A tudós, cserkész, politikus Teleki Pál meghatározó személyisége volt a két világháború Magyarországának, kétszer volt hazánk miniszterelnöke. Hosszú ívű pályáját sokan elemezték már, meg is ítélték, Ablonczy Balázs történész viszont most Teleki személyiségének felrajzolására vállalkozott a Rubicon történelmi folyóirat hasábjain.
Teleki állítólag a fronton szerezte azt a vesegyulladást, ami megkeserítette élete utolsó évtizedeit.
Vaskos humor
A betegség fizikumára is rányomta bélyegét. Sovány volt, arca meggyötört, de szürke szemeinek átható pillantását kevesen állták. Gyakran “osztogatta” gúnyos-cinikus mosolyát, amit olykor felemelt vállal, széttárt karokkal tett hangsúlyosabbá. Nem csinált belőle titkot, ha valaki untatta: elterpeszkedett a fotelben, és le-lecsukódó pillákkal figyelte a beszélőt. Sőt, ha az rangban alatta állt, még szóvá is tette, mennyire unja…
Szerette a tréfát. Férfitársaságban kedvelte a vaskos humort, karikatúrákat rajzolt, részt vett minden tréfában, ugratásban. Még akkor is hangosan és szívből nevetett, amikor ő maga volt a célpont.
Betegsége ellenére teljes életet élt. Hármasával szedte a lépcsőket, a cserkészek spártai szállásán aludt, ha úgy adódott, és reggel a patakban fürdött ő is. Erős dohányos volt, sokat cigarettázott, szivarból napi kettőt szívott.
Akár kaszált is
Idővel egyre erősebb pesszimizmus, depresszió gyötörte, legalább két idegösszeomlásáról tudunk, de ismerősei előtt számtalanszor tett utalást saját közelgő halálára is – írja Ablonczy. Ügyes-bajos dolgaiban magántitikára, Incze Péter volt segítségére: ő bonyolította a levelezését, ügyelt a konyhapénzre és irányította a személyzetet.
Három nagy szenvedélye volt: a könyvek, az autók és a Bécsben készíttetett angolos sportruhák, de ezektől függetlenül rendkívül puritán módon élt. A családon belül egyértelműen és megkérdőjelezhetetlenül a kormányfő édesanyja, özvegy Teleki Gézáné volt az úr – főleg fellépése és fiáénál magasabb jövedelmei okán.
1922-től rendszeresen hazalátogatott Erdélybe, nyaranta rokonlátogatásokkal, zsúrokkal fűszerezve töltött ott több hetet – ez volt számára az igazi kikapcsolódás. Festett, lovagolt, fényképezett, teniszezett, olvasott a kastély parkjában, vadászott a környéken, de ha olyan kedve volt, a kaszát is kezébe kapta.
“Miért nem mindjárt Pali bácsi?”
Sokat utazott. Akár nyaralni a tengerpartra, akár kalandtúrára Lappföldre, vagy turistaként Görögország ókori emlékeihez, az autót és a vonatot részesítette előnyben. Hajóutakra nem szívesen ment, mert félt, hogy elsüllyed.
Reggel általában már hétkor talpon volt, tornázott, reggelizett s átfutotta a lapokat. Ezután a városba ment ügyeit intézni, egyetemi előadásai rendszerint 10-kor kezdődtek. Egy és három között igyekezett magát mindig szabaddá tenni. Otthon, családi körben ebédelt, özvegy Telekiné jelenlétében németül, utána angolul társalogtak. Ezután aludt egy kicsit, majd késő estig dolgozott, tárgyalt, hivatalos vendégeket fogadott – éjfél előtt ritkán aludt el.
Látogatói szinte egyöntetűen úgy fogalmaztak: rendkívüli műveltségű ember volt, aki sokszor belefeledkezett egy-egy monológba, megnyerő, kedves házigazdának tartották.
Kiváló tanár, de rossz előadó volt. Névjegykártyáiról rendre lesatírozta a gróf titulust, az indexet is csak vezetéknévvel írta alá, és ugyanezzel szólt bele kurtán a telefonba is. Nem szerette, ha az egyetemen kegyelmes úrnak szólítják, de megesett, hogy rossz passzban volt. Ilyenkor ráförmedt a tanár urazó diákra: “Miért nem mindjárt Pali bácsi?”
Teleki Pálról még többet a Rubicon történelmi folyóirat legfrissebb számában olvashat.
