Úristen, hová jut a magyar média?!
Hát ennél lejjebb már tényleg nincs!!!
Nem találok szavakat!!4!!4!!
– nagyjából ezek a reakciók arra, hogy a Viasat 3 Magyarországon is meghonosította a több külföldi csatornán már létező meztelenrandi-formátumot. Hogy hová jut ezzel a magyar média? Hát, egy milliméterrel sem lejjebb, mint ahol eddig volt, épp az utóbbi napok tanulsága, hogy a honi sajtót messze nem a blőrözés nélküli lomposoktól kell félteni. Könyörgöm, hagyjuk már ezt a hamis prüdériát, tényleg akkora különbség van egy zsebkendőnyi tangabikini voltán avagy nem-voltán? 2016-ban még mindig nagyobb szenzáció egy tévéműsor kapcsán néhány mellbimbó, mint az a sokkal szomorúbb tény, hogy zokogni valóan ostoba fiatal emberek szánalmas tenglengését nézzük ötven percben úgynevezett tévés szórakoztatás címén?
Miközben ez a műsor egyedül az utómunka kihagyásában különbözik tetszőleges magyar valóságshowtól, minden más stimmel. Lekapartak néhány embert a társadalom azon szegmenséről, akik hasonló műsorok első évadaiból tanulták meg, mi kell az úgynevezett hírnévhez, összeterelték őket mondvacsinált keretek mentén, írtak hozzá erőltetett dramaturgiát, hogy még szánalmasabbá tegyék azt, ami önmagában is az, majd szépen fényelve a néző elé tették, hadd szórakozzon önnön vélt vagy valós felsőbbrendűségén. A mechanizmus ugyanaz, mint egy évszázaddal korábban, amikor a cirkuszban kétfejű torzszülötteket mutogattak, a közönség meg tódult a szenzációra. Csak éppen itt most az egyszeri néző azon szörnyülködik, hogy Alekoszból honnan tört fel épp a legfrissebb adag ökörség, vagy hogy annak a kisjánynak kinn a csúnyája, miközben megnyugodva konstatálja, hogy ő maga bezzeg „normális”.
Túl az egész jelenség kritikáján, az Ádám keresi Évát az első rész alapján produkcióként is nagyon, nagyon rossz, és nem azért, mert trash. A trashreality műfaján belül is gyenge, kínosan erőltetett, nincs benne humor, nem történik az égvilágon semmi, az óceán kékje meg csak percekig foglalja le az unatkozó nézőt. Az eddig látott szereplők egy kivételtől eltekintve a fantasztikusan semmilyentől a laposan butáig terjedő skálán helyezhetők el, és mint ilyen, siralmasan lapos beszélgetéseik között látványosan unatkoznak, miközben épp strandhomok tapad a genitáliáikba. Hacsak… hacsak ott nem tart a kedves néző értelmileg, hogy
És hogy ez miccsoda szenzáció. Anyukám szerencsére van olyan jófej, hogy röhög rajta, ha szidják, szóval akkor le a nyakkendőkkel, és álljon itt tételmondatként, hogy
Márpedig ezen két esettől eltekintve nem bírok olyan forgatókönyvet még csak elképzelni sem, amelyben ez a műsor szórakoztató lenne. Vannak ugyan játékszabályok, és próbáltak valamiféle dramaturgiai ívet is beleálmodni a show-ba, ám hiába az erőlködés, ha a szereplőket egyfelől elfelejtették foglalkoztatni, másfelől pedig eredendően unalmasak. Próbáltam a legsúlyosabban ostoba mondatokat kigyűjteni, de szereplőink sajnos még ahhoz is laposak, hogy hülyeségeket beszéljenek. Bár azon azért remekül szórakoztam, hogy az egy szem fiú, bizonyos Josie a szembejövő Anettről a következő megállapítást tette:
A haja természetes, vizes hatást keltett
– miután a lány, ahogy előtte a fiú is, épp kiúszott a partra egy tutajról.
Az igazi sötétséget mégsem ő, hanem az utolsóként érkező, sztereotipikusan, csaknem beszédképtelenségig ostobácska Petra hozta meg a szigetre, akinek azon túl, hogy mély értelmű meghatározásokat tett az ideális férfi mibenlétéről – ti. az ideális férfi gyönyörű és semmiképpen sem hosszú a lábkörme – a műsor legjobb beszélgetését köszönhetjük, melyből kiderült, hogy a denevér embert eszik, továbbá hogy ha Petra attól fél, hogy éjjel valami bemászik a lába közé, arra az a megoldás, hogy
zárd össze és akkor nem mászik be
És ezek még a műsor értékelhető pillanatai, amikor is a szereplők épp egymással beszélgetnek – az egyik beszélgetés során még a műfajtól merőben szokatlan emberi mélység is felcsillan! – de sajnos ebből van kevesebb. A műsoridő nagy részében a szereplők narrációival és a velük készült miniinterjúk bevágásával próbáltak némi ritmust és izgalmat csempészni a paradicsomi dögunalomba, kevés sikerrel. Sőt, a szereplők minden nem spontán megszólalása fájdalmasan papírízű, a harmadik osztályos olvasás órák legszebb hagyományait idézik, és a szerkesztők még arra sem vették a fáradságot, hogy legalább minimálisan realisztikus mondatokat adjanak a szerencsétlenek szájába. Így aztán olyanok hangzanak el, hogy:
Én mindent a sorsra bízok, de reménykedek a szerelemben a szigeten
valamint hogy
akkor már láttam az alakját, hogy nekem megfelelő lesz
A műsor aduásznak szánt vonása, a többször emlegetett „sallangoktól mentes” lét egy szemernyit sem adott hozzá sem a show érdekességéhez, sem a társat kereső szereplők viszonyainak alakulásához, nem lettek tőle sem nyitottabbak, sem őszintébbek, érdekesebbek meg pláne nem. A néző legfeljebb azon mélázik el, hogy hogyan (és ha már itt tartunk, miért) csinálja az utómunka, hogy a szereplők ilyen sosem izzadó, makulátlanra gyantázott babáknak tűnjenek. Talán az új részekben érkező új szereplők adnak majd némi fűszert az eseményekhez, bár nagyon meglepődnék, ha bármi vagy bárki megmentené ezt a műsort önmagától.
