Ha létezik ma olyan politikai vezető, aki jobban illene egy Bond-filmbe, mint a világpolitikába, akkor az Vlagyimir Putyin. Persze, ott van Kim Dzsongun is, de Észak-Korea inkább komikus diktatúra (kívülről, természetesen), mint fenyegető. Oroszország viszont Putyinnal együtt tökéletesen betölti a világ szupergonoszának szerepét. És nem csak azért, mert az orosz elnöknek ennyire furcsa személyisége van, hanem azért is, ahogy Oroszország az elmúlt pár évben viselkedik.
És ezt a narratívát nem csak azok hajlamosak elhinni, akik akkor szocializálódtak, amikor Oroszország, illetve a Szovjetunió még valóban szuperhatalom volt. Pedig érdemes megnézni, valóban annyi ereje van-e Putyinnak, hogy bármit megtehet, vagy éppen azért annyira erőszakos, mert nincs más lehetősége.
Oroszország jelenleg két komoly konfliktusban vesz részt a világban. Az egyik a szír háború, ahol Putyin a megrogyott szír kormány mellett lépett be a konfliktusba, visszahozva Aszad elnököt a szakadék széléről. Nagyon sokan, nagyon sokszor megírták már, hogy a szír konfliktusban a fél világ részt vesz, de egyedül Oroszország tudja, mit szeretne elérni. Többek között én is. És az a helyzet, hogy az oroszok eddig tényleg sikeresek voltak abban, hogy az érdekeiket érvényesítsék a háborúban. De az, hogy győztek volna, távolról sem igaz.
A háborúnak messze nincs vége, az Iszlám Állam pusztul ugyan, de egyrészt lassan, másrészt a helyén folyamatosan ott marad majd az a szunnita felkelés, amely két síita vezetésű állam, Irak és Szíria között jött létre. Aszad kormánya pedig hiába jött vissza a szakadék széléről, még mindig nem tudta elfoglalni a kivéreztetett és kifáradt Aleppót, a kormányellenes felkelők utolsó komoly bázisát.
Egyrészt azért, mert nagyon kellett már egy orosz katonai siker. A jelcini zavaros rendszerváltás, majd a csecsen konfliktus kezdeti sikertelensége annyira megviselte az orosz hadsereg külső képét, hogy azt még Putyin is nehezen tudta helyrehozni. Pedig helyre kellett hoznia, hiszen Putyin kormányzásának legszilárdabb alapja pont a rend és az erő, azt pedig hatékony hadsereg nélkül nehéz lenne demonstrálni.
Másrészt azért, mert Oroszországnak nincs már kifejezetten sok külföldi szövetségese. A szír háború kezdetén egészen pontosan kettő volt: Irán és Szíria. Putyinnak pedig meg kellett mutatnia, hogy Oroszország képes és hajlandó is megvédeni a szövetségeseit.
Terméketlen Oroszország
Harmadrészt pedig azért, mert az orosz gazdaság rettenetes helyzetben van és Putyinnak nagyon kellettek azok a győzedelmes vadászgépek a híradókba, hogy ezt az orosz néppel elfelejtesse.
Oroszország a Szovjetunió szétesése óta nem nagyon tudott olyan terméket felmutatni az olajon kívül, amelyre a világnak szüksége, vagy legalább igénye lenne. Az olaj ára pedig az elmúlt pár évben a negyedére zuhant. Elég egyetlen adatot megnézni ahhoz, hogy lássuk, milyen hatással volt ez az orosz polgárokra. 2014 januárjában az orosz átlagfizetés 850 dollár volt havonta. Egy évvel később már csak 450. Ez pedig nagyon komoly hatást gyakorolt Putyin külpolitikájára.
Az például kifejezetten érdekes, hogy Oroszország hogyan viselkedett Ukrajnában és a Krímen. Az, hogy a félszigetet pár nap alatt bekebelezték, Ukrajna keleti részét pedig évek óta a káoszban tartják, azt a látszatot kelti, hogy Oroszország és a konfliktus másik külföldi szereplője, az Egyesült Államok (és az Európai Unió) egyenrangú szereplői a harcnak. Miközben a valóságban az történik, hogy az Egyesült Államok nagyon óvatosan támogat egy kelet-európai országot, Oroszország pedig a totális háború agressziójával fenyeget, mert pontosan tudja, hogy ez az egyetlen lehetősége arra, hogy elkerülje a konfliktust az Egyesült Államokkal.
És még az sem biztos, hogy így el tudja kerülni. Az amerikai elnökválasztás Ukrajna miatt is nagyon érdekes lehet. Főleg azért, mert egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy Hillary Clinton lesz az USA következő elnöke. Clinton pedig iszonyúan szoros kapcsolatot ápol az amerikai hadsereg tábornoki karának jó részével. Jó ideje rendszeresen előkerül, hogy a tábornoki karnak és az amerikai hadigépezet köré épült iparnak nagyon fáj a foga egy valódi konfliktusra. Valójában az amerikai hadsereg mindig utálta a közel-keleti háborúkat, talán az Öböl-háború kivételével. Piszkos, olcsó, nehezen megoldható konfliktusok ezek, és counterinsurgency-re messze nem lehet annyi pénzt elkölteni, mint tankokra és repülőgépekre.
Atyuskapara
Ennek a drága, rendes konfliktusnak az előjele az is, hogy J. Edgar Hoover óta nem volt olyan orosz-paranoia az Egyesült Államokban, mint most. Gyakorlatilag minden hekkertámadás, vagy konfliktus mögött Oroszországot látja a teljes politikai és médiaelit, miközben ugyanezt még egy Oroszországnál jóval hatalmasabb országgal, mondjuk Kínával is nevetségesnek találnák.
Az ukrán konfliktushoz visszatérve érdekes azt is megnézni, miért lépett pontosan be Oroszország Ukrajnába. Az Egyesült Államoknak megvan az az olykor felelőtlen szokása, hogy akkor is a demokrácia és szabadság nyugati eszméjét támogatja, ha fogalma sincsen, ki lesz az, aki az elnyomó elitet leváltja egy demokratikus fordulatnál. Részben ez történt Ukrajnában is Viktor Janukovics bukása után.
Oroszország pedig egyszerűen nem hagyhatta azt, hogy ez a felelőtlen és átgondolatlan politika sikeres legyen, és Ukrajnában simán győzzön egy olyan nyugati fordulat, amely az egész addigi elitet leváltja, az országot pedig távolabb sodorja Oroszországtól. Ezzel párhuzamosan ott volt annak is a veszélye, hogy a bámulatosan rosszul teljesítő orosz gazdaságból kiábrándult állampolgárok egy sikeres nyugati fordulatot látva úgy döntenek, hogy ezt ők is kipróbálnák. Ezt Putyin szintén nem engedhette meg, az ukrán elitváltásnak mindenképpen sikertelennek kellett lennie.
Hatalmas kérdés viszont, hogy Oroszország meddig viselkedhet a világban ál-szuperhatalomként. Ha a strukturális gazdasági reformok elmaradnak, Oroszország rossz gazdasági helyzete előbb vagy utóbb korlátozza majd azt, hogy mennyire erőszakolhatja rá Putyin az akaratát a volt szovjet érdekszférára.
