Negyven vagyok. Nem tudom, voltam-e már ennyire megosztó, mint most. Negyvennek lenni embert próbáló. Most dől el minden, most utoljára, még egyszer megmérettetünk és jaj nekünk, ha könnyűnek találtatunk.
Negyven felett már nincs élet, csak vegetáció. Fotoszintézis. Hamu és mamu. A kereskedelmi tévék sem macáznak már velünk annyira, még pár év és a kutyát nem érdekli, mit nézünk a tévében, cserébe liblingkéi leszünk az összes optikusnak. Negyven felett már csak a lassú haldoklás. A kötőszövetek lazulnak, az ízületek kopnak, a csontok puhulnak. Hülyülünk, ráncosodunk, petyhüdt bőrünk legfőbb ellenségünk. Kenünk rá minden szart, még bölcsőzsírt is. Őszülünk. Hasasodunk. A seggünk már rég akkora, mint a tanyasi lavór. A férfiak ilyenkor trottyosodnak meg először látványosan. Ledőlnek hétvégén. Már nem tagadják le, hogy a Forma-1 alatt hortyogva alszanak a tizenkettedik körtől.
Negyven felett már semmi nem a régi, jön a klimax meg a Prostamol Uno. A tokaszalonna már rég nem a hentespultból ismerős.
Negyven felett szülni nem bűn, csak felelőtlenség meg ilyen úri huncutság, na de jódógába sose tudta, ilyen volt ez már lánynak is. Negyven felett felejtsük el a miniszoknyát. Azt, hogy a leggings nem nadrág, úgysem tudják kimosni az agyakból. Negyven felett már mi is elfelejtjük a keresztnevünk, cserébe hallgatunk még a kutyáéra is, nem baj, csomó más nőt is „Anyának” hívnak. Meg Figyeljcsaknak vagy Hallodnak. És olyan jó, mikor néha még Kislányom vagyunk.
Negyven felett munkánk sem lesz. Vagy már nincs. Vagy most rúgnak ki minket, mert mi vagyunk a racionalizálás ideális alanyai. De mindegy is, a lényeg, hogy nincs és nem is lesz. Pedig az a férfi, aki negyvenéves koráig nem csinál karriert, ugye. Anyámnak volt igaza, miért is nem mentem inkább a Hufnágel Pistihez.
Negyvenévesen örök stigmáink vannak. Mi vagyunk az utolsó szocpolos gyerekek. A Fiúk utáni első generáció. A nyelveket nem beszélő büfé-ruhatár szakos diplomások, akik azt hitték, lesz belőlük valaki, ha tanulnak, mert anyánk-apánk azt mondta, most meg miattunk nincs kétkezi ember az országban. Akik nem tudják még ma sem, mi a különbség a tartós bérlet és a lízing között, pedig az első Opelünk és a második is így lett. Negyvenévesen már illik letenni valamit az asztalra. Már nem vagyunk gyerekek. Nem illik vihogni és mit keresnénk a Szigeten? Hát jó, de ő a tévében van, neki lehet.
Negyvenévesen új stigmáink vannak. Ugyan meséljem már el, hol született bennem ennyi bölcsesség, én még a csattogós lepkét tologattam, amikor Bereményi meg a Cseh Tamás dalai már megszülettek? Csebereményi. József Attila. John Keats. Jim Morrison. Bon Scott. Még negyven hosszú, szürke és nyirkos február sem jutott. Hogyan lettek ők megmondóemberek? Ki kéri ki magának?
Negyven vagyok. Szaporodik fogamban az idegen anyag. A számban meg az epe. Felnőtt vagyok egy olyan országban, ahol gyerekként és idiótaként kezelnek egyszerre. Negyven vagyok.
Voltak álmaim, hitem, hitelem, barátaim. Meg akartam váltani a világot. Voltam már szerelmes. Egyszer, halálosan. Sokszor, mind a háromba egyformán. Írtam nagyon rossz verseket és megtanultam gyúrni, mentem le kutyába és vigadtam sírva. Volt olyan munkám, amit utáltam, de jól fizettek. Volt hülye főnököm. Volt hülye női főnököm. Csaptak be, árultak el. Csalódtam családtagban. Mondtam nemet büszkeségből, és vertem a fejem a falba. Mondtam igent gyávaságból és vertem a fejem a falba. Nem hittem el, ha kitépkedem a szemöldököm, egy idő után megritkul és három sorban két szál lesz. Igaz. Sírtam ott, ahol senki nem lát. Gondoltam azt, hogy ti mind bekaphatjátok. Volt sok pénzem és jó ruhákba öltöztem. Buktam bele vállalkozásba sokmilliós adóssággal. Olvastam könyveket, amik megváltoztatták a gondolkodásom, kinyitották az elmém. Csuktam be a laptopot cikkek végére érve, hogy azt gondoltam, soha többé nem írok egy sort sem, hát hol vagyok ehhez? Vannak halottaim. Szültem gyereket. Aludtam egy ágyban a kutyámmal. Vártam reszketve orvosi leletre. Jártam taknyosan dolgozni, mert azt hittem, az áldozat. Mondtam a társamnak, hogy dögölj meg. Gyönyörködtem éjjel a mellettem fekvő férfiben, amíg az aludt. Voltam hihetetlenül idétlen. Hittem, hogy az én seggemből süt a nap. Szóltam be irigységből ismeretleneknek a Facebookon. Segítettem másnak úgy, hogy az valójában leereszkedés volt. Voltam csúnya és láttam szépnek magam.
Negyven vagyok. Egy olyan országban élek, ahol az emberek többsége idétlenül vigyorog és azt énekli, „nem süllyedünk, nem süllyedünk”.
Negyven vagyok és egyre kevesebben vagyunk, mert mostanában nemcsak érettségi után mennek ki Németbe és Londonba a fiatalok egy-két évre szittelni vagy felszolgálni, hanem kétgyerekes családapák adják el a házat, amit a sógorékkal együtt saját kezükkel építettek fel, és mennek ki. Valahova, ahol huszonkettedikén még van a fizetésből.
Negyven vagyok és nemcsak azzal cseszegetnek, ha beszélem is, hunglishul, de ezt a helyesírási hibákkal teli márványtáblák országában teszik.
Negyven vagyok és munkanélküli, mert helyettem a jegyző keresztlányának a telekszomszédjának az unokanővére kapta meg az okmányirodán azt a zsíros állást, ami akár havi nettó kilencvenet is jelenthet. Persze a pótlékok nélkül.
Negyven vagyok és majd értesítenek.
Negyven vagyok és jól meggondoltam a mai világba’ azt a harmadik gyereket?
Negyven vagyok és én még elég faszán szerepeltem a PISA-teszten, ennek ellenére nekem akarják bemagyarázni, hogy negyvenegykét százalék az elsöprő győzelem.
Negyven vagyok és utoljára magyar csapatot a rossz emlékű 86-os foci-vb-n láttam, úgyhogy megcseszhetitek a szerethető csapataitokat a vetésforgóban elhasznált, a szakmát csak ugató szövetségi kapitányaitokkal együtt.
Negyven vagyok és láttam egy égő szemű fehér inges fiatal srácot a 301-es parcellában, hihetetlen idők ezek, hittem, most meg nézem, ki ez az elzsírosodott, módos parasztgazdának öltözködött paprikajancsi, és mi ez a lakodalmasházba oltott focipálya a halál f*sza után pár kilométerrel? És kinek kell ez?
Negyven vagyok. Erős, elbírok két tele moslékos vödröt. Nem vagyok világmegváltó fiatal, de unalmas és megfásult sem. Van szakmai tapasztalatom, szívesen tanulok. Még a helyes kiejtést is a fiatal kollégától.
Negyven vagyok. Nő, heteroszexuális, magyar állampolgár, élettársi kapcsolatban. Egy gyerek anyja. Velem ne baszakodjon senki!
