„Az én pénzemen ne ragasszák tele az országot gyűlölködő plakátokkal”

Szavíra Marokkó déli részén található halászváros, a turisták kedvelt üdülőhelye. Itt télen is kellemes, húsz fok körüli a hőmérséklet, a lemenő nap lágy fényében sirályok köröznek, gőzölög a mentatea az asztalon. Épp így ült itt egy évvel ezelőtt Kiss Eszter egy kávézó teraszán, amikor szöget ütött fejében a gondolat: tudna itt élni. Nem sokkal később összecsomagolta az életét és Marokkóba költözött.

Országváltás tinédzserként

A most 44 éves Eszter nem ragaszkodik sem helyhez, sem személyekhez, ő egy igazi magányos farkas, aki akkor érzi jól magát, ha egyedül lehet. Már tizennégyévesen otthagyta a szülői házat és szülővárosát, Győrt, hogy Budapesten az Anna Frank gimnázium kollégiumi tanulója legyen, egy évvel később pedig ösztöndíjasként Izraelben kezdte meg a középiskola második évét. Egy bentlakásos iskolába került, amely a helyi, rossz szociális körülmények között élő, és sok esetben viselkedészavaros gyerekek gyűjtőhelye volt.

Mintha Ózdra kerültem volna. A bátyám, aki szintén velem jött, azzal a lendülettel fordult is vissza. Én nem vagyok az a feladós típus, maradtam. Odahaza túl nagy volt a kontroll, ott viszont észrevétlen tudtam maradni a több ezer gyerek között.

Héber, nemzetközileg elismert érettségijét azonban Magyarországon nem fogadták el, ezért a főiskolát is Izraelben végezte. „Nem érdekelt különösebben a tanulás, de volt rajtam egy nyomás, hogy diplomát kell szereznem. Megkerestem a leglazább, és persze legolcsóbb főiskolát. Merthogy Izraelben egyébként minden baromi drága, az oktatás is.” Az ösztöndíja nem volt elég az életre, ezért suli mellett pincérkedett, illetve egy fogyatékos kislány magántanára lett. Mint meséli, szerette az országot és az ott élő embereket, tökéletesen megtanult héberül is, de nem érezte azt, hogy maradnia kellene, ezért miután marketingszakon lediplomázott, hét év után hazatért.

„Izrael hangos ország, mindenki ordítva kommunikál. Ehhez képest Magyarország nagyon csendes helynek tűnt, amikor hazaérkeztem. Open officeban kezdtem dolgozni, ahol nyolcvan ember ült egy teremben. Azóta sokat halkultam.”

Marokkótól először sokkot kapott

„Arra való, hogy befizesd a csekkeket” – foglalja össze röviden Eszter, hogy mi a véleménye a munkáról. Bár mint mondja, az egész túlszabályozott banki világ olyan távol áll tőle, mint Makó Jeruzsálemtől, mégis igen szép karriert futott be, évekig, sőt évtizedekig beszippantotta a bankszektor és a pénzügyi szféra. „A munkát akkor szerettem, ha voltak körülöttem értelmes, kedves kollégák, akikkel gyorsabban telt az idő. Viszont sokáig nem váltottam, mert volt bennem egy egzisztenciális szorongás. Világ életemben a saját lábamon álltam, akkor is, ha párkapcsolatban éltem. Számomra elképzelhetetlen volt, hogy mástól függjek.”

Utoljára egy pénzügyi központnak volt az elemzője, többek között dolgoztak Szaúd-Arábiának is. „A szaúdi monetáris tanács kitalálta, hogy megpróbálja rávenni a lakosságot, hogy készpénz helyett inkább kártyával fizessenek, ehhez viszont fejleszteniük kellett az informatikai hálózatukat, hogy az ATM-ek és a bankok között összefussanak a szálak. Az én feladatom volt összerakni ennek a pénzügyi részét, hogy a projekt az elejétől a végéig mennyibe fog kerülni.”

Eszter ezekkel a munkákkal bőven az átlag felett keresett, mégsem érzi lemondásnak, hogy otthagyta az egészet, és ma már az otthoni minimálbérnél kevesebb összegből éldegél Marokkóban.

„Először két évvel ezelőtt, az egyik barátnőmmel jöttünk egy kéthetes nyaralásra. Mindkettőnknek ez volt az első alkalom az afrikai kontinensen. Olyan sokkot kaptunk, hogy egy napig nem tudtunk megszólalni. Marrákesben bolyongtunk a bőröndjeinkkel, nem találtuk a szállásunkat, vadidegen emberek kalauzoltak minket egyre kihaltabb és szűkebb sikátorokon át. A szállásunk persze a legolcsóbb volt, szó szerint a vécé felett volt a zuhanyrózsa.” Az első sokk hamar elmúlt, Eszter pedig beleszeretett az országba, a következő két évben hatszor tért vissza egyedül. Az egyik ilyen alkalom döntő jelentőségű volt.

„Ültem az egyik kávézó teraszán itt Szavírában, ittam a mentateám, néztem a naplementét, és arra gondoltam, hogy tudnék itt élni.” Számolni kezdett, kalkulált, spórolt, kiadta a pesti lakását, és megtakarított egy akkora összeget, hogyha minden kötél szakad és haza kell térnie, akkor is legyen vésztartaléka néhány hónapra. Tavaly novemberben költözött.

„Itt én vagyok a Gina Lollobrigida”

Az újrakezdés elég kalandosra sikeredett. Még otthon, airbnb-n keresett szállást, a legolcsóbbak hirdetőire ráírt, így ismerte meg későbbi főbérlőjét, Fatimát. „Eleinte kicsit tartottam tőle, mert láttam a fotón, hogy ő is ilyen kendős lány. Nem tudtam, hogy mennyire lesz elfogadó az én európai életmódommal szemben. Aztán amikor először személyesen is találkoztunk, egy órát beszélgettünk pasikról, munkáról, életről, úgy, hogy közben a lakásbérlés még szóba sem jött. Hihetetlenül liberális, európai szinten is megállná a helyét.”

Csakhogy amikor Eszter végül megérkezett Szavírába, Fatima felszívódott, neki pedig csak egy hétre volt ideiglenes szállása. „Teltek a napok, Fatima pedig sehol. Kérdeztem a férfit, akinél laktam, hogy mitévő legyek. Mondta, hogy szépen fogom magam, lemegyek az utcára és mindenkit megkérdezek, hogy nem tudnak-e kiadó lakást. Itt, ha valamit el akarsz intézni, így működik. Úgyhogy beültem kávézókba, lementem a beachre, leszólítottam az embereket. Megfelelő lakást végül nem találtam, viszont így lettek a kis helyi cimbijeim. Aztán Fatima is előkerült, kiderült, hogy csak elutazott néhány napra.” Fatima személyében Eszter igazi mentorra is akadt, azóta is ő segít neki eligazodni a helyi szabályokban, szokásokban, és ami nagyon fontos: az árakban is. Itt ugyanis az európai ember, ha nincs képben, vagy nem tud jól alkudni, akkor igazi kincsesbánya a helyiek szemében.

Eszter a kiadott pesti lakásának árából él jelenleg, szigorúan tartja a havi 3500 dirhamot (ez 98 ezer forint körül van), amiből kétezer megy a lakbérre, a maradékból pedig fedezi az egyéb kiadásait. Igaz, így elég minimál életszínvonalon él, de nem bánja. Ahhoz hogy többet költhessen, dolgoznia kellene, a munka viszont egyelőre egyáltalán nem hiányzik neki.

„Sosem voltam az a típus, akinek muszáj mindig valamit csinálnia, különben feleslegesnek érzi az életét. Ha jó idő van, mosok, teregetek, elmegyek vásárolni. Ha esik az eső, otthon maradok, takarítok, olvasok.” Vagy éppen tipikus marokkói vacsorát, tagine-t készítenek a párjával, esetleg szörföznek. Néhány hét után ugyanis a szerelem is rátalált egy helyi fiú személyében. Persze, nem volt nehéz dolga.

A fehér bőrömmel, kék szememmel, szőke hajammal és a nagy fenekemmel itt én vagyok a Gina Lollobrigida. Imádnak a helyiek, én meg imádom őket. Itt a vékony lányoknak komoly gondot jelent elkelni.

Eszter szerint ebben annak is fontos szerepe van, hogy itt nincsenek teleragasztgatva az utcák félmeztelen modellek plakátjaival, így nem állítanak hamis ideálképet sem a nők, sem a férfiak elé.

Ez olyan, mint a holokauszt

Eszter szerint Marokkóban elég lazán kezelik a vallást, sokan nem tartják a Ramadánt, sőt, ő olyat is ismer, aki Allahban sem hisz. Persze ezt itt nem nagyon hirdetik az emberek, mint ahogy azt sem, hogy lazításképpen a helyiek is legurítanak néha egy-két sört (csak más ne lássa), a fiatalok pedig épp úgy rázzák esténként a diszkóban, mint európai társaik. A nők egyre tudatosabbak, már nem akarnak gyerekgyárként funkcionálni, igaz, a férfiak családfenntartó szerepe a mai napig nem kérdés. A fiútestvérek simán megszabják a lányoknak, hogy milyen ruhában mehetnek el otthonról. A lányok pedig titokban átöltöznek.

„Nekem itt turistaként egyébként is „mindent” szabad. Nem fognak rám szólni, ha nekiállok megenni a szendvicsemet egy kávézóban, és nem fognak megszólni azért, mert nem hordok kendőt. Egyébként sok helyi lány sem hord kendőt, sokan pedig mindenféle külső kényszer nélkül, saját akaratukból hordják.”

Eszter szerint baromság, hogy a muszlimok téríteni akarnának, mint ahogy az is, hogy minden muszlim erőszaktevő vagy terrorista.

Akkor sem kellene felvennem a muszlim vallást, ha férjhez mennék egy helyiez, nemhogy akkor, ha ők jönnek Európába. Az erőszak pedig nem valláshoz köthető. A primitívség (EQ teljes hiánya), mindenhol agresszióba torkollik. Az egyik marokkói ismerősöm azt mondta, a terrorizmust itt az egyik legszigorúbban büntetik. Ha elkapnak, hogy valamilyen terrorcselekmény előkészítésében veszel részt, akkor bezárnak egy cellába, és amíg élsz, ott ülsz, senki nem látogathat. Állítólag minden mecsetben van egy ember, aki a hívőket figyeli. Ha valaki ott van minden imán percre pontosan, akkor az már gyanús. Ha azt sejtik, hogy radikalizálódsz, figyelni kezdenek.

Esztert kifejezetten dühíti az a kampány, ami ma otthon a muszlimgyűlöletre épít. Megvallja, ez elég vastagon benne volt a döntésében, hogy elköltözik az országból.

„Nem akarok otthon többet adót fizetni. Az én pénzemből ne építsenek több stadiont, és ne ragasszák tele az országot gyűlölködő plakátokkal.” Mint mondja, ő pontosan tudja, milyen érzés egy otthon nem igazán kedvelt kisebbséghez tartozni. A nagymamája egyedül élte túl a holokausztot a családból.

„Amikor a nagymamám először hallotta Csurkát beszélni, rettegni kezdett. És azóta sokat durvult a helyzet. Én érzem a menekültválság és a holokauszt között a párhuzamot. Pont ugyanúgy dehumanizálják a muszlimokat, mint anno a zsidókat. Ez pedig oda vezethet, hogy ők megdögölhetnek az út szélén, vagy őket akár meg is lehet ölni, mert kevesebbet érnek.”

Itt viszont senkit nem érdekel, hogy honnan jött, mi a vallása, vagy, hogy milyen kisebbséghez tartozik, azzal, hogy ide költözött, a „kis cimbijei” számára ő már egy közülük, igazi szavírai. Ezt szereti leginkább Marokkóban.

Nem csoda, ha a fiatalok Európába vágynak. Őket is dühíti a szegénység, és mondják is sokszor, hogy itt minden szar. Nem hiszik el nekem, hogy hiába könnyebb az EU-ban anyagilag, érzelmileg mégis sokkal sivárabb. Itt elképzelhetetlen, hogy ha az egyiknek van, a másiknak ne adjon. Olyan nincsen, hogy egy marokkói ne osztaná meg veled mindenét. És nem számolgatják, hogy én mennyit adtam és a másik mennyit adott. El sem indul a fejükben ez a gondolat. Itt közösen, kézzel esznek egy tányérból, a kenyeret is apró darabokra tépik és elosztják egymás közt. Azt hiszem ez mindig is így volt: a gazdagok mindenüket féltik, a szegények mindenüket megosztják.

Eszter tud itt élő magyarokról, de nem tartja velük a kapcsolatot, hiszen pont azért jött ide, hogy egy másik kultúrát megismerjen, helyi barátai legyenek, szeretné a nyelvet is megtanulni. Jelen pillanatban úgy tervezi, hogy végleg itt marad. „Az otthon töltött utolsó években már mindennel meg voltam békélve, mert leginkább magammal békültem meg. Szerettem a pesti lakásom, a Kertem nevű helyen sörözni, és sokat jártam színházba.” De aztán az is kiderül, hogy igazán csak egy dolog hiányzik neki otthonról, ami itt nincs meg, és amit mindig az idelátogató barátaival kell hozatnia. A szőke hajfesték. Ugyanis a kedvenc árnyalatát itt nem ismerik.

Kiemelt kép: Iliás-Nagy Katalin