Londonban, a Temze partján találkozunk Romsics Balázzsal. Nagy a nyüzsgés errefelé. Diákok uniformisban hazafelé tartanak, közöttük sportolók cikázva kocognak. Öltönyös üzletemberek ebédelni mennek, turisták fényképezőgépüket szemüvegként maguk előtt tartva kóvályognak. Nagyon színes az összkép, itt még úgy tűnik, jól megfér együtt a fekete és a fehér, a gazdag, a szegény, az iskolázott, az iskolázatlan. Balázs imádja a kulturális sokszínűséget, ami Londont jellemezte mostanáig. Azt reméli, úgy alakítják majd a szabályokat a Brexit után, hogy nem szürkül el teljesen ez a kép. Azzal sem számol egyelőre, hogy el kell hagynia Angliát.
Ha a gazdasági helyzet úgy alakul, hogy mennem kell, akkor majd megyek, de biztosan nem haza. Én maradok uniós állampolgár, úgyhogy sok ország nyitva még előttem, de az sem kizárt, hogy a következő állomás Amerika lesz.
Londonban csupán egy éve él, de Angliában már három éve.
Harminchárom évesen költözött el Magyarországról. Elsősorban anyagi okok miatt. Pénzügyes és sofőr volt egy számítástechnikai cégnél, mellette a Civil Rádió második műszaki embere és fotózott is néha. A három munkából is mindössze 150 ezer forint jött össze havonta. Ebből jövőt tervezni nem lehetett, ráadásul a rádió anyagi helyzete is megrendült, onnan is kevesebbet kapott.
A munkámat elismerték az év civil rádiósa és Örökmozgó címmel. Azt gondolom, engem ott szerettek, de sajnos a megélhetéshez az kevés. A fotózás is csak hobbi volt inkább, abból szerintem Magyarországon nem lehet megélni.
2013 tavaszán egy Notthingamban élő ismerőse bátorítására összecsomagolt, és új életet kezdett Angliában. Annyira beszélt angolul, hogy megértette magát.
Most sem beszélek helyesen, de legalább folyékonyan. Én leginkább hallás után tanulok, a tanfolyam nem hatásos, mert diszgráfiás és diszlexiás vagyok. Papírom van róla, hogy írásbeli kommunikációra alkalmatlan
– mondja nevetve, mert e korlátok ellenére is megtalálja a helyét.
Papírokkal alátámasztott szakmája nincs, de szaktudása igen.
Van egy érettségim és számítástechnikai tapasztalatom, sok. Édesanyám informatika tanár, édesapám fizikus programozó volt, nekem születésem óta van számítógépem.
Első munkahelyén azonban nem ezt a képességét kellett kamatoztatnia. Nem is húzta sokáig.
Szeletelni kellett padlizsánt meg egyéb zöldségeket nyolc órában. Futószalagos, kemény munka, nekem nem bírta a kezem. Másfél hét után új állás után néztem.
Másfél hónapig várta, hogy felvétel legyen egy kozmetikai cégnél. Ott aztán körülbelül másfél évig dolgozott. Leginkább pakolt, de a számítástechnikai ismereteire is szükség volt olykor.
A Boots-nak egy Ferihegy nagyságú raktárvárosa van Notthingamben. Az egyik legnagyobb munkáltató ott, rengeteg magyart foglalkoztatnak. Nekem az oktatóm is magyar volt.
Anyagilag rendben volt, mert bár minimálbérért dolgozott, volt három nap kötelező túlóra is, ami 11 órás munkanapot jelentett. Közben magyar bulikban és divatbemutatókon fotózott Londonban.
Sikere volt a fotóimnak, de nem tudtam belőle építkezni igazán, túl messze voltam a fővárostól, ahol nyüzsgőbb az éjszakai élet. Notthingamben tíz után nem történik semmi.
Londonban árulják a képeit
2014 őszén Londonba költözött. Munkát azonban egy ideig nem talált, mert úgy érezte, a külföldieknek kínált állásokra alkalmatlan.
Amit gyorsan kell csinálni, az nekem nem megy. Agyi sérülésem van vagy nem tudom, de jeges leszek, begörcsölök, ha sürgetnek, ha időre kell teljesíteni.
Rövid ideig sofőrködött és egy pakisztáni kereskedőnél is dolgozott, aztán pár hónapig munkanélküli volt, ez idő alatt vett egy jó fényképezőgépet, elkészítette a portfólióját és elküldte poszterboltokba.
Tavaly nyáron találtam meg a mostani főnökömet. Ő éppen nem fotóst, hanem sofőrt, eladót, weblapszerkesztő mindenest keresett, de így is jó állásom lett azzal a plusszal, hogy 30 képemet árulja is a boltjaiban. Ebből valami kis jutalékom van, megélni nem lehet belőle.
A bolt főleg zenei posztereket, térképeket árul, nem a városfotó a fő profil, így ezen a vonalon többre nagyon nem számíthat, de keresi az újabb lehetőségeket.
Legutóbb talált egy interneten kereskedő amerikai céget, ami bögrére, kispárnára, pólóra, telefontokra nyomtatja a fotósok által beküldött képeket. A késztermék árából aztán 10 százalékot kap a fotós. Balázsnak ez még nagyon friss, eddig két párna kelt el az ő képeivel.
10 éve autodidakta módon fotózik. Egy barátnője itthon elhívta egy divatbemutatóra, a feltöltött képei láttán aztán több megkeresést is kapott. Egyre jobban beleszeretett a fotózásba.
Az én mániám az ember és a víz, főként mozgó ember, mozgó víz. Itt, Londonban sokat fotózom a várost. Ezek a képek meg vannak spékelve az én látásmódommal, ezek szerkesztett művészi fotók.
Egyszer egy tesztmunkán egy vadonatúj kamerával dolgozhatott, amit aztán nem is kellett visszaadnia, de ennél többet anyagilag, nem nagyon tudott még kihozni a fotózásból.
Londonban a modellek, divattervezők szerették, megosztották a fotóimat, de valami hiányzik, hogy ezt pénzre lehessen váltani.
Mindenesetre büszke arra, hogy az angliai magyar oldalakon, meg a lengyel közszolgálati tévében és újságban is megjelentek már a fotói, és hogy 80 ezres közösségben a hét képe az övé, és ezrek lájkolják a munkáit.
Azért elértem valamit. Elmondhatjuk, hogy Balázs képei kinn vannak a Candem Town Marketben és megveszik. Elmondhatom, hogy van képem Franciaországban, Pakisztánban, Hollandiában például.
Pénz kell és kitartás
Balázs most vállalkozóként dolgozik a poszterbolt-hálózatnál, de még minimálbért sem kap. Azt mondja, bár vannak anyagi gondjai, nem panaszkodik.
Most még nem érte meg kijönni, de meg fogja. Évek, kitartás kell ahhoz, hogy egy álmot megvalósítsunk.
Ő több mint félmillió forinttal költözött ki. Bő két hónap alatt élte fel ezt a pénzt, nagyjából addigra, mire megkapta első fizetését. Pedig neki még kauciót sem kellett fizetnie. Általában két hetet, egy hónapot kérnek előre a szállásadók. Aztán érkezéskor sokat kell költeni például utazásra, telefonra is.
London különösen drága. A szállás is kétszer annyiba kerül, mint vidéken, noha ott is minimálbért fizetnek alapvetően a külföldieknek. Egy szoba egyszerű berendezéssel, – ágy, asztal, szék- 120 ezer forint körül van egy hónapban.
A munkaerő-kölcsönző cégek nagyon népszerűek, nagy cégeknél rajtuk keresztül könnyű elhelyezkedni. De Balázs is többször keresett úgy munkát, hogy sorra járta az üzleteket és megkérdezte, van-e felvétel.
(A képre kattintva galéria nyílik)
Félmilliós fizetésért menne haza
Családja, barátai hiányoznak, de haza nem vágyik. Azt mondja, ahhoz túl nagy változásnak kellene történnie otthon.
Akkor mennék vissza Magyarországra, ha nem alamizsnából kellene élnem és ha biztosítottnak érezném, hogy a következő 10 évben is lesz munkám.
Szerinte Magyarországon 4-500 ezer forint havi fizetés lenne a normális ahhoz, hogy egy fiatal ne egyik napról a másikra éljen és jövőt is tervezhessen.
Balázs eltökélt, hogy külföldön valósítja meg önmagát. Igyekszik úgy dolgozni, hogy több ideje jusson a fotózásra, utómunkára, szervezésekre és rendezvényekre. Szeretne a szenvedélyéből megélni, és hiszi, hogy eljön ez az idő.
Egyszer még londoni sztárfotós leszek! Aztán jöhet a következő álom, Amerika, ahol filmes werkfotózásból élek majd nyugdíjig.
