Nem baj, ha jó húsban van, sőt! Egy gyerek legyen egy kicsit kövér.
Meséli a családjára jellemző attitűdöt Vági Zsolt dietetikus, jógaoktató, coach, aki már ötévesen túlsúlyosnak számított, mivel kétszer nagyobb volt a kortársainál. A helyzet persze egyre rosszabb lett, és a husi kisfiúból szépen lassan magas vérnyomással, szívritmus- és anyagcserezavarokkal küzdő, 137 kilós kamasz lett. Bár túlsúlya kialakulásában egyéb tényezők is szerepet játszottak, többek között a mozgásszegény életmód, a rossz táplálkozás, és a gyermekkori asztmámra kapott szteroid gyulladáscsökkentők, a szakember ma már tisztán látja, hogy gyerekként rengeteg rossz viselkedésmintát és szokást gyakoroltak a környezetében élő felnőttek, például az étellel való unaloműzést és szeretetkifejezést.
Szerintem a roskadásig rakott étkezőasztal a nagyszüleim számára a jólét szimbóluma volt, amiért egyébként nem is lehet hibáztatni őket, hiszen átéltek egy világháborút és nélkülözést. Ám ebből kifolyólag nálunk – és még millió másik családnál – az étel központi kérdés volt. Leginkább a mennyisége, és nem a minősége vagy a változatossága, ahogy nekem ma, felnőttként.
Vági végül 16 évesen, egy komoly rosszullét során döntötte el, hogy változtatni fog az életén. Az egyre látványosabb eredmények után pedig megfogadta, hogy a saját tapasztalataival másoknak fog segíteni. Ő maga elhízott kamaszként borzasztóan izolálva érezte magát, és nem merte igazán elhinni, hogy sikerülhet a változás. A szakmaválasztásnál arra törekedett, hogy iránymutatást tudjon adni, és megértetni az emberekkel, hogy fordulhat 180 fokot az életük, „csak” fel kell adni a rossz szokásokat.
A szakember napi szinten tapasztalja a felnőttek furcsa hozzáállását az ételhez.
A saját fülemmel hallottam egyszer egy gyorsétterem teraszán, ahogy egy kisgyerek azt mondta az anyukájának, hogy nem tudja megenni a hatalmas hamburgert. A reakció a következő volt: nem érdekel, megeszed, ha már megrendelted. Szinte mindennapos, hogy találkozom hasonlókkal.
A szakember úgy látja, a szülők egyik leggyakoribb hibája, hogy unaloműzőként, a gyerek lefoglalásaként nyúl az ételhez olyan helyzeteben is, amikor valódi éhségről szó sincs. Olyan ez, mint a TV vagy az okostelefon, amit a kicsi kezébe nyomunk, hogy hallgasson már el. Ám ha a szülők nem a megfelelő módon reagálnak a gyerek jelzéseire – nevezetesen, a szomorúságra vigasztalással, az unalomra játékkal – akkor az érzelmek szépen lassan összekapcsolódnak az evéssel. Pótcselekvés vagy megküzdési mechanizmus lesz belőle, ami felnőttkorra automatizmussá válik, könnyű lesz vele kitölteni az ürességet önmagunkban
És persze az sem mindegy, hogy milyen falat az a falat – hangsúlyozza Vági, amikor megkérdezem, hogy a natúr kölesgolyó, illetve az alma ugyanolyan rossz-e, mint a chips vagy más sátánként üldözött édességek.
Egyáltalán nem helyeslem, ha a szülő túleteti a gyerekét. A rossz beidegződés bármilyen étellel kialakulhat. A fentebb említett két példa viszont semmiképp sem említhető egy lapon
– szögezi le a szakember.
A natúr zöldségek, gyümölcsök vagy egyéb egészségesebb rágcsák (mint például az almachips vagy a kölesgolyó) nem okoznak olyan mértékű ízorgiát a szájban, mint a feldolgozott, ízfokozókkal teletolt chipsek vagy ropik.
Ezen a ponton érdemes megemlíteni még egy fontos dolgot, mégpedig az orális élvezetek evolúciós hátterét, miszerint: az étellel, evéssel, vagy egy kicsit általánosabban a száj ingerlésével nagyon jól lehet kezelni az emóciókat.
Ez nem újkeletű dolog, hanem ősmintázat, ami az egyedfejlődés során megfigyelhető – magyarázza dr. Forgács Attila klinikai szakpszichológus, gasztropszichológus a folyamat működését.
A magzati kor ötödik hónapjában a babának már kifejlődött az ujja, a képalkotó eljárásoknak köszönhetően pedig megfigyelhető, hogy a szájába veszi, és szopja azt. Nem nagyon van mit csinálnia, kicsi a hely, ingerszegény a környezet, ezért ezzel foglalja el magát. Világos, hogy itt a szájnak még nincsen táplálási funkciója, hiszen az a köldökzsinóron keresztül történik. Vagyis már a születés előtt érzelmi jelentősége van az orális ingerlésnek. Ebből később annyira univerzális emóciókezelés lesz, hogy mindenre válasz lehet: ingerültségre, félelemre, boldogságra, és a kínok tompítására is.
A gasztropszichológus is egyetért a dietetikus véleményével. A szoptatás időszakát leszámítva nagy hiba a nyűgösködő, hisztiző gyerek szájába minden esetben cumit dugni, vagy a kis óvodást csokival jutalmazni. Egyetlen “előnye” van, a felnőtteknek nem kell gondolkozni a valódi probléma okán.
Forgács ugyanakkor Sigmund Freud elméletével szemben azt tapasztalja, hogy a hatvanas évek óta, a fogyasztói társadalom megjelenésével már egyáltalán nincs szükség fejlődéslélektani elakadásra vagy traumára ahhoz, hogy az orális megoldási mód fixálódjon, és később a felnőtt örömforrásként tekintsen az ételekre. A pszichoanalitikus elmélete a saját korában, – két világháború között – még érvényes volt, ám a gasztropszichológus szerint ma, amikor a magyar társadalom 65 százaléka elhízott, már nem lehet kizárólag a helytelen szülői viselkedést okolni a tömeges kövérségért.
Az árubőség, és az élelmiszerbőség korában egyre többen és egyre fiatalabb korban híznak el. Nekem úgy tűnik, hogy az emberiség nem tudta kinőni azt a mintát, hogy a krízis éhezéssel jár, és ha krízis van, akkor a túlélési mechanizmus a tartalékolás. Talán épp emiatt egészen más problémákra is az orális megoldási mód, például az emocionális evés a válasz.
A szakember hozzáteszi, hogy az evolúció során és a civilizációtörténet nagy részében teljesen általános volt az időszakos éhínség, és bár sok országban ez már nem mindennapos jelenség, azért Damoklész kardjaként még mindig folyamatosan ott lebeg a fejünk felett. A világban az ENSZ adatai szerint csaknem 800 millióan éheznek, Magyarországon pedig a becslések szerint több százezer alultáplált gyerek él.
Vági Zsolt szerint ugyanakkor a jelenből szemlélve nem kell nagy hangsúlyt adni annak, hogy pontosan miért lett valakiből elhízott felnőtt. Ennek ellenére sok túlsúllyal küzdő ember szereti a gyerekkorára fogni az életmódváltás sikertelenségét.
Nagyon sokan körülbelül a nullához közeli erőfeszítést hajlandóak megtenni saját magukért, cserébe viszont hatalmas eredményt várnak. A milliárdos fogyókúra iparág pedig rá is játszik erre, és elhiteti az emberekkel, hogy nem kell semmit csinálniuk, mert ha megveszik ezt és ezt a terméket, akkor pillanatok alatt lefogynak.
A valóság persze közel sem ez. A divatos diéták mellett jellemzően önismereti útra is szükség van ahhoz, hogy valaki rálásson a saját indítékaira, mondjuk megértse, hogy éjjelente miért falja fel a hűtője tartalmát. Majd utána még ellen is kell állni ezeknek a késztetéseknek, egészen addig, míg az új, egészségesebb szokások nem rögzülnek. Ebben segítenek az olyan technikák, amik az önmegfigyelésen alapulnak, mint a meditáció, a jóga, a mindfulness technikák – teszi hozzá Vági.
