Korábban arculattervezőként dolgozott, most gép nélkül tetovál egy kocsmában. Hisz abban, hogy minden vendégétől tanul valamit és volt, hogy barátnőjére túrázás közben rajzolt örökre ottmaradó mintát. Interjú.

Menjünk inkább fel a galériára

– mondom a barátaimnak, akik rögtön le is telepedtek a pulthoz legközelebb álló asztalhoz, amíg én kikértem az első kört. Nem tudom miért, de mániám, hogy ha lehet, mindig fönti helyet választok, ahonnan be lehet látni az egész placcot. Talán mert tízemeletes panelokban nőttem fel, először a kilencediken, aztán a hetediken. A többiek mindenesetre Rejtő iránymutatását szem előtt tartva („Tartsuk tiszteletben felebarátinak agybaját!”) fogták a motyójukat és felcaplattak velem a Szimpla kávézó ósdi falépcsőin.

Mindez csak annyiban érdekes, amennyiben alátámasztja, mennyire a véletlenen múlt, hogy megismerkedtünk Rédai Dániellel, akinek – ugyancsak véletlenül – épp akkor volt egy vendége. Aznapi páciense, Böbe is azt mondta, abban a pillanatban döntötte el, hogy egyszer egy Rédai-mintát fog viselni a testén, amikor először látta meg a művész munkáit az  Instagramon.

A galéria egyik oldalsó, szétfirkált fala előtt az asztalokat széttolták, hogy a kanapé, illetve az azon elnyúló lány könnyen hozzáférhető legyen. Az asztalokon random flakonok, tégelyek, papírtörlő-tekercsek és a maga természetességében egy neonzölden világító pálmalámpa. A félhomálynál alig van világosabb, a Rédai homlokára erősített lámpa ide-oda mozog. A szokásos kocsmamorajt nem töri meg semmi, szinte bántja a fülem a tetoválógép éles berregésének hiánya. A tetováló puszta kézzel döfködi a festéket a nő bőre alá. Ősi módszer, ezért az egésznek kicsit olyan hangulata van, mint egy misztikus rituálénak.

Több dolog fut végig a fejemen, miközben a lány bordáin alakot ölt az apró napfelkelte. Legelőször az, hogy

ha létezne a rossz ötleteknek kézikönyve, akkor valószínűleg már az első fejezetében a szó esne a kocsma és a tetoválás ambivalens viszonyáról.

Nemcsak a kérdéses higiénia, és a józanodás utáni szembesülés miatt, hanem azért is, mert az alkoholtól az ember sokkal vérzékenyebb. Rédai azonban elmondja, hogy a handpoke, vagyis a szabadkézi tetoválás, illetve a gépesített egészen más műfajok. Előbbi sokkal kevésbé véres és fájdalmas, nem sebesedik annyira, így több festék marad a bőr alatt, a minták összetettsége viszont korlátozott.

Van bőven pro és kontra érv is. Te miért ezt a stílust választottad?

Sokkal felszabadultabb és kreatívabb munka ez. Engem az fogott meg az egészben, hogy nem egy rideg, orvosi rendelőre hajazó környezetben kell dolgozom, hanem egy nyílt, szociális térben, ahol az emberek söröznek, beszélgetnek, és ha akarják, figyelik közben az alkotás folyamatát. A gépes tetoválás sokkal drasztikusabb folyamat, szinte szétszaggatja a bőrt, míg a handpoke csak apró tűszúrásokból áll, így egyáltalán nem, vagy csak alig vérzik. Másrészt, mivel kézzel jellemzően kisméretű, minimál minták készülnek, így bőven belefér közben egy sör vagy egy fröccs.

A higiéniára persze oda kell figyelni: minden alkalommal megtisztítok, lefertőtlenítek magam körül mindent és csak steril eszközökkel dolgozom. De amúgy tényleg ott tetoválhatok, ahol akarok. Egyszer például a barátnőmmel Sárospatakon, a Megyer-hegyi Tengerszemnél túráztunk és annyira megihletett minket a természet szépsége, hogy ott, a hegy tetején készítettem neki egy holdacskát, magamnak meg egy napocskát. Az nagyon intenzív élmény volt.

Az alkotás körülményei tehát szabadabbak, az viszont eléggé körülhatárolt, hogy milyen és mekkora minták készülhetnek. Ezt mennyire éled meg korlátnak?

Egyáltalán nem, inkább kreatív kihívásként fogom fel. Egy kicsi, egyszerű rajzzal is ki lehet fejezni mindazt, amit egy fotórealista munkával. Mielőtt tetoválni kezdtem, sokat dolgoztam cégeknek arculattervezőként. Egy logó elkészítésének pedig épp ez a lényege: minél egyszerűbben és minél kreatívabban megmutatni egy cég profilját. Megtaláltam magam ebben az alkotási folyamatban, ezért csinálom ugyanezt tetoválóként.

Számomra a minimalista stílus összpontosított művészet.

Fókuszálj a gondolataidra, érzéseidre és add át az univerzumnak egy gyönyörűen komponált, tömörített változatban. Az idő múlása lehetőséget ad az embernek a fejlődésre, ugyanakkor arra szorítja, hogy a felfedezéseit a lehető legegyszerűbb módon fejezze ki és úgy szárnyaljon tovább az ismeretlen felé.

Amikor benne vagyunk egy nagy felfedezésben, próbáljuk befogadni a látvány minél több, ismeretlen kis szegletét, ami sokszor azzal jár, hogy a rengeteg frissen szerzett információ zavaros. Az agy azonban egyszerűsít, a kép egyre jobban letisztul és egy egyszerűen átadható információs csomagba kódolódik. Ez a törvényszerűség kihat az űrkutatásra, a 3D-s képi világra, a virtuális valóságra, és még sorolhatnánk. A vizuális elme számára azért szemet gyönyörködtető a jelenkor grafikai stílusvilága, mert az a lehető legegyszerűbben fejezi ki a belé kódolt információt.

A fejlődés az egyszerűsödés irányába halad. Kedvenc példám erre a Windows képi világa. Nézzük csak meg a 2000 vagy az XP részletgazdag ikonvilágát és hasonlítsuk össze a mostani operációs rendszer felhasználói felületével.

Géppel soha nem is dolgoztál?

De, számomra is minden azzal kezdődött. Sok-sok rajzolás és digitális grafika után 2016 januárjában új kihívásokra, tapasztalatokra vágytam. A tetoválásban láttam meg azt, amiben majd kibontakozhatok. Főleg kisebb mintákat készítettem már akkor is, csak összetetteket. Egy év múlva azonban rá kellett jönnöm, hogy messze nem élek meg akkora flow élményt, mint amikor rajzolok, vagy a laptopon tervezek. Valamiért idegennek éreztem a tetoválógépet és az egész technológiát.

Ekkor történt, hogy egy ismerősöm, akinek egy kisebb tetoválást készítettem, megmutatta két handpoke mintáját. Szerelem volt elő látásra. Egyfajta megfoghatatlan energiát sugároznak ezek az alkotások, ami azonnal magával ragadott. Azonnal elkezdtem kutatni a neten, egész éjjel olvastam, meg videókat nézegettem, másnap pedig ki is próbáltam a technikát, először gyakorlóbőrön, aztán magamon is. Aztán jöttek a barátok, hogy

ez mennyire jó, nekem is, nekem is!.

Nagyjából egy hónappal később végleg letettem a gépet, mert nem akartam, hogy az energiáim szétáramoljanak, hiszen végre rátaláltam valamire, ami teljesen én vagyok.

Technikailag mennyivel nehezebb szabad kézzel dolgozni?

Ebben a stílusban a minta kitalálása, megtervezése a legnehezebb feladat. A kivitelezés könnyebb, mint géppel megcsinálni egy összetett mintát. Mindig szokták kérdezni, hogy honnan tudom, mennyire kell mélyre szúrni a tűt, de ez pont olyan, mint a gépi tetoválásnál, érezni kell.

Nem fura, hogy jelenleg a gépi tetoválást tekintjük hagyományosnak, a szabadkézit pedig újdonságnak, miközben utóbbi az ősi módszer?

Dehogynem! A handpoke, ha nem is mai formájában, az emberi civilizációval egyidős. Én hiszek abban, hogy ősi energiák eltárolódnak az univerzumban, és amikor én szabad kézzel tetoválok, a tudatom rákapcsolódik ezekre az energiákra, ezért sokkal meditatívabb, mélyebb élmény, mint géppel dolgozni.

Neked a tetoválás mindig spirituális élmény?

Abszolút!

És nem zavar, ha a vendég nem vevő erre, hanem egyszerűen csak egy szép dekorációt szeretne a testére?

Nem. Attól, hogy én ebben hiszek, nem feltétlenül kell másnak is. A lényeg, hogy ha valaki velem tetováltat, akkor pozitív legyen számára az élmény és boldog legyen a mintájával. Eddig még senki sem panaszkodott és nekem ez a legfontosabb. Az csak külön öröm, hogy miközben dolgozom és beszélgetek a vendégeimmel, folyamatosan épül a személyiségem.