események, de anyám felvette VHS-kazettára az egész közvetítést, hogy másnap együtt megnézzük. Ámultam Gyulay Zsolton, a négyesen. Vitray Tamás kommentálta a kajakversenyeket, és én arról kezdtem álmodozni, hogy egyszer engem is ő közvetít majd. Attól kezdve minden edzésen, minden versenyen futott velem a film, amelyben Vitray azt kiabálja: „Olimpiai bajnok: Kammerer Zoltán!” Becsuktam a szemem, és láttam, hallottam magamban az egészet. Talán nem is annyira mellékszál, hogy aztán Vitray közvetítette a Sydney-i két aranyamat, meg az athénit is. Pekingben nem volt ott, nem is nyertünk semmit.

*

„Az volt a célom, hogy vagányokká, dörzsöltekké váljanak a tanítványaim – magyarázza Nieberl László, alias Stuci, Kammerer második edzője. – Még csak két-három hónapja foglalkoztam velük, amikor feltettem a kérdést: na, ki meri megállítani a Sirályt? A délszláv háború miatt alig volt hajóforgalom a Dunán, de a Budapestről Bécsbe tartó szárnyashajó akkor is közlekedett, és ment vagy hetvennel. Veszélyesnek gondolhatnánk a mutatványt, de tudtam, hogy nem lehet baj. Persze hogy Kammerer volt a legbátrabb, a kapitány tülkölt veszettül, de természetesen megállt.”

*

Stuci azóta jön nekem száz gombóc fagyival… Most is azt mondom, kockázatos volt, de tizenegy évesen nem féltem semmitől. Egyszer még amolyan Molotov-koktél-féleséget is gyártottunk, és odadobtuk a szomszéd galeri bunkeréhez. Amikor meg a pártfőtitkár a fekete sínautón érkezett Gödre, mi már messziről üvöltöttünk felé: „Megjött Kádár János!” Vidám gyerekkorunk volt.

Tizenhat voltam, először szerelmes. Minden biztosnak és szépnek tűnt, de miután hazajöttem a világkupáról, a nálam egy évvel idősebb barátnőm bejelentette, hogy soha többé nem találkozhatunk, mert úgy tűnik, gyógyíthatatlan beteg. Akkor tudtam meg, hogy kislányként ott volt Csernobilban a kiküldetésben lévő apukájával. Eltelt néhány nap, és a cukorbeteg nagyapám, akihez annyira kötődtem, kórházba került. Gödről már az UTE-ba jártam edzésre Óbudára, mocskos októberi nap volt, de úgy döntöttem, a tréning után meglátogatom.

Anyám a kórterem előtt állt, és azt mondta, ne menjek be, nagyapa meghalt. A barátnőm tragédiáját meg a nagypapám elvesztését néhány napon belül kellett átélnem, és ez a kettő együtt iszonyatos hatással volt rám. Néztem kifelé a kórház ablakán, fújt a szél, esett az eső, és leírhatatlan dühöt éreztem, azt, hogy átgázolok az egész világon. Először szembesültem a halállal, a gondtalan gyerekkorból egy csapásra a való életbe kerültem. Azt hiszem, akkor dőlt el a sorsom. Az, hogy magányos szabadságharcos leszek, hogy végképp mindent alárendelek a sikernek, a győzelemnek. Attól fogva érzem úgy, hogy nem létezik lehetetlen.

Nem tartottak soha őstehetségnek, nem vagyok klasszikus kajakosalkat. De ez nem is volt baj, mert annak, aki könnyedén, szinte munka nélkül veszi az akadályokat, hiába mondja az edzője, hogy fiam, dolgoznod kéne kicsit, ő visszaszól, hogy minek, úgyis ronggyá veri a mezőnyt. Csakhogy amikor tizennyolc évesen már tényleg muszáj lenne melózni az eredményekért, megérkeznek a pofonok, és vége az ígéretesnek látszó karriernek. Én szorgalmas voltam, mindent megcsináltam. Ha a mesterem azt mondta, másszak fel a fára, akkor nem azt kérdeztem, hogy miért, hanem azt, hogy hányszor. Még ma sem szeretem a tízperces edzéseket. Úgy vagyok vele, hogy fájjon, hogy sokáig tartson, haljak meg egy kicsit a végén. Biciklizni például nincs kedvem húsz kilométert. Százat van. Lesiklani nem szeretek, sífutni igen.

Egyszer, a nyári kánikula miatt hajnali négyre volt ütemezve a Szentendrei-sziget szokásos megkerülése. Biciklizem a part felé, amikor azt látom, hogy a művelődési házban működő diszkóból két, pénzzel jól eleresztett haverom tántorog kifelé. Az egyik lehányt pólóban, a másik vérző orral. Bár korábban irigyeltem őket, meg lázadtam is egy darabig, hogy úgy akarok élni, ahogyan ők, akkor egy ezredmásodperc alatt helyrebillent a fejemben minden. Azt mondtam, lehet, hogy márkás a cipőjük, lehet, hogy drága cigit szívnak, de én soha nem szeretnék így kinézni.

Kiemelt kép: Kovács Tamás / MTI