Az áramszünet elmarad.

Ez az első infó, amit Kunszentmiklóson kapunk, méghozzá egy falragaszról, és alappal érezzük, hogy ennél filozofikusabb közérdekűvel az életben soha többé nem találkozunk.

Mit keresünk Kunszentmiklóson?

Két hete nagyon röhögött az ország a városon, miután a 444 a képviselőtestület február tizenharmadikai ülésének jegyzőkönyvéből idézve gyönyörű abszurdot osztott meg a kortárs magyar hűbérvilágról.

Az úgy volt, hogy a nyolcezer lakosú, Budapesttől harminc-negyven kilométerre eső település pályázott a kormányhoz útfelújításra, vízelvezetésre meg játszótérépítésre. Százötvenmilliót kért, aztán meglepetésére négyszázötvenmilliót nyert.

Az örömhírt a polgármester sebtiben összehívott közmeghallgatáson tudatta a néppel, majd február tizenharmadikára a kilenctagú testületet is berendelte, s már kevésbé boldogan két tényezőről számolt be.

Egyrészt arról, hogy a pénzt Kunszentmiklós díszpolgára, a gyerekkorát itt töltő, utóbb, 1973-tól a Pénzügyminisztériumban dolgozó, a rendszerváltás után konzervatívvá majd fideszessé formálódó, 2010 és 2014 között az államháztartást felügyelő államtitkár, jelenleg a Magyar Nemzeti Bank egyik alapítványát erősítő Naszvadi György intézte. Másrészt arról, hogy Naszvadi Gyuri bácsi azt üzeni, a 450 millióból csupán százötven mehet az utakba, a többi háromszázból „zárt rendszerű napenergetikai rendszert” kell építsen Kunszentmiklós.

Ne akadjunk fönn azon, hogy mi az, hogy „intézte”, ne háborogjunk afölött, hogy a közpénzt miért ismeretség, s miért nem a pályázat minősége, rászorultság és hatékonyság alapján osztja az állam. Inkább böngésszük az emlegetett képviselő-testületi ülés jegyzőkönyvét, minden sora arany.

A dokumentum szerint a testület azon tipródott, hogy bár szíve szerint a teljes összeget útra fordítaná, s ezt ráadásul a közmeghallgatáson meg is ígérte a népnek, de hát mit szól majd a magas kapcsolatokkal bíró jótevő, ha Kunszentmiklós nem a Gyuri bácsi által javasolt célra költi a potyapénzt.

Olyan mondatok hangzottak el, mint hogy „Naszvadi úrral összerúgni a port, az nem jó”, meg hogy „kár, hogy nincs két Naszvadi”, meg hogy ha a testület ellenszegül, akkor megharagszik Gyuri bácsi, és „nem foglalkozik velünk soha többet”. Végül arra jutottak, hogy „nem tudunk mit csinálni”, s határozatban kérték a kormányt, ne egybe adja azt a négyszázötvenmilliót, hanem két soron, az elsőben legyen nevesítve háromszáz guriga napelemre, a másodikban százötven az eredeti célokra.

Vicces sztori, de valami nem stimmel.

Miért olyan amatőr a polgármester, hogy nyílt, jegyzőkönyvezett ülésen ekézi Gyuri bácsit, miért nem kávé mellett szólózza le egyenként a képviselőkkel? S ha már születik egy ilyen jegyzőkönyv, miért engedi ki a város honlapjára? Nem érzi kínosnak az ormótlan szolgalelkűséget?

Meg eleve: hogy a csudába nem tűnt föl az első pillanatban a polgármesternek, hogy nemcsak útra, vízelvezetésre és játszótérre jött a megháromszorozódott zseton, hanem ott virított a határozat elején a „zártrendszerű napenergetikai rendszer létrehozása” feladat is. Miért hívott össze közmeghallgatást úgy, hogy előtte nem tisztázta a napelemesdit a kormánnyal, s még a jótevő Naszvadival sem? Miért hozta önmagát és a képviselőket is abba a helyzetbe, hogy magyarázkodniuk kelljen az emberek előtt?

Naszvadi Györgyöt telefonon értük el, készséggel megosztotta velünk, hogyan gurult az a négyszázötmillió közforint Kunszentmiklósig. Hát úgy, mondja ő, hogy olyan befektetést keresett, ami hozza a pénz a városnak. Miután kitalálta a napelemesdit, „beszéltem döntéshozókkal kormányzati szinten”, és lényegében el is volt intézve a pakk.

Kérdeztük Naszvadi urat, miért nem elégedett meg azzal, hogy megszerzi a pénzt, aztán hagyja a nép választotta képviselőket, hadd döntsenek a felhasználásról, helyben csak jobban tudják, mire van szükség, miért ő, az exállamtitkár helyezte sínre az ügyet, egyáltalán milyen minőségében cselekedett így. Azt az indokot kaptuk, hogy „Bár már nem vagyok a közigazgatásban… Kunszentmiklós tekintetében lokálpatrióta vagyok”, ami érzelmileg nyomós érv, a kompetencia tekintetében kevésbé.

Naszvadi úr haragosnak tűnt. Mondta, nem esett jól neki, hogy a polgármester az ő megkérdezése nélkül hívta össze a közmeghallgatást, amin ugye bejelentődött, hogy négyszázötvenmillió megy útépítésre.

Lett is következmény:

„Csak a helyi újságból értesültem a dologról, aztán jól leszidtam a polgármestert amiatt, ahogy kezelve vannak a dolgok. Próbáltam megértetni a polgármesterrel, hogy a pénz nem arra van, amire ő gondolja, és hogy az ő dolga, hogyan számol el a választóival, és azért választottam a napelemeket, mert az hosszú távú.”

Tiszta sor, akkor működik a hűbérlánc, ha nem akadnak össze a szemek.

Csak azt nem értjük, hogy a csudába vette a bátorságot a polgármester – kinek neve Lesi Árpád – a sumákoláshoz. Pláne nem értjük, Lesi miért tett kritikus megjegyzéseket Gyuri bácsira a februári testületin.

Így aztán nem tudtuk nem megkérdezni Naszvadi úrtól, mire gondolt, amikor az alábbi szakaszig jutott a jegyzőkönyvben.

„Gyuri bácsi akarata szembe megy a polgármester úr elképzelésével, mert az ipari parkban Kunszentmiklós naperőműpark létrehozására már évek óta ezzel kapcsolatos terveik voltak” – szólt egy képviselő. Mire a polgármester „elmondja, hogy azzal is szembe megy, nem baj hogy szembe megy, itt semmi sem számít”.

Milyen szembemenetel? Milyen egyéb, évek óta talonban pihenő napelemes tervek?

Na, erre a kérdésre kiszakadt a panaszzsák.

Gyuri bácsi elmesélte nekünk, hogy szerinte a polgármester irigysége minden baj okozója. Az a genezis, hogy a nem mellesleg fideszes Lesi tavaly hosszan mesélte Naszvadinak, micsoda jó befektetés a zöldenergia, „félig-meddig kiképzett, hogy a napenergia milyen jó”. Lesi azt is elárulta Naszvadinak, hogy ő maga a felerészben a felesége tulajdonában lévő Napkunság Kft.-ben saját és pályázati pénzből napelemtelepet kíván építeni a kunszentmiklósi ipari parkban. Gyuri bácsi rákérdezett, miért nem az önkormányzatnak csinál ilyen jó bizniszt a polgármester, mire Lesi úgy válaszolt, gondolnia kell a nyugdíjas éveire, „legyen akkor is megélhetése”.

Erre Gyuri bácsi, aki, gyanítjuk, már akkor is legföljebb közepesen kedveli Lesit, hónapokkal később jól elintézte Kunszentmiklósnak napelemre azt a plusz háromszázmilliót.

Szegény Lesi igen meglepődhetett, amikor a kezeihez kapta a döntést. Sőt, Gyuri bácsi szerint nem csupán meglepődött, hanem azért hívta össze azon nyomban a közmeghallgatást, hogy kész helyzet elé állítva a világot az összes milliót, még a napelemeset is beleaszfaltozhassa Kunszentmiklós jövőjébe. Ahogy Gyuri bácsi fogalmaz politikusan:

„A polgármester viszonylag rohamléptekben elvitte a dolgokat másfelé.”

De persze Gyuri bácsi se ma jött le a minisztériumi falvédőről, a leszidással helyrebillentette a világ menetét, így Lesi a február tizenharmadikai ülésen kénytelen kelletlen kicurikkolt szabotázsából. Tette ezt annak ellenére, hogy a pályázati pénz elnyeréséről értesítő dokumentum nem szálazza szét, a négyszázötmillióból mire mennyit kell felhasználni; igaz, erre meg azt mondja Gyuri bácsi, hogy „első helyen van a napenergia, egy felsorolásnál ez nem véletlen”.

Gyuri bácsi szerint a polgármester „még most is nehezen akarja elfogadni, hogy napelempark lesz”, olyannyira, hogy ahelyett, hogy iparkodna a papírmunkával, az áramszolgáltatónak csak áprilisban adta be az engedélyezéshez szükséges papírokat.

Naszvadi György sommázata: „Ha valaki szembemegy a település érdekeivel, akkor az nem én vagyok.”

Ilyen súlyos vádak hallatán első dolgunk volt bekopogni a kunszentmiklósi városházán Lesi Árpádhoz, mondana valamit Gyuri bácsi verziójára, a fura közmeghallgatásra, a februári ülésre, a kuni mivolttal nehezen összeegyeztethető szervilizmusra, az asszony Napkunság Kft.-jére, hogy azért igyekezett-e keresztbe tenni a napelemezésnek, mert a saját bulijának konkurenciáját látja benne, meg arra, hogyan érdemes ma napelemparkot építeni, honnan lesz kivitelező, föntről diktálják ilyenkor, ki kell kapja a háromszáz milkás melót, vagy lehet böcsületesen költeni a közpénzt.

De leginkább az fúrja az oldalunkat, mi a túrót jelent az az „itt semmi sem számít” kifakadás.

A portáig jutottunk, ahol azt mondták nekünk, megkeresik Lesit. Kisvártatva a titkárnő leüzent, hogy a főnöke épp nincs bent, de majd talán jön. Az udvaron összebarátkoztunk Lesi egyik munkatársnőjével, a szemünk láttára hívta a polgit, aki azt üzente, ebéd után benéz a városházára, egyre jöhetünk.

Volt időnk bőven, fölkerestünk hát pár testületi tagot, megérte.

Kunszentmiklóst kilenc ember vezeti, a polgármester és nyolc képviselő, utóbbiból hat fideszes vagy a Fidesz támogatta, egy független, egy pedig szoci.

A balossal, Bíró Károly testnevelővel ülünk le először. Hát, ha nekünk lett volna ilyen mosolygós tesitanárunk, tán még a bordásfalat is megszeretjük. Bíró úr némi megszakítással 1994 óta képviselő. Kicsattanó életvidámsággal újságolja, hogy ez az utolsó ciklusa, a sulit is elengedi, megy nyugdíjba, várják az unokák.

Olyan súrlódásmentesen dicsér mindenkit Lesitől Gyuri bácsiig, mintha WD40-nel spréznék a szavait.

Egész egyszerűen nincs szívünk megkérdezni tőle, hallott-e a polgármester tervezett napelembulijáról, nem visz rá a lélek, hogy így, mentében összezöldenergiázzuk őt. Inkább azt kívánjuk, isten éltesse jó egészségben minimum a dédunokákig.

Aztán vissza az önkormihoz, hátha beesett Lesi, de csak a kolleginájával futunk össze ismét, rázza fejét, jobb híján azt kérdezzük, mit kell megnézni Kunszentmiklóson, mire ő a kőhajításnyira lévő Virágh Kúriához irányít bennünket, ahol ötvenhatos tárlat látható. Átsétálunk, ám a kovácsoltvas kapunál kiderül, júliusig szünnap. Kár.

Viszont legalább beleszagolunk a frissen egyentérkövezett főtéren túli világba is, és mint mindannyiszor, ha magyar kisvárosban járunk, most is könnyekig hatódunk a közösségi hirdetőtáblák és -hengerek eklektikáján, a kiskereskedelmi egységek homlokzati tipográfiájában csúcsosodó szerves káoszon.

Tényleg gyönyörű, s tényleg kizárólag ilyen talajban csírázik olyan szerzet, mint a riportunkat nyitó „az áramszünet elmarad” értesítés.

Keresünk még képviselőt. A főtéri étterem, a Szent Miklós pincérét, Alács Sándor városatyát zaklatjuk, de vele interjúról szó nem lehet, dolgozik, kéri, a politika maradjon a bejáraton kívül. Menüt viszont rendelhetünk magunknak, krémleves jó vegetásan, utána derekas brassói, olcsó és nem rossz, ajándékba kapunk hozzá aranygaluskát és számos jó szót, hogy demonstrálódjék a közismert kun vendégszeretet. Alács urat is éltesse kunok, hunok istene, küldje néki számolatlanul a borravalót.

Vassné Kelemen Ágnes képviselő asszonyt viszont más fából faragták, alighanem ősi kun vérvonal, ilyes asszonyok érkezhettek a tizenharmadik században Kötöny vezérletével a mi IV. Bélánk hívására, védeni a hazát a tatártól.

Vassné iskolai büfés volt, most családi gazdaságukban intézi az intézendőt. Ő az a képviselő, aki bár a Fidesz segítette mandátumhoz, azon a február tizenharmadikán egyedüliként szavazott Gyuri bácsi napeleme ellen, s a bitumen mellett.

Ezt mondja:

„Engem nem tud meghatni, hogy megsértődik Naszvadi. Mi élünk itt, minket kérnek számon a választók, nekünk kell dönteni. Gyuri bácsi a mi díszpolgárunk, nem fordítva, az a dolga, hogy minket segítsen.”

Ez igen.

Lelkesen térünk be ismét a városházára. Na, van már Lesi? Nincs. Gyerünk tovább.

A testület egyetlen független képviselője doktor Kalló-Peti-Ferkő András állatorvos, kinek nemcsak a neve regényes, hanem a figurája is.

Kolozsvárról települt huszonhét éve.

„Sokáig mondták, hogy román vagyok, nem érzik, az erdélyi magyarnak ez olyan, mintha a síitának szunnitát mondanának, csak én nem robbantok, mondjuk, belül néha robbanok. Ha az ember megtalálja a számítását, nem rossz hely ez, nem gazdag rész, nem verik össze egymást az állatorvosok, hogy ideköltözzenek, nem olyan, mint Solt, nem aranyháromszög, ahol vezetékes kadarka folyik. Meg én sem vagyok az az állatorvos, aki szívbillentyűt cserél a kutyákon. Én bemászom a disznóólba, arrébb rúgom a bolond disznót, beoltom a szelídebbet. Az emberek ezt szeretik, van munkám, ha dolgozni akarok, bekapcsolom a telefont, és jön a munka.”

Rákérdezünk a napelemre.

„Névvel nyilatkozzam?… Névvel azt mondom, hogy itt nincs semmi konfliktus. A napelem okos dolog. Mondjuk napelemet nem a szegény ember szokott feltenni a házára, hanem amikor van szép autóm, szép házam leszigetelve, a kert parkosítva, akkor jöhet a napelem. És mi van, ha a kormány két év múlva megadóztatja a napelemeket? És mi van, ha a kormány csinál egy ülést este, aztán másnap valaki másé lesz a napelempark. Az út viszont, ha egyszer elkészül, a miénk… De persze Kunszentmiklós jótevőjével hülyeség lenne szembehelyezkedni. Ez a Gyuri bácsi megtehetné, hogy ül egy velneszben, gazdag ember, volt államtitkár és isten nyila, rég nyugdíjas, ehelyett segít nekünk. Az iskolafelújítást is neki köszönhetjük, szívvel-lélekkel csinálta, épp csak munkásruhát nem öltött magára.

Ha Gyuri bácsi azt mondta volna, építsünk ide egy felhőkarcolót és fessük a tetejét pirosra, akkor én, aki arra esküdtem, hogy Kunszentmiklósnak jó legyen, megszavazom, különben a következő hónapban jön, hogy gyerekek, intéztem százmilliót, de nem nektek.

Kunszentmiklósnak mi a jó? Ha Gyuri bácsi sokáig él, és segít nekünk. Országosan nagyon sok napelemet gyártanak, azoknak majd jó lesz. Vagy a kivitelezőnek lesz jó. Vagy a kivitelező barátjának. Vagy a kivitelező barátjának a sógorának. Mi kis mezei képviselők semmit nem tudunk, elénk dugják a papírt, s mit mondjunk? Ne legyen semmi vagy legyen napelem?”

Ezen mi nem találunk fogást. Pláne, hogy a doktor úr azt is megjegyzi, ha ő lenne Gyuri bácsi, bizony csak megszerezné a pénzt, de a költésbe nem szólna bele.

„De nem én vagyok Gyuri bácsi. És nem tudjuk, Gyuri bácsinak ki és mit mond. Gyuri bácsi is csak egy a sok Gyuri bácsi közül. Lehet, Gyuri bácsinak is van egy Gyuri bácsija. Meg az is lehet, hogy Gyuri bácsi Gyuri bácsijának is van egy Gyuri bácsija… És a végén eljutunk, na, hová? Hát Soros Gyuri bácsiig. Nem?! Bár lehet, őt meg valami gonosz Marslakó irányítja.”

Slusszpoénja is van Kalló doktornak, íme:

„Hallották, mi Chuck Norris legújabb, egyben legfantasztikusabb tette?… Nem tudják?… Megnyert egy pályázatot Mészáros Lőrinc előtt. Az már valami.”

(Ennél jobb vége nem tud lenni egy riportnak, slusszolunk is. Azt meg csak zárójelben illesztjük ide, hogy Lesire hiába vártunk, nyilván komolyabbat vett magához, mint a mi sodós menünk volt. Hiába hívtuk jó párszor, az esemesünkre is csak annyit válaszolt, hogy majd másnap hív, de persze nem telefonált, tán lemerült.)