A hegyes-dombos angol városok szennyvízcsatornákkal való behálózása okozott néhány kellemetlen pillanatot a viktoriánus kor városépítészeinek, hiszen míg az egyszintes házakkal teli vidékeken magas kéményeket építve könnyűszerrel vezethették méterekkel az emberek feje és a házak tetői fölé a föld alatt felgyűlt, robbanásveszélyes metánt (az egyébként biogázként ismert anyag alkotóelemét), de a többszintes házak közt erre már nem volt igazán lehetőség.
A megoldásra egészen az 1890-es évekig kellett várni, hiszen Joseph Edmund Webb ekkor találta fel a szennyvízcsatornák gázát megsemmisítő utcai lámpákat, amiket csak egyetlen dolog különböztetett meg a gázlámpáktól: az, hogy utánpótlásuk nem egy gázvezetékből érkezett, hanem egyenesen a föld alá szorult gázok tartották őket életben.
Az egyetlen problémával azonban először nem számolt, hiszen ennyi metánt azért nem kellett kiszabadítani a fogságból, mielőtt nagyobb bajt okozna, így a lángok hamar kihunytak, a nem elégett metán pedig kiszökött, gyomorforgató illatokat varázsolva az egész környékre. Rövid átalakítás után aztán kifejlesztette a városi gáz által éppen életben tartott, 370 fokos lángot adó lámpát, melyet a felszabaduló metán tett még fényesebbé.
Egyetlen ilyen fényforrás a mérések szerint közel háromnegyed mérföldnyi, azaz ezerkétszáz méternyi csatornaszakaszt tudott vesztélytelenné varázsolni, sőt, egyidejűleg a csatornák levegőjét is megmentette a veszélyes mikrobáktól.
A birminghami sikerek után a lámpák más angol városokban is megjelentek, így Sheffieldben, Winchesterben, Durhamben, majd Londonban is – a hegyes Sheffieldben például máig több működik belőlük, bár ezek a fények a modern csatornázási rendszerek megjelenésével teljességgel feleslegessé váltak.
