A hamisításról gondolkodva, művészettörténeti tanulmányaimat előszedve az első gondolatom az volt, hogy nem volt az sem mindig olyan fontos, hogy ki egy műalkotás alkotója, így aztán sejtésem szerint a hamisításra sem volt „szükség” egész sokáig. Mikorra datálhatók a kezdetek?
Hamisítás onnantól van, amióta a műgyűjtés létezik. Ha a tárgynak nincs külön esztétikai értéke, hanem csak szakrális értéke van, akkor nincs értelme hamisítani. Mondjuk egy kereszt, lehet az drágakőből, gyémántokkal kirakva, aranyból, és lehet a legegyszerűbb fából is, a hívő ember számára pontosan ugyanazt jelenti a szimbolikája. Tehát keresztet nem hamisítunk. De ha valaki, mondjuk, középkori kereszteket gyűjt, és tényleg fontos számára, hogy azok középkoriak legyenek, akkor már „érdemes” hamisítani, és kitalálni, hogy miként lehet azokat „középkoriasítani”. Csak a műgyűjtéssel lép fel a hamisítás igénye, és ez tényleg egy nagyon modern európai gondolat, ami a reneszánsz idején születik meg. Azelőtt úgy hamisítottak műtárgyakat, hogy az aranytárgyat csökkentett aranyértékű ötvözetből állították elő, ez tulajdonképpen ez egy sima csalás volt. A reneszánsz idejével jelenik meg a gyűjtői szemlélet, és az ezzel járó hamisítási technikák is, így a szó modern értelemben vett jelentése ekkortól létezik.
Van itt egy filozófiai vetület is, hiszen attól, hogy egy műtárgy hamis, attól még nem feltétlenül lesz rossz.
Tényleg vannak jó hamisítványok. A probléma az, hogy a modern ember – ami alatt értjük mi magunkat – művészetszemléletéhez hozzá tartozik az eredetiségnek egy sajátos fogalma: azt szeretjük, ha a tárgy eredeti. És hiába szeretjük a képet a falon évtizedek óta, ha jön egy szakértő és megállapítja, hogy a kép hamis, onnantól kezdve az a furcsa érzés vesz rajtunk erőt, hogy már nem is szeretjük annyira.
Mihelyt az eredetiségfaktort kivesszük, mintha egy szelepből kihúznánk a dugót: elillan belőle a levegő, és a kép esztétikai értékét sem fogjuk már értékelni.
Mi volt a legemlékezetesebb hamisítás, ami a közelmúltban bevonult a művészettörténetbe?
A Magyar Nemzeti Galéria történetében van egy nagyon szép, pregnáns eset. Évtizedeken át, a ’70-es, ’80-as éveken keresztül mindig ott lógott az állandó kiállításunkon egy nagyon szép kép, Galimberti Sándornak a Tabán című képe. Legalábbis mi így hittük. És valamikor ’90 körül egy akkori kollégánk, Matics Ferenc angliai ösztöndíjat kapott, és a tanulmányai során jött rá, hogy volt egy Angliában élő magyar festő, Simon György János, és az ő stílusa teljesen hasonló ahhoz, amit mi Galibertinek gondoltunk, és nagyon szépen bebizonyította, hogy az, amiről mi azt hittük, hogy Galimberti Sándor képe, az valójában Simon György Jánosé. Mármost, Galimberti nagy név, Simon György kis név a magyar művészettörténeti gondolkodásban. Az első adandó átrendezésnél az a kép lekerült az állandó kiállítás faláról, és azóta nem is láttam, valószínűleg a raktárban van. A kép nem lett rosszabb. De az állandó kiállításon nem csak szép képek vannak kiállítva, hanem a magyar művészettörténetet próbáljuk elmondani, ahol Galimbertinek van helye, Simon György Jánosnak viszont olyan kis helye van, hogy az nem indokolná, hogy az ő képének ott kelljen lennie az állandó kiállításon. A muzeológus sem tud kilépni a saját bőréből, és abból a gondolkodási rendszerből, hogy az első mégis csak a hitelesség, az eredetiség, és a második az esztétikai kvalitás.
Miért hamisít, aki hamisít? Csak a pénzért, vagy vannak más okok is?
A legtöbb hamisítvány nyilvánvalóan csalási szándékkal készül, pénzért. Egy jó nevű festőt, mondjuk, Rippl-Rónai Józsefet nagyon hamisítják, és egy jó hamisítvány akár több millió forintot is hozhat a hamisítónak, míg a saját munkáit soha az életben nem tudná ilyen áron eladni. De olyan is van ám, hogy egy festő csak úgy a maga tehetségének a bizonyítására próbálja meg, hogy vajon tud-e ő is úgy festeni, mint, mondjuk, Tihanyi Lajos, vagy Perlrott Csaba Vilmos. És ha egy ilyen kép valakinek megtetszik, mint Tihanyi-festmény, akkor lehet, hogy eladja, és a kép onnantól kezdve megy a saját útján, mint egy hamis Tihanyi Lajos kép. Pedig lehet, hogy a festő csak az erejét próbálgatta, mondván, miért ér az egyik kép tízmilliót, amit én festek, az meg nem kell senkinek se, pedig ugyanolyan jó. Ez egy egyetemes művészetpszichológiai tapasztalat:
