Elemi erővel áramlik a függöny mögül egy hindu mantra. A szerzetesek kántálása a mellkasomban rezeg, különösen, amikor az egyetlen, száznyolcszor ismételt versszakot hosszan kitartva azzal zárják: „vooooommm”. Szantál és ópium vastag illata ül az apró szobára. Fiatal lány fekszik bent egy fekete masszázsasztalon, fekete nadrág, bakancs és atléta van rajta. A sötétben is jól kivehetők a tetoválásai, a jobb karján mandalaszerű mintázat vesz körbe egy jókora, tömör fekete kört.

A lány fejénél egy sárga turbános alak áll, füstölőpálcikákat tartó kezeit hosszan a lány homlokán, majd mellkasán nyugtatja, közben együtt énekel a hangfal brahminjaival. Félmeztelen, de ezt nehéz elsőre észrevenni, mert a teljes testét hatalmas egybefüggő fekete felületekben tetoválás borítja, amiből itt-ott kisebb-nagyobb szvasztikák fehérlenek ki. Az utolsó négyzetcentiig televarrt arcán maori és indiai minták vegyülnek.

Amint az utolsó „vooooommm” rezgése is elszáll, a turbános alak a laptophoz lép, tempós, pszichedelikus drum and basst indít el, majd a lányhoz fordul, és megkérdezi tőle, hogy felkészült-e. Amikor az bólint, a férfi a turbánjához nyúl, felkattintja a fejlámpáját, egy vastag, hengeres markolatra erősített, orvosi szikét vesz elő, és elkezdi vagdosni vele a lány felkarján a nagy fekete kört.

Mozdulatai gyorsak és finomak, akár egy sebészé.

A sűrű metszésekből bő patakokban kezd folyni a vér, a hagyományos tetováláshoz képest elképesztő mennyiségben. A gyomromból lassan felkúszik az agyamba a pánik, pedig csak nézem, légy vagyok a falon,

illetve inkább a függönyön: azon dugom be a fejem a kicsi szobába, hogy megfigyeljem, hogyan dolgozik Shiva 108, a világ egyik, ha nem a legjobb hegtetoválója.

A férfi, akit megszállt a pusztítás istene

Az agyontetovált, 36 éves férfi valóságos legenda a testmódosító szubkultúrában. A lány, akin éppen dolgozik, kizárólag miatta utazott Belgrádból Budapestre. Azt mondja, amint megtudta, hogy a művész néhány napig alig 400 kilométerre lesz tőle, habozás nélkül időpontot foglalt nála, és vett egy vonatjegyet.

(Shiva 108-nak van polgári neve is, de arra kért, azt a cikkben ne írjam le. Arra, hogy miért, csak diktafonon kívül volt hajlandó válaszolni, úgyhogy ne firtassuk, amúgy is sokkal érdekesebb a munkája és a személyisége.)

Finom, aprólékos műveit elnézve lehetne akár plasztikai sebész is, és valahol tulajdonképpen az is. Angliában született és nőtt fel, kamaszkorát Új-Zélandon töltötte. Miután visszatért Londonba, piercingesként kezdett el dolgozni, de egy idő után valami sokkal mélyebbre kezdett vágyni, maradandóbb nyomot akart hagyni egy testékszernél. Hat éve vágott bele a hegezésbe, mindent egyedül, magától tanult meg.

Gyakorlóterepnek disznólábakat használt,

meg olyan kuncsaftokat, akik lelkesen bólogattak, amikor felajánlotta nekik, hogy az új piercingjeik mellé kaphatnak grátiszba egy hegtetoválást is.

Gyorsan fejlődött, hamar terjedni kezdett a híre. Egy napon ő maga is útra kelt, és nem állt meg azóta sem. Évek óta nincs sehol sem otthon, két hónap a leghosszabb időtartam, amit egy helyen eltölt, de a leggyakrabban csak egy-két hetet. Indiában találta meg a saivizmust, a hindu vallásnak azt az ágát, amelyik a 108 nevű Sivát tartja a legfőbb istennek. Hívei megvetik a hétköznapi társadalmi normákat, és ezt gyakran önsanyargató rituálékkal fejezik ki.

A penge ölhet, de életet is menthet

Az önsanyargatásnak kiváló módja a hegtetoválás. A folyamat és a végeredmény is nagyon más ahhoz képest, amikor géppel és tintával hagynak nyomot az ember bőrén. A mester letöröl egy adag vért a lány karjáról, nagyon vastagon bekeni vérzéscsillapító és érzéstelenítő hatású géllel, majd körbetekeri az egészet fóliával. A lány hitetlenkedve néz rá:

ennyi, kész vagyunk?”

mire az éppen a kezeit fertőtlenítő Shiva 108 felnevet:

dehogyis, tíz perc szünet.

A füstölők illatát egyre inkább befedi a vegyszerszag.

A telefonja nyomkodásából zökkentem ki a művészt, és a rituáléról kérdezem. Miért kell ez a felhajtás egy végső soron szépészeti beavatkozáshoz?

Mégiscsak egy késről beszélünk, ami a megfelelő kezekben a gyógyítás eszköze, viszont gyilkolni is lehet vele. Én művészetre használom, miközben spirituális utazásra viszem az embereket. A fizikai szinten keresztül mutatom meg nekik a saját, belső, szellemi világukat. Amit csinálok, az nem olyan, mint egy csésze teát felszolgálni, hogy odaadom, megiszod, fizetsz és elköszönünk. Én olyasvalamit adok az embereknek, amitől többé, sokkal inkább önmagukká válnak, és ami egy életen át velük marad. A Maha Mrityunjaya mantra az elején nem csak arra szolgál, hogy megszenteljük vele a beavatkozás helyét, hanem segít a vendégemnek és nekem is lelkileg rákészülni a folyamatra. Heget nem csak azért csináltatnak az emberek, hogy legyen rajtuk egy menő minta. Benne van persze ez is, de legalább ugyanannyira fontos az élmény is, miközben megkapják.

A lány és a mester visszamennek a függöny mögé, újra feldübörög a zene, a munka folytatódik. A gél megtette a hatását: az előző etaphoz képest alig véreznek a szike ejtette vágások. Most azonban újabb sebészeszköz, egy csipesz jelenik meg a gumikesztyűs kézben:

elkezdődik a nyúzás.

Shiva 108 körbevágja a minta vastagabb vonalait, majd óvatosan, a szikével alámetszegetve lehúzza a hámréteg fölső részének csíkjait. Az eddigieknél ez jóval fájdalmasabb művelet.

A megbánás felesleges

Nagyjából háromórányi szenvedés után a lány hatalmas mosollyal az arcán kel fel a masszázsasztalról. A szemei ragyognak az agyát folyamatosan elárasztó adrenalinlöketektől és a megkönnyebbüléssel felszakadó endorfinhullámtól.

– Szóval, semmi megbánás? – kérdezem.

– Soha – nevet fel hangosan – amúgy is tök felesleges lenne – teszi gyorsan hozzá. Azt mondja, nagyon boldog, régóta tervezgette már a hegtetoválást. Elmeséli, hogy volt a felkarján egy minta, amit el akart tüntetni. Az egyetlen megoldás a fekete satírozás volt. A jókora foltba festékkel már nem, kizárólag heggel lehetett belenyúlni.

Féltem, mert nem tudtam elképzelni, milyen érzés lesz, de bizonyos szempontból ez a lényege az egésznek. Pszichológiai szempontból sokkal erősebbé és bátrabbá tesz az, ha rákészülsz és végigmész egy ilyen procedúrán. Úgy érzem, jobb ember lettem tőle. Bár közel sem volt annyira fájdalmas, mint amire számítottam. Sokkal kevésbé viselt meg, mint például egy hagyományos tetoválás.

Shiva 108 szerint nincs ebben semmi meglepő, sok nő mondja neki ugyanezt. A pasik másképp viszonyulnak a fájdalomhoz és önmaguk, az érzéseik kifejezéséhez.

Lélektérkép

Miközben beszélgetünk, nem könnyű tartani szemkontaktust. A tekintetem folyton elkalandozik, és a Shiva 108 arcán sorakozó mintákat pásztázza. Amikor rákérdezek, azt feleli, egy reggel azzal az érzéssel ébredt és minden afelé tolta, hogy muszáj az arcát is tetováltatnia.

Nem tudom miért, már amikor gyerek voltam is folyton firkálgattam magam. Aztán kölyökként, amikor Új-Zélandon éltem, volt egy barátom, akinek a nagybátyja valódi, tetovált arcú maori volt. Nála menőbbet elképzelni sem tudtam. Azt hiszem, ezek az élmények voltak rám leginkább hatással, amikor 25 évesen tetováltatni kezdtem az arcom.

Miután kész lett, volt egy pillanat, amikor megrémültem magamtól. Napokig kétségbe voltam esve, de aztán rájöttem, hogy ez vagyok én, ilyen az én személyes evolúcióm útja.

Nem azért csináltam, hogy felfigyeljenek rám az emberek. Bár el kellett fogadnom, hogy néha megbámulnak, vagy közös fotót akarnak csinálni velem idegenek. Ázsiában például már nevetséges, hogy hányan állítanak meg az utcán. Olyankor mindig csak mosolygok, mert nem akarom, hogy goromba alaknak gondoljanak. Londonban meg az idős nénik imádnak a legjobban, akik emlékeznek még arra, amikor a punk meg gót elindult a hetvenes évek végén. Ők festették az arcukat, és ez is valami hasonló, csak tartósabb.

De nem ez a fontos. Minél több minta volt az arcomon, belül annál szabadabbnak éreztem magam. Minden tetoválás, a kicsik és a nagy, egybefüggő felületek is: egy-egy jel. Ahogy régen, a természeti népeknél a beavatást, a felnőtté válást jelölték, a modern világban az emberben zajló belső folyamatokról mesélnek. Egy barátom ezt úgy fogalmazta meg, hogy egy tetovált test a lélek térképe.”

Permanens hontalanság

Bár tudja, hogy az út lényege nem a megérkezés, hanem az, hogy rajta legyen az ember, Shiva 108 lassan szeretne hazaérni. A folyamatos utazgatás kezdi fárasztani, de rengeteg helyre hívják. Budapestről Berlinbe megy, aztán talán belefér egy olaszországi kitérő, mielőtt Dél-Amerikába repülne, hogy szemináriumokat tartson Argentínában és Brazíliában.

Inkább beavatások ezek. Segítek megtenni az első lépéseket azoknak, akik a hegtetoválás útján szeretnének elindulni. Az első napon a testmódosítás történetéről, spirituális, szakrális jelentőségéről beszélek, a másodikon megmutatom az alapokat, és sertésbőrön gyakorolhatnak, aztán a harmadikon pedig,

aki elég bátor, az én felügyeletem mellett próbálhatja ki, hogy milyen érzés megvágni magát. A többit azonban, ahogy nekem is, már maguknak kell megtanulniuk.

Amint vége az oktatótúrának, Shiva 108 Indiába megy kissé feltöltődni, aztán meglátogatja Új-Zélandon az édesanyját. Aztán ki tudja? Bár szeretné, egyelőre még nem látja, mikor lesz lehetősége egyszer egy olyan helyen kipakolni a bőröndjét, amit az otthonának nevez.

Ha letelepednék, valószínűleg valahol Ázsiában tenném. Sokkal logikusabbnak tűnik nekem az, ahogy Indiában vagy Nepálban zajlik az élet, mint ahogy Európában. Nem tudom ezt elmagyarázni, ott kell élni egy darabig ahhoz, hogy valaki lássa, miről beszélek. Nyilván azért is kell ennyit utaznom, mert eléggé különleges, amit csinálok, egyetlen városban nincs annyi érdeklődő, hogy folyamatosan dolgozhassak. Remélem, valamikor lesz egy pont az életemben, amikor már nem nekem kell elmennem a világ minden tájára az emberekhez, hanem majd ők jönnek el hozzám.