Az elmúlt években sorra kerültek kormányközelbe valaha független lapok, amiket aztán tavaly decemberben a teljes megyei lappiaccal és több mint 400 másik médiummal együtt a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítványban (KESMA) egyesítettek. A tízmilliárdokból felépített, politikai célokra használt médiabirodalom központi irányítására több példát láthattunk már, és bemutattuk azt is, mi motiválja a kormánypárti médiában dolgozó fiatalokat.
A fideszes térfoglalás szorult helyzetbe hozta azokat az újságírókat, szerkesztőket, akik régóta ezeknél az újságoknál dolgoztak. Sokan közülük nem tudtak azonosulni az új politikai irányvonallal, miközben azzal szembesültek, hogy az új feletteseik ellehetetlenítik a munkájukat, még az ártatlannak tűnő témákat sem írhatják meg, a cikkeiket cenzúrázzák vagy egyszerűen nem jelentetik meg.
A régi munkatársak egy részét elbocsátották, másokat viszont meghagytak, akik saját stratégiát alkottak főnökeik kijátszására: a sorok közt próbálnak üzenni az olvasóknak, vagy szándékosan játsszák a hülyét a szerkesztőségi üléseken. Azt mondják, egzisztenciális okokból nem mondanak fel, különösen a vidéki lapok újságírói, akik alig tudnának máshová menni dolgozni. Előttük két lehetőség áll: befogják a szájukat és maradnak, vagy pályát váltanak.
A cikkben többnyire név nélkül mutatunk be olyan újságírókat, szerkesztőket, akik tudják, milyen volt a tulajdonosváltás előtt a munkahelyükön dolgozni, és milyen azóta, hogy kormánykézre kerültek. Hogyan számoltak el a lelkiismeretükkel, ha maradtak, és mihez kezdtek, ha távoztak?
Minden nap próbáltuk feszegetni a határokat
,,Engem nagyon szíven ütött, hogy amikor megtörtént a tulajdonosváltás, az olvasók szemében rögtön fideszes genyók lettünk, miközben 20 éve ugyanazok az emberek voltunk. Ez nagyon jó iskola volt abból a szempontból, hogy ha azt hittük volna, számít az újságíró személye, kiderült, hogy nem. Olyan kommentek jöttek, hogy ‘eladtátok magatokat a Fidesznek’. Mintha a miénk lenne az újság”
– mondja egy vidéki laptól nemrég elbocsátott újságíró, aki több mint húsz évig dolgozott ugyanott.
Munkahelye néhány éve került a Mészáros Lőrinc érdekeltségébe tartozó Mediaworks (majd a KESMA) tulajdonába, ami rögtön a teljes vezetőség elküldésével járt, az újságírók és a szerkesztők egy részét valamiért mégis meghagyták. Szerinte a tulajdonosváltás előtt kritikusak voltak a kormány intézkedéseivel kapcsolatban, de mindig objektivitásra törekedtek. Azóta viszont nemcsak a politikai irányvonal változott meg, hanem a szakmai alapok is szinte teljesen eltűntek.
Sosem éreztem, hogy a korábbi tulajdonos elvárásokat támasztott volna felénk azzal kapcsolatban, hogyan írjunk. A hirdetési bevételek számítottak, és hogy a cikkeinkkel el lehessen adni az újságot. Aztán jött egy tulajdonos, akit hidegen hagynak a hirdetési bevételek, hiszen az úgyis jön az államtól. Őt már azt érdekli, hogy mi jelenik meg az újságban.
Korábban a főszerkesztő azt várta az újságíróktól, hogy a lapindító értekezleten ne csak bemondjanak egy eseményt, amiről írni szeretnének, hanem találják meg mögötte a sztorit, a konfliktust, hogy hogyan lehet érdekesen foglalkozni vele. Ez teljesen megváltozott, miután a lap kormánykézbe került.
Írhattunk volna továbbra is érdekes történeteket, ha maradt volna rá idő, de sokkal több fideszes fogadóórára, sajtótájékoztatóra kellett menni, mint addig. Korábban ezeket az eseményeket hírként kezeltük, és maximum öt sort írtunk belőlük.
Bár eleinte azt hitték, az új rendszerben legalább elég lesz félgőzzel dolgozni, később rájöttek, hogy sokkal nagyobb bosszúsággal jár hosszú cikket írni egy semmitmondó politikai beszédből.
Jó néhány olyan sztorit nem írhattak meg, ami egyébként érdekelte volna az olvasókat, például, hogy milyen lett az ivóvízjavító beruházás eredménye, ehelyett az újság úgy tett, mintha az nem is létezne. Az értekezleten mindennapossá vált, hogy a főszerkesztő kapásból elvetett bizonyos témajavaslatokat, mert az ellentétes lett volna a kormányzati üzenettel, vagy éppen megszólaltatták volna az ellenzéket is.
Tizenhét év alatt kétszer fordult elő vele, hogy nem foglalkozhatott egy témával, akkor hirdetői befolyásolás miatt.
A tulajdonosváltás utáni első héten viszont rögtön jött az üzenet a minisztériumból, hogy nem írhatunk meg valamit, pedig nem is közéleti, hanem egy mindennapi élettel kapcsolatos ügyről volt szó.
Olyan is többször előfordult, hogy egy újságíró megírhatott egy témát, ami aztán nem jelent meg, vagy teljesen átírták. Egy kollégája egy cikkben igyekezett egyenlő szerepet adni a fideszes és az ellenzéki politikusnak. Ezt a szöveget később annyira átírták, hogy nem lehetett ráismerni az eredetire: a fideszes politikust felmagasztalták, az ellenzéki vélemény pedig leszorult a cikk aljára egy kétsoros keretesbe. A cenzúra mellett az öncenzúra is jellemző lett egy idő után a szerkesztőségben, az újságírók már nem is hoztak fel olyan témákat, amikről tudták, hogy úgysem mennének át a főszerkesztőn. Mindannyian kerestek maguknak semlegesebb területet, például mezőgazdasággal, gasztronómiával, kultúrával vagy környezetvédelemmel foglalkoztak.
A régről ottmaradt újságírók gyakran összedugták a fejüket, és arról tanakodtak, meddig lehet ezt még vállalni. Némelyikük időnként felcsattant, hogy nem hajlandó ezt tovább csinálni, de mivel mindannyian régi motorosok a szakmában, sosem foglalkoztak mással, nehezen tudták elképzelni magukat más területen. Ráadásul úgy érezték, hogy ami jár, az jár: nem fognak végkielégítés nélkül elmenni, inkább megvárják, amíg kirúgják őket.
Minden nap próbáltuk feszegetni a határokat, és feszegettük is, például azzal, hogy egy cikknek kétértelmű címet adtunk, vagy a sorok között üzentünk, de valószínűleg ezt az olvasók kilencven százaléka nem vette észre. Ahol lehetett, érzékeltettük, hogy az a kép, ami az újság elolvasása után kialakul az emberekben, nem tükrözi a mi értékrendünket.
Elbocsátása óta szabadúszóként próbálkozik, de egy vállalkozásba is belefogott, mert van néhány örökölt földterülete, és mindig is nagyon vonzotta a mezőgazdaság és az állattartás. (Azt, hogy végül miért küldték el, a felismerhetőség elkerülése érdekében nem írjuk le).
Arra játszottam, hogy kirúgjanak
Egy másik vidéki lap egykori középvezetőjét nemrég bocsátottak el, miután több mint huszonöt évet töltött az újságírói pályán, ebből kettőt a tulajdonosváltás után.
Többen abban reménykedtünk, hogy lapátra tesznek minket, mivel a korábbi cikkeinkből nyilvánvaló volt az álláspontunk a jelenlegi kormánypolitikával kapcsolatban
– mondja. Őt mégsem rúgták ki, bár több belpolitikai újságírót elküldtek. Azzal próbálta kiprovokálni az elbocsátását, hogy szerkesztőként akkor sem írta át a kollégái szövegét, ha látta, hogy olyasmi volt benne, ami nem felelt meg a lap új szellemiségének. Mindent örömmel küldött tovább, mondván, hogy majd a pártközpontnak megfelelni akaró főszerkesztő eljátssza a cenzort, ha akarja. Az értekezleteken is javasolt olyan témákat, amikről tudta, nem tetszenek majd a lapvezetésnek.
Az volt a stratégiám, hogy úgy tettem, mintha semmit nem értenék. Mindig nagy lelkesedéssel bemondtam a kormánypropaganda számára nem kedves témákat is, aztán amikor azt mondták, hogy nem, megkérdeztem, miért. Hadd legyen nekik kellemetlen.
A legtöbbször azt válaszolták: ,,csak nem”. Egy idő után már meg sem kapta a fideszes eseményekre szóló meghívókat, a főszerkesztő ezeket célzottan az új kollégáknak küldte, akiket a szerkesztőség régi tagjai egymás között csak NER-zsoldosoknak hívtak.
Amikor tehette, az elvárást is megpróbálta kijátszani, hogy a kultúra rovatban nagyobb szerepet kapjanak a népi hagyományőrző rendezvények és a “magyar értékeket közvetítő” előadások. Amikor a vezetés éppen szabadságon volt, civilekről és alternatív színházakról készültek cikkek, amit a főszerkesztő nem engedett volna.
Becsaptam magam azzal, hogy én már nem írok cikkeket
Mivel a tulajdonosváltáskor még hiteltartozása is volt, hiába tartotta volna helyénvalónak, hogy otthagyja az újságot, sokáig nem tehette meg. Emiatt viszont komoly etikai vitái voltak önmagával, hiszen részévé vált annak, amivel nem értett egyet.
Mindig azzal mentegetőztem magam előtt, hogy én nem írok már cikkeket, csak szervezem a szerkesztőségi munkát, kezelem a napi 400-500 emailt, javítom a kollégák szövegeit. Szakmai munkát végzek, aminek nincs közvetlen kapcsolata a politikával, ezzel nyugtattam magam, de persze ez önbecsapás volt.
Végül úgy döntött, hogy az őszi önkormányzati választási kampányt már nem fogja végigcsinálni a lapnál, mert szerinte az újság ,,a lehető leggerinctelenebb módon fog írni róla”, amihez nem akarja a nevét adni. Ezért munkaügyi szakvizsgával rendelkező ügyvédet próbált keresni, hogy 25 év munkaviszony után ne végkielégítés nélkül kelljen otthagynia a céget.
A városban egyetlen ügyvéd sem vállalta, mert nem akartak szembemenni a kormányzathoz köthető lappal egy perben. Már Budapesten keresett ügyvédet, amikor kirúgták, szerinte azért, mert addigra túl sokat akadékoskodott. Utólag bánja, hogy nem lépett ki sokkal hamarabb, szerinte az lett volna az egyetlen vállalható út, de szüksége volt a végkielégítésre, hogy legalább a céges számítógép és telefon helyett másikat tudjon venni.
Most ő is szabadúszó újságíróként dolgozik, de nem tudja, hogy ez meddig lesz fenntartható, ezért egy írással kapcsolatos magánvállalkozás elindításán gondolkozik. Szerinte a régiek közül, akik még ott vannak az újságnál, a legtöbben csak anyagi okok miatt maradtak, mert látják a már kirúgott kollégák példáján, hogy vidéken képtelenség a szakmában elhelyezkedni.
Nem akarnak éhen halni
Ezt támasztja alá Porcsin Zsolt is, aki korábban több vidéki lapot irányított, legutóbb a Heves Megyei Hírlap főszerkesztője volt, ahonnan 2016-ban távolították el. Jól tudja, mi vár azokra az újságírókra, akik egy kormánykézbe került újságból kilépve szeretnének máshol állást találni a szakmában.
Csak elvétve van az országban olyan, nem kormánykézben lévő orgánum, ami egzisztenciát is ad. Az újonnan induló, független vidéki lapok ezt nem tudják megadni, ezért vidéken szinte egyáltalán nincs lehetőség nem kormánykézben lévő médiumnál elhelyezkedni.
Porcsin szerint a vidéki újságoktól elbocsátott vagy maguktól távozó újságíróknak két alternatívájuk van: vagy elhagyják a pályát, vagy csöbörből vödörbe esnek, és valamilyen önkormányzati lapnál kezdenek dolgozni.
Ezek az újságírók, szerkesztők összeszorított foggal megkötik a saját alkujukat, mert nem akarnak éhen halni. A vidéki újságírók esetében nem gazdag emberekről beszélünk, általában nem tudtak a pályájuk során vagyont félretenni, ezért inkább meghasonlanak, és átvészelik a nyugdíjig.
Szerinte az sem megoldás, hogy ezek az újságírók Budapestre költözzenek, és ott próbáljanak elhelyezkedni, mert a fővárosban is nagy harcok dúlnak a szabad újságírói állásokért. Senkiről nem hallott, aki vidéki újságíróként Budapesten helyezkedett volna el. Így sokaknak nem marad más, mint új szakmát tanulni, vagy rokonok, ismerősök vállalkozásaiban segíteni.
Ne hívd fel a momentumost, csak írd oda, hogy nem válaszolt!
Az egyik nagy vidéki lap újságírója az egész életét az írásnak szentelte, még gyakornokként került az újsághoz 14 évvel ezelőtt, állítása szerint ez sokkal inkább az életét, mint a munkáját jelentette. Tavaly tavasszal mégis felmondott, miután két évet lehúzott a Fidesz-közelbe került újságnál. A tulajdonosváltás komoly lelki feszültséget okozott számára, mégsem állt fel rögtön, egyrészt azért, mert szerette a szakmáját, másrészt pedig azért, mert a 140 ezer forintos fizetéséből egyáltalán nem tudott félretenni.
Azt mondja, a lap politikai irányultságában nem történt jelentős változás, hiszen mindig is inkább középre húztak, nem egy erősen baloldali lapot hangoltak át fideszesre. Ugyanakkor szakmaiatlan dolgokat vártak tőlük, ami nagyon zavarta. Egyszer például azt a feladatot kapta, hogy az Origo alapján írjon egy karaktergyilkos cikket a Momentum egyik képviselőjéről. Erre megkérdezte a szerkesztőt, felhívhatja-e az ellenzéki politikust, bemutatva ezzel a másik fél véleményét is. A szerkesztő azt mondta, hogy inkább csak írja oda, hogy megkeresésükre nem válaszolt.
Az újságírót mégis bántotta a dolog, ezért egy ismerősén keresztül megszerezte a politikus telefonszámát, és lapzárta előtt, este belecsempészte a cikkbe a véleményét. Az ügynek nem lett következménye, ő pedig kifejezetten büszke volt arra, hogy eleget tett az újságírói szabályoknak.
Szerinte a vezetőség megbízhatatlannak tartotta a régi újságírókat, ezért nem bíztak rájuk érzékeny, közéleti témákat, aminek még örültek is. Az viszont mindig kellemetlen és fárasztó volt, amikor az interjúkon magyarázkodniuk kellett, hogy ők ,,nem Mészáros emberei, nem bértollnokok”, hanem tényleg érdeklik őket a válaszok A továbbiakban maga is igyekezett kerülni a politikai jellegű témákat, inkább csak szociális témájú és kulturális cikkeket írt.
Aztán úgy éreztem, írogathatom én a szép kis anyagaimat az újságba, ha a nevem mellett ott van a propagandaanyag is. Ez olyan, mintha muskátlikat locsolgatnék a koncentrációs tábor kerítésén.
Az utolsó időszakban már pszichológushoz is járt, aki a kiégés jeleit kezdte felfedezni nála, noha még csak 40 éves múlt. Eldöntötte, hogy fel fog mondani, felkészült, hogy inkább elmegy pénztárosnak, de sokáig halogatta a tényleges felmondást. Végül nem kellett tovább várnia, ismét kapott egy olyan feladatot, amit nem akart teljesíteni. Egy lakossági fórumra kellett volna elmennie, ahol előre tudta, hogy a bevándorlók iránti gyűlöletkeltés lesz a téma. Ezt az újságíró megtagadta, és ezzel együtt felmondott.
Egy darabig nagyon letörte a munkája elvesztése, ezért nem is vállalt munkát, most Budapesten az egyik ismerőse turisztikai üzletében dolgozik mint üzletvezető.
Ha újságíró nem, majd leszek kamionsofőr vagy hajógépkezelő
Fröhlich András bő tíz éven keresztül dolgozott a Pannon Lapok Társaságnál, az utolsó időszakban mint a Veszprém Megyei Napló egyik szerkesztője. 2014-ben bocsátották el tíz másik szerkesztővel együtt. Ő nem a politikai meggyőződése miatt távozott, maradt volna az újságnál, ha nem küldik el. Az újságíráson kívül semmi máshoz nem értett, és a családját is el kellett tartania. Már a kirúgás pillanatában egyértelművé vált, hogy nem fog tudni elhelyezkedni a jelenlegi médiapiacon, a tíz elbocsátott szerkesztő közül tudomása szerint senkinek sem sikerült.
Kimondva kimondatlanul, nem lehetett minket sehova se felvenni, mert a Fidesz küldött el minket. Ez egyfajta stigma lett, hogy ha egy Fidesz-bérenc elküld, akkor te nem fogsz elhelyezkedni.
Olyan munkát szeretett volna találni, amivel el tudja tartani a családját, ezért letette kamionra a vizsgát, és most Németországban sofőrködik. Kiábrándult mindabból, ami az országban folyik, a németek mentalitása pedig mindig közel állt hozzá. Azzal szokott viccelni, hogy 10 évesen is már kamionsofőr akart lenni, amit most, 50 éves korában valósít meg.
Ez egy nagyon magányos és stresszes munka, el kell viselni a társadalmi presztízsvesztést is. Egy szerkesztőnek felvették a telefont, míg itt csak egy melós vagy, akit megvárakoztatnak.
Egy másik szerkesztőnek is teljesen más irányt vett az élete: őt nem elbocsátották, hanem az újság szűnt meg, ahol dolgozott. Tizenöt éven keresztül írt és szerkesztett ugyanannál a lapnál, de hosszas vívódás után úgy döntött, elengedi az újságírást. Beiratkozott egy matrózképzésre, mert hajóvezető szeretett volna lenni, de színtévesztése miatt végül csak a hajógépkezelői képesítést szerezhette meg.
Kiemelt kép: Bauer Sándor / Fortepan
