Az Élet és Irodalomban Bozóki András, a CEU professzora elemzi, hogy a Közép-európai Egyetem miért is csípi az etnikai és kulturális homogenitást hirdető Orbán-rezsim szemét.
Nálunk az egyetem nem lehet egyetemes, egyetlen intézmény sem lehet autonóm. Felülről lefelé szervezett hierarchikus rendbe kell illeszkedniük. A szabad gondolkodás kereteit államközi egyezmények jelölik ki. Önkényuralmi rendszerekben nem maradhatnak fenn független intézmények.
Bozóki András talál közeli példákat, hiszen török kolléganője az Erdogan-ellenes puccskísérlet után tért vissza a CEU-ra tanítani, és az Orbán-féle statáriális törvénykezés ismerős azoknak is, akik követték a Szentpétervári Európai Egyetem bezárásának történetét.
Civilek vegzálása, ellenzéki újságok elnémítása, tehát a kritikai gondolkodás elhallgattatása, ez az Orbán-rezsim „keleti nyitása” – írja Bozóki András, aki színjátéknak tartja, hogy önkényuraink demokráciát játszanak, próbálnak
pártot működtetni, távolról „választásnak”, „népszavazásnak”, társadalmi „konzultációnak” is tűnő, agresszív „nemzeti” ceremóniákat szervezni, valamint rezsimpárti, államilag irányított „civil” demonstrációkat indítani a „béke” és a „szeretet jegyében”.
Ezen trükkökkel sokáig meg lehet téveszteni nemcsak saját, tudatlanságban tartott közönségüket, hanem az ilyen cinizmust elképzelni sem tudó, naiv nyugati közvéleményt. Bozóki hosszan elemzi, hogy a rendszernek – alternatív valósága fenntartásához – milyen nagy szüksége van az állami vagy behódoltatott médiára.
Az Orbán-rezsim által is megtestesített új autokráciák az ideológiák helyett az indulatokra és mentalitásokra, a politikai közbeszéd bármi áron történő gyors tematizálására („a pillanat uralására”), erős propagandára, folyamatos negatív kampányokra és a félfeudális függőségi viszonyok megerősítésére épülnek. A határok nyitottak, ezért mindazoknak, akiknek nem tetszik a rendszer, jobban megéri távozni, mint tiltakozni.
A rendszer lassan erodálódik, mert a hatalom célja, hogy alulról nézve ne látszódjék alternatíva, a helyzet tűnjön visszafordíthatatlanul reménytelennek. Nem számít, ha Magyarország a polgári és politikai szabadságjogok tekintetében a kelet-közép-európai régió utolsó helyére csúszik, mert
Bozóki szerint a CEU elleni háború csak egy demokráciában tűnik józan ésszel felfoghatatlannak, de van más magyarázat is. Ezek egyike, hogy Orbán új ellenségképet keres, mert komolyan tart egy választási vereségtől. (Erre utalhatott Kövér László.) Egy másik értelmezés szerint Orbán nem tudja megbocsátani magának, hogy egykor maga is szabadelvű volt, személyesen számolna le mindazzal, ami ellentétes a mai világlátásával.
A törvényhez benyújtott módosítás is Orbán gondolkodását tükrözi, amely röviden így foglalható össze: „ha a felcsúti kisvasutat sokan támadják, továbbvisszük Bicskéig”. Ha tehát a lex CEU-t sokan támadják, és az utcákon tízezren tiltakoznak ellene, akkor csak azért is szigorítunk rajta.
A harmadik értelmezés Donald Trump megválasztását tekinti mérföldkőnek. Orbán nem kevesebbet tűzött ki célul, mint az amerikai elnök tárgyalóasztalhoz kényszerítését.
A negyedik szerint
valójában Putyin kérését teljesíti, hiszen a közép-ázsiai diktátorokat zavarják a CEU-ról évről évre kikerülő szabadon gondolkodó fiatalok. Bozóki végül ennek kapcsán behoz a történetbe egy új szempontot, azt hogy ezek a diákok az egyetemről kikerülve eddig az ország jó hírét költötték.
Az elmúlt negyedszázadban a CEU kevesebb, de minőségi „turistát” hozott Budapestre, akik nem egy hétre, hanem legalább egy évre jöttek: tanulni vágyó fiatalokat a világ minden tájáról.
Ők a CEU révén ismerték és szerették meg Magyarországot. Sokan közülük talán azt gondolták, ahhoz képest, ahonnan jöttek, nemcsak a CEU, de Magyarország is a szabadság szigete. És most ők is döbbenten állnak.
