Pamfletet adott közre 1914-ben egy Walter Hammer nevű német férfiú. Hammer biztosító-pénztári orvos volt, és a „birodalmi német betegbiztosítók korrupcióját” állította pellengérre. Nem a biztosítópénztárak igazgatóságainak megvesztegethetőségét, hanem a közegészségügyben tapasztalható morális hanyatlást, vagyis a szociális ellátásokkal való visszaéléseket panaszolta fel.
A „hitvány doktorok garázdálkodásának” oka pedig – így Hammer – az alulfizetettség. A pamflet szerzője a szerinte immár tarthatatlan helyzet mielőbbi megoldását sürgette: szigorúbb ellenőrzést és több pénzt követelt.
Hammer könyvecskéje egyike volt az 1900 körül megjelent számtalan éles hangvételű korrupciókritikus írásnak. Állításai – nevezetesen az önérdek, az erkölcstelenség és a közintézmények (jelen esetben az egészségügy) romlása között feltételezett összefüggés – visszaköszönnek minden korrupciós vitából.
Összeköt bennünket a múlttal az, hogy látszólag pontos elképzelésekkel rendelkezünk arról, hogy mi is voltaképpen a korrupció: nevezetesen a közösség létét fenyegető nyavalya. Alaposabb szemrevételezés során kiderül azonban, hogy bizonytalan, nem kellőképpen körülhatárolt fogalomról van szó. És éppen ez a kettősség a korrupcióról alkotott fogalmunk legfőbb sajátossága: éles elítélése olyasvalaminek, aminek elmosódottak a határai.
Csaknem valamennyi nyugat-európai nyelvben használatos a korrupció szó: Korruption, corruption, corruzione, corrupción, corruptie. Közös örökségről van itt szó, a felsorolt szavak eredete ugyanis egytől egyig a latin corruptusra (’élvezhetetlen, romlott, rossz’) vezethető vissza. A korrupció mindig valami negatív, mindig valamiféle bomlásra vagy romlásra utal. A romlás pedig három területre vonatkozhat:
A korrupció fogalmának van tehát egy materiális, egy morális és egy politikai-funkcionális jelentése.
A politika területén olyan hanyatlást jelent a korrupció, amelynek során megbomlik az egyéni érdek és a közérdek egyensúlya. A korrupció számos hasonló, illetve ellentétes értelmű fogalommal kapcsolódik össze. A hasonló értelmű fogalmak körébe tartoznak a kedvezményben részesítés, a megvásárolhatóság, a megvesztegethetőség és a megvesztegetés egyéni praktikái; illetve a patronázs, a kegyencuralom és a klientelizmus mint emezek kollektív megfelelői. Sokatmondók az ellentétes értelmű fogalmak is: a tulajdonságok terén az integritás, az erény, az önzetlenség és a perfekció a korrupció ellentettjei. Politikai értelemben pedig a közjó uralma, avagy a köz java – minden politika ideális célja – a korrupció legfőbb ellentéte. A korrupció mint a partikularitás avagy az önérdek uralma ezzel szemben a politika csődjét jelenti.
Mindezeken felül tágítható fogalom is a korrupció: konkrét cselekedetekre, bizonyos személyekre, illetve egyes esetekre egyaránt vonatkozhat. A Volksstaat című újságban, a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) Vorwärts című központi lapjának elődjében például egy egyedi esetekre koncentráló meghatározás jelent meg 1873-ban:
A korrupció mindig is azt jelentette, hogy a hivatalnokok […] saját előnyükre használják ki a hivatalukból fakadó befolyást […], vagyis pénzért […] közvetlenül spekulánsoknak adják el a befolyásukat.
Az idézett definíción mármost félreismerhetetlen nyomokat hagytak az iparosítás során adódott új lehetőségek – vagyis bizonyára nem „mindig is” ezt jelentette a korrupció. A korrupció ugyanis számos esetben egyszersmind egy teljes közösség hanyatlását avagy pusztulását is jelöli. És éppen a két említett dimenzió kombinációjából fakad a fogalom hatóereje.
A korrupció mint egy egész társadalom morális hanyatlásának diagnózisa – kiváltképp a korrupciós viták aranykorában volt jelentős konjunktúrája ennek az elképzelésnek. Nagy-Britanniában 1800 körül a politikai és társadalmi rend egészére vonatkoztatták az old corruption polemikus fogalmát. 1900 körül az összes itt vizsgált nyugat-európai országban akadt olyan irányzat, amely a korrupcióban vélte felfedezni az adott politikai rendszer hanyatlásának legfőbb okát – különösen pregnánsan jelent meg ez a felfogás Spanyolországban és Itáliában.
A korrupció fogalmának mármost – egyéb kulcsfogalmakhoz hasonlóan – megvan a maga története. A fogalom eredete egészen a görög és a római ókorig visszakövethető. Már akkor léteztek bizonyos, egyes vétségeket – például a megvesztegetést és a megvesztegethetőséget, illetve a részrehajló hivatali eljárást – illető elképzelések, és a corruptio, illetve a corrumpere fogalma az erkölcsi romlásra vezette vissza a megvesztegetést. A késő középkorban más szavak mellett – például abusus, defectus vagy scandalum – különféle visszásságokat, vétkeket, illetve teológiai tévtanokat jelölt a corruptio. Ha felbukkant is olykor hivatali mulasztásokkal összefüggésben, nem rendelkezett élesen elkülönült jelentéssel. A késő középkor észak-itáliai városállamaiban, amelyekben rendkívül modern értelmezése alakult ki a hivatalviselésnek, a baratteria volt a hivatali megvesztegetést jelölő legfontosabb szakkifejezés.
A korai újkor államfilozófiájában jelentős konjunktúrája volt a közintézmények hanyatlását és szétzilálódását illető elképzeléseknek. Ekkor az állam – főként a republikánus berendezkedésű városállamok – hanyatlását jelölő szakkifejezéssé vált a korrupció.
A korai újkorban továbbra is felbukkant emellett a korrupció a hivatali visszaéléseket jelölő fogalom gyanánt, kiváltképp a bírák vonatkozásában és kiváltképp Franciaországban: a jogtudósok ekkor már nem csupán a bíró eltévelyedését, a vádlókkal és a vádlottakkal szemben elkövetett méltánytalanságot, hanem elvi problémát, a közrend ellen elkövetett árulást láttak a manipulált ítéletekben.
A 17. század végétől fogva azután az említett felfogás levált az uralkodó személyéről, vagyis a bírói korrupció a továbbiakban immár a közösség és az állam ellen elkövetett árulásnak, végső soron a közjó veszélyeztetésének minősült.
Hasonló fejlődés figyelhető meg a kései 16. század óta a német nyelvterület politikai moralisztikájában és uralkodóknak szóló tanításaiban. A helyes uralkodásról szóló kézikönyvek szigorú kritikával illetik az olyan hivatalviselőket, akik személyes okokból előnyben részesítenek egyes személyeket.
Ezzel egyidejűleg itt is megfigyelhető a közjó és a magánérdek ellentétének tudatosodása. Jóllehet az ajándékozó társadalom alapelvei jó ideig érvényben maradtak még a korai újkor folyamán, az államelméleti irodalom mégis egyre határozottabb nemtetszésének adott hangot az ajándékoknak a hatóságokra gyakorolt befolyását illetően, mégpedig annál nyomatékosabban, minél inkább kiépült az állami közigazgatás. Az említett problémát pedig – kiváltképp a kései 17. század óta – egyre következetesebben a korrupció névvel jelölték.
A modernitás előtti időkre nyúlik vissza a korrupció fogalmának vallási értelme is.
A keresztény ember erkölcsi és egyszersmind fizikai romlását jelölő fogalom volt tehát a korrupció: az ember korrupciója ellentétben állt Isten múlhatatlan dicsőségével. Csakhogy ez egyszersmind azt jelentette, hogy a korrupció feltartóztatására önerejéből nem lehet képes az ember. A romlás és a korrupció végén elkövetkezik majd az utolsó ítélet, eljön Isten országa, vagyis elérkezik a megtisztulás, a gyógyulás, a megszabadulás. A hivatalban való meggazdagodást és a megvesztegetést, amit ugyancsak tematizál a Szentírás, a Vulgatában érdekes módon más fogalmakkal adták vissza, a korrupció szó soha nem szerepel a szövegben ilyen összefüggésben.
Számos humanista és reformátor úgy vélte, hogy feltartóztathatatlan elvilágiasodási folyamat zajlik az egyházban – kiváltképp mióta politikai hatalomra tett szert.
Az ember és az egyház korrupciója ilyenformán tehát bevett elképzelés volt a modernitás előtti idők teológiájában. Olykor a 19. században is előfordul még a fogalom vallásos színezetű használata. A „vallási korrupciót” emlegetők például azt a legkevésbé sem új panaszt hangoztatják, hogy kiüresedik a hit. „A kereszténység korrupciója” kifejezés jelöli továbbá azt az összes vallási reform kiindulópontjaként szolgáló diagnózist, miszerint az igaz hit immár feledésbe merült, éppen ezért vissza kell térni a gyökerekhez.
Ivo Jens Engels: A korrupció története
Corvina, 2016
Címlapkép és illusztráció: Szergej Eisenstein – Sztrájk (1925)
