Fontosnak tartom, hogy az elmúlt napok nyílt leveleit és személyes vallomásait követve minél többen mondjuk el, hogy Orbán Viktor rendszere milyen károkat okozott és okoz az országnak és a társadalom tagjainak egyaránt.
Nem normális, hogy egyetemistaként olyan jövőt látok magam előtt, amelyben ha itthon szeretnék dolgozni, akkor vagy elfogadom, hogy rendszerkritikusként a lehetőségeim korlátozottak, vagy pedig megalkuszom és eltitkolom, hogy nem a NER híve vagyok, többször átgondolom, hogy a közösségi oldalakon mit írok, és mit osztok meg az ismerőseimmel. Ez esetben azonban nemcsak a kormányt, de magamat is meggyűlölöm, amiért engedtem, hogy térdre kényszerítsenek.
Nem normális, hogy amikor politológus-hallgatóként a sajtószabadságról tanulok, látom, hogy az Magyarországon már nem érvényesül, hiszen nincsen szabad sajtó ott, ahol az ellenzéki újságíróknak attól kell félniük, hogy ha megírják az igazat, másnaptól felfüggesztik a lapuk kiadását. Nincsen szabad sajtó ott, ahol a kormánypárti lapokban csak az előre meghatározott tartalmakat lehet közölni.
Nem normális, hogy féltenem kell a tanáraimat attól, hogy megtorlás éri őket azért, mert vállalták a véleményüket nyilvánosan, vagy csak az egyetem falain belül. Ez egy másik korszakra volt jellemző, és úgy hiszem, mindannyian azt reméltük, hogy az a rendszer már elmúlt. Ma mégis kívülről akarnak beleszólni abba, hogy az oktatók miről beszélgethetnek a hallgatóikkal az órai kereteken kívül.
Mert fáj
Fájó volt látni, hogy érettségi után a barátaim egy része külföldre menekült, mert egy olyan országban akar élni, ahol egyetemi évei alatt szabadon alakíthatja ki világnézetét, nincsenek kitéve egy állami ideológiával átitatott oktatási rendszernek és későbbi munkája során megbecsülik. Fáj, hogy igazat kellett adnom nekik, miközben én itthon maradtam, mert úgy érzem, nem tudnék máshol élni, és fáj, hogy ennek ellenére végül talán nekem is mennem kell.
Fáj látni, hogy értelmes, művelt és kérdezni tudó emberekre nincsen szükségük. Ennek alátámasztására most még egy olyan intézményt, a CEU-t, is megszüntetnek, amely a nyitottság, tolerancia és multikulturalizmus mellett köteleződött el, és oktatói is ennek szellemében tanítanak.
Fáj, hogy a Fidesz olyan helyzetet teremtett, amelyben a bal- és jobboldaliak elvből nem hisznek a másiknak, amelyben nem tud, nem akar a két tábor egymással párbeszédet folytatni, és nem csak a parlamentben, a magánéletben sem. Saját tapasztalatból tudom milyen az, amikor a családi ünnepekkor, de még karácsonykor is, kínos csönd van vagy azért, mert nem lehetne kikerülni a politizálást, ám mindenki tudja, hogy abból veszekedés lesz, vagy pedig mert értelmetlen próbálkozás lenne meggyőzni a kormány álláspontját képviselő családtagokat. Utcán, járművön is kerülnöm kell, hogy telefonon vagy szóban bármilyen politikai véleményt kifejtsek, hiszen előfordult már, hogy egy idegen akarta elmagyarázni, miért is gondolom rosszul a dolgokat.
Fáj látni, hogy a Fidesz idegenellenes kommunikációja erőszakot szül a társadalomban, menekülteket vagy csak egyszerűen nem magyar embereket vernek meg, zaklatnak, tiltanak ki szórakozóhelyekről. A gyerekek fejében is ott van már. Vajon mire számíthatunk később azoktól, akik egy iskolai farsangra szíriai menekültnek és rendőrnek öltöznek? Átgondolták, hogy ez mit jelent valójában vagy csak az érzelmeik vezérelték őket, mint sok felnőtt embert is? A kormány propagandája ugyancsak gyűlöletet szított ellenzéki és kormánypárti civil között. Biztosan szükség van egy békés demonstráción résztvevők fenyegetésére, ellentüntetés szervezésére?
Fáj látni, hogy miközben Európában nő a terrorizmus, a kormány a helyett, hogy a terroristák megfigyelésében és visszaszorításában nyújtana segítséget a többi országnak, éppen azok ellen indított „háborút”, akik hasonló, vagy talán még rosszabb körülmények miatt kényszerültek elhagyni a hazájukat. Ennek keretében azokat a civil szervezeteket is el akarja a Fidesz lehetetleníteni, amelyek utolsóként még próbálják a menekültek és a mi jogainkat védeni.
Fáj, hogy a magyarok nagy része apátiába süppedt, hogy úgy érzik, nincsen közük és beleszólásuk a politikába. Fáj, hogy egy másik csoport pedig egyszerűen csak fél felvállalni a véleményét, tartva a következményektől, amelyek a munkahelyén, az iskolában vagy a családját érhetik.
Kalas Vivien, egyetemi hallgató
