Ha létezik néplélek, a magyarról elmondható: békés, vendégszerető, befogadó, és ha az a bizonyos ”Adjon Isten!” megfelelő, fát lehet hasogatni a hátán. Az ország pedig hiába fekszik Európa közepén, valójában kelet és nyugat határán, a népek országútján egyensúlyoz már ezeregyszáz éve. Számtalan ellenség vagy háborús pusztítás elől menekülő, vallása miatt üldözött vagy csak jobb életet kereső közösség, nép, népcsoport talált itt új hazát. Róluk lesz most szó a menekültek világnapján – a teljesség igénye nélkül.
A Magyar Nagyfejedelemség vallásilag és társadalmilag is toleráns, befogadó volt, miközben kifelé erőt mutatott, kivívta helyét az európai államok között – egyedüliként a több tucatnyi sztyeppei nép közül. A kereszténység felvételével a vallási türelem odalett, de talán nem tévedünk nagyot, ha Szent István szavaiban elődei államszervezési elveit (is) látjuk:
Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.
Eltelt ezer év, és Áder János államfő első királyunkra hivatkozva, de ugyanezen gondolatokat fogalmazta meg 2015-ben. Orbán Viktor ugyanitt másként fogalmazott, de témánk most nem ez.
Hétezer görög menekült
Az utolsó menekülthullám a II. világháború után érte hazánkat. Görögországban 1946-1949 között több tízezer életet követelő polgárháború dúlt a kommunisták és a királyi erők között, százezrek voltak kénytelenek elhagyni hazájukat.
A fővárosban és ipari központokban sikerült őket elszállásolni, de 1950 végére az első lakók már beköltözhettek a kifejezetten számukra létrehozott településre, Görögfalvára. Ezt keresztelték át később a kivégzett görög partizánvezér, Nikosz Beloiannisz tiszteletére Beloianniszra.
Ahogy otthon a helyzet konszolidálódott sokan hazatértek, de sokan maradtak is – főleg a fiatalok, akiknek a nyelv már nem jelentett akadályt, saját hagyományaik megtartásával alkalmazkodtak új hazájuk szokásaihoz, beilleszkedtek a magyar társadalomba. Jelenleg mintegy három-négyezer görög nemzetiségű személy él szerte Magyarországon.
Százezer lengyel
A második világháború kitörésekor lengyelek tömegei menekültek hazánkba a nácik elől. A magyar politikai elit még a Felvidék teljes területének visszacsatolása fejében sem volt hajlandó megtámadni Lengyelországot, de még ahhoz sem járult hozzá, hogy a Wermacht csapatai zárt vagonokban átutazzanak az országon. A Führer őrjöngött, de semmit nem tehetett.
Közülük 40 ezren azonnal mentek is tovább Franciaországba, hogy tovább harcolhassanak a III. Birodalom ellen. Ez a “gesztus” a mai lengyel-magyar barátság legfontosabb és legszilárdabb alapja a lengyelek részéről.
A politika teljes támogatásával az embermentés két kiemelkedő alakja Henryk Sławik és idősebb Antall József volt. Hazánk náci megszállása után mindkettejüket elfogták, de hiába próbálta, a Gestapo nem tudott Sławikból terhelő vallomást kiverni Antallra. A közös cellában Antall megsimogatta a félholt Sławik kezét, és megköszönte, hogy gyakorlatilag megmentette az életét:
Visszasimogatott és halkan elhárítóan súgta: »Lengyelország így fizet«
– idézi id. Antall József visszaemlékezéséből a Múlt-kor.hu.
Tonuzóba inkább élve eltemettette magát
Elmúlt korok történéseit, gondolkodásmódját nem szabad a ma szemüvegén keresztül értelmezni, nem is tesszük. De említés szintjén mindenképp témánkhoz tartozik néhány múltbéli “menekülthullám” akár érdekessége, akár a mérete, akár az általa felszínre hozott problémák okán.
Ha hihetünk a krónikásnak, a X. század közepén Taksony vezér egy besenyő nőt vett feleségül, ezzel kezdődött az első besenyő csoportok betelepülése. Ebben az időben érkezett Tonuzóba vezér is népével, a nagyfejedelemtől földet kaptak, a harcosok csatlakoztak a magyar hadhoz, főleg határvédelmi feladatokat láttak el. Másfél évszázadig menekültek hozzánk kisebb-nagyobb besenyő népelemek, különállásukat sokáig megtartották: csak a XV. századra olvadtak be teljesen a magyar társadalomba.
Tonuzóba viszont nem tudott megbékélni a kereszténységgel, Anonymus szerint inkább a halált választotta:
Ez a Tanuzaba egészen Taksony vezér unokájának, Szent István királynak az idejéig élt. S midőn Boldog István király az élet igéit hirdette és a magyarokat keresztelte, akkor Tanuzaba, ki hitben hiú volt, keresztény lenni átallott; így hát temetkezett élve feleségével az Abád-révbe, hogy a keresztségben ő meg a felesége ne éljen a Krisztussal örökre. Ám a fia, Örkénd, mint keresztény, Krisztussal együtt él mindörökké.
A gyűlölet vért, a vér bosszút szül
Nagyon komoly gondok származtak viszont a kunok érkezéséből a XIII. században. Befogadásukat ma már pozitív történelmi tényként értékeljük, de a korabeli magyarság évtizedekig Isten csapásaként tekintett az eltérő kultúrájú, szokású és vallású népség megjelenésére.
IV. Béla magyar király és Kötöny kán, a pogány, nagyállattartó lovas kunok nagyfejedelmének érdekei 1239-ben találkoztak. Előbbi a tatár veszély ellen remélt kemény katonákat, utóbbi ugyancsak a mongolok elől keresett menedéket a Kárpátok és a magyar király védelmében.
Kényes helyzet volt, a betelepülőket igyekeztek az ország lakatlan vagy ritkán lakott részeire telepíteni, hogy eltérő életmódjukkal a lehető legkevesebb gondot okozzák. Magyarul az országgyűlés és a király előre látta a feszültséget a letelepült, földet, kertet művelő, gyümölcsösöket nevelő magyar lakosság és a hatalmas csordákkal zabolátlanul vágtató “vad” kunok között.
Így is történt, de nemcsak a földművesek, hanem a nagyurak is megharagudtak a befogadottakra amikor azt érezték, Béla király túl sokat kedvez nekik. Amikor pedig a mongol portyák elérték az országot, a hozzájuk hasonló keleti ruhákba bújt, könnyűlovas kunokra könnyű volt “ráfogni”, hogy tatár kémek.
Magyar és német fegyveresek megrohanták azt a palotát, ahol Kötöny és családja tartózkodott, mind egy szálig lemészárolták őket, mielőtt Béla segítséget küldhetett volna. Válaszul a tatárok ellen harcba hívott kunok bosszúszomjasan gyilkolva, rabolva, fosztogatva dél felé elhagyták az országot.
Nemcsak egy fájó incidens volt ez, hanem meglehet, sorsdöntő esemény: épp az oroszlán torkában vergődve veszítettünk el egy nagyon jelentős könnyűlovas haderőt. Arról nem is beszélve, hogy a kunok sok évig harcoltak a tatárokkal, jól ismerték harcmodorukat.
Nehezen olvadtak be
A vész elmúltával, 1246-ban Béla király visszahívta a kunokat, és az Alföld tatár pusztítás nyomán elnéptelenedett középső és déli részére telepítette le őket. A feltételek ugyanazok voltak, mint 1239-ben, és a szövetség megerősítésére az uralkodó eljegyezte elsőszülött fiával a kun fejedelem leányát, Erzsébetet. Nem volt könnyű döntés, Béla 1250-ben így panaszkodott a pápának:
Befogadtuk a kunokat is országunkba, és sajnos most pogányokkal védelmeztetjük országunkat, pogányokkal tiportatjuk le az egyház ellenségeit. Sőt a kereszténység érdekében elsőszülött fiunkat kun leánnyal házasítottuk össze, hogy ezzel […] alkalmat teremtsünk őket keresztvíz alá édesgetni.
– idézi Pálóczi Horváth András a Rubicon Történelmi Folyóirat legfrissebb számában.
Ettől kezdve a király tűzön-vízen keresztül számíthatott a kun könnyűlovasságra, amely az ország haderejének egy jelentős részét adta. A beilleszkedés viszont nehezen ment, és a kunok prüszköltek nagyon a keresztvíztől is. Szállásaikat csak a XV. századtól lehet teljes egészében állandó településnek nevezni, és körülbelül eddig találkozunk köreikben pogány személynevekkel is – mégsem volt erőszak, a térítés békésen, türelemmel folyt.
A habánok
Svájcból és Németalföldről vallásuk miatt üldözték el az anabaptista hutteritákat, vagy ismertebb nevükön a habánokat. Vagyonközösségben élő, elzárkózó csoportjaik szétrajzottak Európa keleti területein, Magyarországon – főleg az északnyugati vármegyékben – a XVI. század közepén kezdtek megjelenni. Békés emberek voltak, a külvilággal szinte kizárólag “munkakapcsolatot” ápoltak – ugyanis több tucatnyi mesterséget űztek a legmagasabb szinten.
Ezért is döntött úgy Bethlen Gábor erdélyi fejedelem 1621-ben, hogy habánokat hív Alvincra, Nagyváradra, Szamosújvárra, majd I. Rákóczi György Sárospatakra.
A Habsburg-uralom megszilárdításával viszont hazánkban is véget ért a vallási türelem, Mária Terézia elűzte a habánokat. Egy részük katolizált, mások Oroszország felé húzódtak, majd Észak-Amerikában találtak új hazát.
