Ha úgy vesszük, Budapest legcikibb tere: retkes-koszos, lelakott, felújításért ordít, három méterenként tarhálnak, nem győzünk fokozottan vigyázni értékeinkre. A cikiség már csak azért is hangsúlyos, mert a Blaha Lujza tér nem csak a főváros egyik legforgalmasabb, hanem leginkább központi tere is.

Keletre rögtön a gettó, Népszínház utcástul, lebujostul, kínai kifőzdéstül, négyszázkilencven forintos menüvel, északra rögtön a bulinegyed, hostelestül, legénybúcsús brit csapatostul, Szimplástul, nyugatra a Belváros, délre a Palotanegyed. Nem lehet megúszni, bárhova is megyünk.

Ha úgy vesszük, Budapest emblematikus közösségi helyszíne – ha használnánk olyan béna kifejezéseket, mint az olvasztótégely, azt írnánk -, jellegzetes miliővel, figurákkal, képi és hanghatásokkal. Sokkal, de sokkal unalmasabb lenne nélküle ez a város. Ráadásul kevés az ennél mozgalmasabb történelemmel bíró közterület. Lehet, hogy nincs is.

Százharminc éve még szellős, tágas, nyugalmas tér volt, kulturális találkahely, központban a Népszínházzal, amely később Nemzeti Színház lett. Ezzel szemben lakott – ki nem találnátok – Blaha Lujza, a Nemzet Csalogánya. Nagyjából akkora volt a tér, mint ma, csak az emberek és a járművek voltak kevesebben és nyüzsögtek kevésbé.

A két világháború között telt meg igazán élettel a tér, mindenki itt találkozott mindenféle ürüggyel, “az óra alatt” azt jelentette akkor, amit ma a Nyugati. Itt volt a nagy karácsonyi vásár (mint most a Vörösmarty téren), a kézműpiac és virágért is ide jártak nőnapkor.

Itt nyílt kerek kilencven éve a Corvin, a korszak egyik legszebb és legmodernebb plázája. (Az előző mondat igazságtartalmából semmit sem von le az, hogy ezt a szót még nem is ismerték.) Egymillió pengő alaptőkével működött az azt fenntartó cég, a négyemeletes bevásárlóközpont Reiss Zoltán tervei alapján épült.

Itt volt először éjjelnappali, és százak ettek-ittak naponta az EMKE-ben. A fenti intézményekben mára egy közös van: így vagy úgy, de mindegyik működik, és mindegyik sokkal, de sokkal kevésbé menő, mint annak idején volt.

Az ötvenes évek: Lenin körút, hatos villamos, Nemzeti Színház (utóbbi megúszta a háborút), benne propagandaművekkel, Sajtóház, benne többek között a Népszabadság szerkesztőségével. A Sajtóház ma Europeum pláza, a Népszabadság meg Fedél Nélkül.

A világháborút megúszta a tér, a forradalmat nem: a Nemzetit szétlőtték, a tér lángokban állt, itt darabolták a Sztálin-szobrot is. A forradalmat hivatalosan november negyedikén verték le, de akkor érezte meg mindenki, hogy vége a történetnek, amikor az egyik legfontosabb hír az volt, hogy újra működik a híres óra. A Nemzetit ’57-ben felújították. a parkból parkoló lett.

A hatvanas években arra jutottak: a Színház menthetetlen, képtelenség aláépíteni a kettes metró aluljáróját úgy, hogy ne omoljon be, úgyhogy fel kell robbantani. ’64-ben fel is robbantották. Hatalmas tömeg nézte némán a pusztítást, akkor sem mozdultak, amikor a rendőrök oszlatni kezdtek.

A romokat eltakarították…

…az aluljáró megépült…

…mindent, amit lehetett, lebetonoztak és befedtek alumíniummal…

…és napra pontosan ötven éve átadták az egészet.

Megnyíltak a műszálasruha-boltok…

…azaz a Blaha elnyerte mai alakját. A hatvanas évek vége óta nagyjából minden ugyanolyan, csak a nyomor lett látványosabb.

Ételosztás…

…multikulti…

…szemét és töredezett térkő…

…és siető emberek, akiknél bocs, de most pont nincs semmi.

“Ez az a hely, ahol mindenkinek egyszerre fogy ki a cigije” – foglalja össze a Blahát találóan egy rutinosan kukázó, dörzsölt fedél nélküli. “Bocsi, utolsó szál, ezzel jön mindegyik. De a kukák tele vannak, ezt nézd, mandulatej, tele narancslé.”

Kis apród amúgy nincs, főnök?