Az a politikai alapvetés recseg-ropog ugyanis, amelyre Orbán Viktor az egész rendszerét felépítette: az egyre nyilvánvalóbb magyarországi orosz befolyás miatt a kormány nemzeti elkötelezettsége kérdőjeleződik meg. Lélektani pillanat ez, amelyben egyelőre nem látszik, hogy a Fidesz miként tudja kiverekedni magát a defenzívából – igaz, az sem, hogy az ellenzék tud-e valamit kezdeni a lehetőséggel.
Az Orbán Viktor által vezetett kormányoldal legkésőbb 2002 óta alkalmazott politikai stratégiája az egyik legmélyebb hazai politikai törésvonal kiélezésére épül. Ennek lényege, hogy a kormányzó Fidesz „nemzetire” és „nemzetietlenre” osztja a politikai teret, minden politikai témát e törésvonal mentén igyekszik tárgyalni. Ha valaki vitatkozik a Fidesz álláspontjával, akkor szinte érvektől függetlenül a „nemzetietlen” táborba sodródik, hiszen a Fidesz tautológikus értelmezésében az Orbán-kormány a nemzeti érdek egyetlen letéteményese.
Ideológiai szinten ez a politikai stratégia nem egyszerűen idegenellenességre vagy nacionalizmusra épít, hanem annál összetettebb világnézetet jelent, amely a putyinizmushoz hasonlóan – a zárt, tradicionalista, keleties gondolkodáshoz és egyfaja urbánus-vidéki társadalmi törésvonalhoz kapcsolódik, szembeállítja az általa természetesnek tartott értékeket, elveket és viszonyokat a felvilágosodás korából eredeztetett (liberális) absztrakciókkal. Ebben az értelemben Nyugat-ellenességnek is tekinthető, amennyiben az individualizmus és az egyént megillető emberi jogok helyett a nemzeti kollektivizmust, a liberális demokrácia helyett a tekintélyelvű berendezkedést, a szabadság helyett pedig a rendet részesíti előnyben.
Ugyanakkor a társadalmi félelmek a kormánnyal szemben is kihasználhatók és felkorbácsolhatók. Az Orbán-kormánynak egyre nehezebb nemzetinek, orosz (azaz „idegen”) befolyástól mentesnek feltüntetni a saját politikáját, ez pedig hosszabb távon még a saját választói körében is alááshatja a kormánypárt támogatottságát. Ráadásul a Fidesszel szemben nem valamiféle homályos „háttérhatalmazásról” van szó, hanem – a Magyarország jövőjét évtizedekre meghatározó paksi beruházástól a bőnyi rendőrgyilkosságig vezető orosz titkosszolgálati befolyásszerzés tétlenül nézéséig – nagyon is konkrét ügyekről. A kormány 2010 óta egyre fokozódó mértékben oroszbarát politikát folytat.
Az oroszbarát európai szélsőjobboldali pártokhoz hasonlóan a kormányzati retorikában is visszaköszönnek azok az orosz propagandából származó ideológiák és összeesküvés-elméletek, amelyek kulturális-politikai fronton próbálják gyengíteni a nyugati értékrendet. A CEU és a civilek elleni hadjárat is ennek a része, nem más, mint az orosz minta másolása. A kormány a transzatlanti szövetség, az EU és a NATO tagjaként lényegében felcserélte a szövetségest és az ellenséget, és ez már nemcsak a retorika szintjén valósult meg, hatása nyilvánosan is megjelent információk szerint a nemzetbiztonsági munka politikai irányításában is tetten érhető.
A tiltakozók számára éppen ezért nem is a kormányzati hiteltelenítési kísérlet jelenti a legfőbb problémát, hanem az, hogy a rendezvények egyelőre nem kínálnak politikai alternatívát és konkrét politikai célokat a kormányellenes választópolgároknak. Ez vélhetően a jelenlegi ellenzéki pártok nélkül nem is fog menni.
A kérdés az, hogy lesz-e olyan ellenzéki politikai szereplő, aki be tudja csatornázni a kormánnyal szembeni új típusú elégedetlenséget. A választók egy ma még biztos pártpreferenciával nem rendelkező jelentős csoportja ugyanis végül ahhoz az ellenzéki erőhöz fog majd csapódni, amelyik a legesélyesebbnek látszik a Fidesz kihívójának a szerepére. Ezért megy ma a versenyfutás az ellenzéki oldalon.
Az erőviszonyok és a szervezeti háttér alapján továbbra is az MSZP és a Jobbik lehet leginkább esélyes kihívó. Vona Gábor pártját maga a Fidesz emeli fel a legfőbb ellenfél szintjére a Jobbik ellen folytatott sorozatos kampányokkal. A korábban végképp elhalni látszó MSZP pedig Botka László miniszterelnök-jelöltté választásával tett szert előnyre a többi baloldali párthoz képest. A választásig hátralévő időben két kérdés döntő lehet a kihívó szerepéért folytatott küzdelemben. Az egyik, hogy Botka László mennyire tudja majd teljesíteni a szövetségépítésre, a többi baloldali párttal való együttműködésre vonatkozó ígéreteit, a Jobbik esetében ugyanis potenciális szövetségesek nincsenek. A másik, hogy valóban az orosz befolyás kérdése lesz-e a kampány egyik fő témája. Ha igen, az Fideszhez hasonlóan érintett Jobbik számára ugyancsak hátrányt fog jelenteni.
Juhász Attila (Political Capital)
