Együtt érkeztünk Kokóval (Kovács István) a csarnokba, az ő segítségével jutottam be az úságíróknak fenntartott helyre. Mondanom sem kell, hogy hamar feltaláltam magam, és szakértő arccal kezdtem figyelni a fiúk játékát. Kicsit zavart, hogy a magyar zászló a táskámban pihent, és egy-egy szép akciónk közben sem kiabálhattam. Nem is értem, hogy Gundi (Gundel Takács Gábor) hogy bírja, bár a cseh bírók ítéletei közben azért nála is elszakadt a cérna. Ami viszont tetszett, hogy a mérkőzés alatt folyamatosan kaptuk a statisztikai jelentéseket, és információkat a játékosokról, illetve a meccsen történtekről. Nem beszélve arról, hogy az akciók lassításait kockáról-kockára nézhettük végig. Ezt a második félidőben már nem annyira néztük.
Rajtunk kívül egyébként több tucat újságíró dolgozott a mérkőzésen. Volt, aki minden másodpercet rögzített a laptopjára. Volt, aki a főbb eseményeket jegyzetelte, más azonnal írta a tudósítását. Nagy meglepetésemre megjött a meccs közben a spanyol férfivízilabda-válogatott, hogy a helyszínen szurkoljon a kézilabda csapatuknak. A melegítőben érkezett csapatot azonban nem nézték újságíróknak a biztonságiak, és a meccs szünetében kitessékelték őket a lelátóra. Az én álcám ezek szerint jobb volt. Ezt az is bizonyítja, hogy a mérkőzés végén egy helyi szervező a mix zóna felé terelgetett, hogy ott készíthetek interjút a magyar fiúkkal.
Kokó alig várta, hogy lebukjak, de sikerült olyan arcot vágnom a szomoró vereségünk miatt, hogy a szervező hölgy nem eröltette tovább, az interjúm elkészítését. Így lógó orral sikerült távoznom a központból.
Augusztus 6-án, a szerbek elleni sorsdöntő mérkőzésre már nemzeti színű zászlóval vonulhattam a lelátóra drukkolni a többi magyarral a csapatnak. (Meg is lett az eredménye, hiszen izgalmas, remek meccsen sikerült nyernie a kézis fiúknak – a szerk.)
