Január elsején hazafelé tartottam a barátoktól, amikor megpillantottam a kis Jánoskát, azt rongyos kis gyermeket, aki a falu végén lakik egy kis vályogházban hat testvérével, és a leszázalékolt, munkanélküli szüleivel, Jánoskát a hatéves kisfiút lyukas tornacipőjében, mondtam neki, Jánoska, gyere ide hozzám, hadd öleljelek már meg, és Jánoska odajött, és én megöleltem, orrfacsaróan büdös volt a kis rongyos ruhája, a bőre és a haja a kis rongyos Jánoskának, éreztem rajta az ázottkutya, a krumplis tészta, a mosatlan ágynemű, a pottyantós budi, a bepállott, levegőtlen, dohányfüstös szoba szagát, és kérdeztem tőle, hogy van-e mit enned, Jánoska, és ő mondta, hogy nincsen, szörnyű, feleltem, és még jobban magamhoz szorítottam, és kérdeztem, hogy nem fázik-e, és mondta, hogy de bizony, fázik, rettenetes, mondtam, és arra gondoltam, hogy ezt nem szabad szó nélkül hagyni, és nem is hagytam szó nélkül, rettenetes, mondtam ismét, de már jóval nagyobb átéléssel, és nem tudom, hogy a hidegtől vagy az együttérzéstől, de mintha egy könnycsepp gördült volna ki a szememből, és éreztem, hogy reszket a kis Jánoska, a rongyos kis gyermek, és a fülébe súgtam, hogy imádkozzunk a Jóistenhez, Jánoska, hogy szebb legyen az újév, imádkozzunk, hogy legyen erőnk és hitünk és reményünk odafigyelni egymásra és megölelni egymást és megszorítani egymás kezét és pár jó szóval köszönteni egymást, aztán mondtam Jánoskának, hogy menjen haza, mert megfázik, én pedig bementem a házba, feltekertem a cirkót, megmelegítettem a káposztát, öntöttem magamnak egy pohár bort, és ahogy ültem a kandalló előtt és néztem a táncoló lángokat, nem tudom, hogy a tűz közelségétől vagy a lelkem örömétől, de valami kellemes melegség járta át a testem.
Fotó: Thinkstock
