A magyar kukabúvár, aki körbeutazta a világot, és Bécsnél jobb helyet nem talált

Attilával még tavaly decemberben, a berlini karácsonyi vásárban ismerkedtünk meg, akkor kezdte világ körüli útját, amely a hetekben ér véget. Az interjú tehát félig személyesen, félig online készült, miközben ő körbejárta a Földet.

„Szociális jellem vagyok, szívesen segítek az embereknek” – jellemzi magát röviden Méreg Attila, aki szerint ezért is fordulhatott meg gyermekként a fejében, hogy papnak áll. Az élet azonban másfelé vitte, a Nyíregyházi Főiskolán tanult mentőtisztnek, majd menet közben váltott és ápolóként diplomázott. Főiskola mellett még egy ipari alpinista és egy vízimentő bizonyítványt is szerzett, amit később egy masszőrképzéssel is megfejelt. Mindezek ellenére itthon nem igazán jöttek be a számításai, ezért hét évvel ezelőtt kiköltözött Ausztriába, ahol nem volt nehéz a szakmájában elhelyezkednie, Bécstől nem messze egy kisvárosban lett ápoló.

Három évig bírta, aztán jöttek a kiégés tipikus tünetei: motiválatlanság, konfliktusok a kollégákkal. Mennie kellett. És ha már így alakult, akkor tényleg ment. Nem is keveset. Nekivágott a híres zarándokútnak, az El Caminónak. Először a klasszikus Camino Frances-t (ez 769 km) járta végig, majd a Camino Primitivo (ez 322 km hosszú) következett.

Elég meghatározó élmény, amikor rájössz, hogy majdnem mindent bele tudsz pakolni egy táskába, amire szükséged van. Egy hónapig kilépsz a megszokott mókuskerékből, magadra fókuszálsz, elengedsz dolgokat és új fejezeteket nyitsz. Igazából ezt az elvonulást bárki meg tudja csinálni, nem egy lehetetlen küldetés. Az igazi kihívás az, hogy amit az út során tapasztalsz és tanulsz, azt be tudd építeni az életedbe.

A zarándoklatot követően Attila próbált visszatérni a „normális” életébe, nem túl sok sikerrel. „Nem találtam a helyem, és szerettem volna még alakítani magamon, hiszen minden utazás fejleszti a személyiséget is.” A következő zarándokútnak Budapestről vágott neki, hét hónap alatt, hét országon át összesen 5300 kilométert tett meg, majd Madridban kötött ki. Low budget utazás volt, kempinggázon főzött, sátorban aludt, menet közben próbált egy kis pénzt szerezni masszírozással, illetve drótból hajtogatott zarándokfigurákat árult némi adományért cserébe.

„Nagyon megnyugtató és meditatív a természettel együtt élni. Utazás során mindennek lehet örülni. Például ha több napon keresztül esőben, cuppogó cipőben túrázol, és az ötödik napon kisüt a nap és végre tudod élvezni a panorámát.”

Amit tud, visszarak a közösbe

Ilyen kalandok után nem csoda, hogy Attilának nem fűlött a foga ahhoz, hogy visszatérjen a jó munkás életbe, úgy döntött, hogy inkább önkéntesnek áll. Erdély fel vette az irányt, ahol tíz hónapot töltött el Böjte Csaba atya gyermekotthonában.

Számomra az önkénteskedés alap és fontos közösségi tevékenység. Utazásaim során is sok önkéntessel találkoztam, és én is több helyen kipróbáltam már magam. A Caminón voltam hospitalero – aki a zarándokszálláson felügyel, takarít, fogadja a zarándokokat –, az erdélyi caritasnal szociális munkás és ápolói feladatokat vállaltam, legutóbb pedig a bécsi caritasnak segítettem a hajléktalanoknak fenntartott nappali melegedő konyháján. Böjte atya gyermekotthonában a gyerekekkel való tanulástól a házimunkán át a disznók ganajozásáig sok mindent csináltam. Az életet egyfajta mérlegnek fogom fel. Sok jót kaptam, sok sikerem volt, és amit tudok, visszarakok a közösbe.

Attila két éve tért vissza Bécsbe, és úgy döntött, hogy ha már úgyis egy aktív ember, aki szeret tekerni, akkor bringás futárnak áll. Bécs egyébként is ideális terep ehhez, hiszen viszonylag lapos, nem kell dombokat és hegyeket megmászni (erről a budapesti futárok tudnának mesélni), az őt alkalmazó cégtől pedig még elektromos biciklit is kapott.

„Persze itt sem minden tökéletes, de mondjuk úgy, hogy nyolcvan százalékban élveztem a munkám. És ha belegondolsz, hálás lehetek ezért, hiszen sokan egyáltalán nem szeretik a munkájukat.”

Attila szerint igazából semmi érdekes nincs az életmódjában, pedig már azt sem nevezhetnénk éppen hétköznapinak, ahogy a napi betevőjét megszerzi. Ő ugyanis egy igazi kukabúvár, vagyis a Dumpster Diving mozgalom követője Bécsben. Ez tulajdonképpen egy már világszinten elterjed mozgalom, melynek hívei azokat a – sokszor kifogástalan állapotban lévő – élelmiszereket fogyasztják, amit mások kidobnak. Ez nem egyszerű kukázás, hanem egyfajta tiltakozás a modern társadalmak pazarlása ellen. Egyszerre környezettudatos életmód és egyfajta rendszerkritika. Nagyon jó minőségű élelmiszereket lehet így megmenteni, esetleg rászorulóknak adni, vagy csökkenteni a saját kiadásainkat.

„Egy utazó házaspár blogján olvastam erről először és elkezdtem jobban utánajárni a dolognak. Több mint egy éve már nagyon minimális összeget költök ételre, ugyanis amit a multik kidobnak, annak nagy része még fogyasztható. Láttam szegénységet utazásaim, önkénteskedéseim során, tudom, hogy egyes országokban, vidékeken mennyire nélkülöznek az emberek. Nem engedhetjük meg ezt a fajta pazarló magatartást, és a Földből sem csinálhatunk egy nagy szemétbolygót.”

Kanapékon a világ körül

És hogy mire jó az így megspórolt pénz? Például arra, hogy az ember világ körüli útra indulhasson. Ahogy Attila tette tavaly decemberben. „Az apropó az volt, hogy ismét összeállt a »szentháromság« az életemben: volt időm, pénzem és energiám. Márpedig ebből a háromból az emberek nagy többségének valamelyik mindig hiányzik.”

Bécs-Berlin-Peking-Új-Zéland-Ausztrália-Hawaii-San Francisco-Kanada-New York-Izland útvonalon vezetett az útja majd fél éven át, a legkülönfélébb emberek kanapéján aludt (hála a couchsurfing hálózatnak, melynek segítségével a világ minden táján vendégül látják egymást a világjárók).

Izgalmak pedig, ahogy az egy világ körüli úttól elvárható, akadtak bőven. Elbukta két repülőjegyét, mert nem akarták beengedni Pekingbe (maximum 72 órát tartózkodhatott volna az országban, de az átszállási idők miatt ezt túllépte volna), Hawaii-n a dagály miatt majdnem belefulladt az óceánba (erre vízimentőként nem túl büszke), Arizonában pedig egy benzinkúton ülve éjszakázott, mert hiába stoppolt, senki sem vette fel.

Aludt kocsiban, buszon, sátorban és reptéri váróban, útközben helyi családok invitálták meg magukhoz. A karácsonyt például egy ausztrál házaspár tanyáján töltötte, akik néhány napra a családjukba fogadták őt. Két alkalommal a frissen megismert szállásadói még a kocsijukat is felajánlották használatra, egyszer pedig egy egész házat kapott kölcsön úgy, hogy a tulaj otthon sem volt.

Világ körüli útjáról a blogján közvetített a reggeli hátfájástól a lélegzetelállító tájakon és érdekes találkozásokon át a beázott túrabakancsig. A vidám élménybeszámolók mellett azonban szembejönnek velünk mélyebb gondolatok is. Például, hogy milyen jó, ha az embernek van egy barátja, aki nem hagyja belefulladni az óceánba, vagy hogy milyen érzés frissen megismert amerikai fiatalokkal ülni egy asztalnál és elmondani az asztali áldást. A New York-i Szabadság-szobornál tett látogatásáról például így ír:

A szobor aljában külön jegyet kellett volna fizetni, inkább kihagytuk. A fejébe hónapokkal korábban kellett volna jegyet foglalni. Körbesétálva is jó volt ott lenni a szigeten, és a látkép Manhattanre is vagány volt. Innen áthajóztunk a migránsmúzeumba, ahol naná, hogy találtam magyar vonatkozású dolgokat. Megható és kemény volt. Én is kicsit „menekült” vagyok: otthon nem sok babér termett nekem, családommal sem túl fényes a sztorim, így Ausztria lett nekem a lehetőségek hazája!

És Ausztriára a mai napig így tekint. Mint mondja, Bécsben megvan minden, amire neki szüksége lehet, és ahogy egy bejegyzésében is említi: hiába járta körbe már a fél világot, még mindig nem talált ennél jobb helyet az életre. Ha véget ér a nagy kaland, akkor ide tér majd vissza, valószínűleg ismét bringás futár lesz. Amíg újra útra nem kel.

Kiemelt kép: Iliás-Nagy Katalin