Amikor a forint elkezdene erősödni, a jegybank rögtön közbelép, így az euróárfolyam sosem tud tartósan 310 alá bukni – tűnt fel legutóbb éppen a Bloombergnek. Erre szépen rímelnek Nagy Márton MNB-alelnök mai forintgyengítő szavai.
Ezek közül a leggyengébb a versenyképességi szempont. Bár a jegybank szívesen hangoztatja a növekedéstámogató politikáját, valójában a forint reáleffektív árfolyama már a válságtól 2013-ig (vagyis Simor András MNB-elnöksége idején) is nagy leértékelődést mutatott világviszonylatban, amivel a korábbi túlértékeltségét biztosan bőven ledolgozta.
Sokkal erősebbek viszont az inflációs megfontolások. A válság kitörése óta először a szűk belső kereslet, majd az energiaárak csökkenése rakott féket az árakra. A lakossági fogyasztás visszaesése, a világgazdaság árhűtő hatása, a rezsicsökkentések, és az olajár összeomlása mellett a jegybank elégedetten szemlélhette nemcsak a tényleges infláció, hanem az inflációs várakozások látványos csökkenését is. Olyannyira, hogy az alapvető árfolyamatok legalább két éve mélyen a 3%-os inflációs cél alatt húzódnak.
A harmadik szempont a jegybank sajátos eredményfelfogása. Az MNB új vezetése három éve azonnal jelezte, hogy egyik céljának a költségvetés támogatását tekinti – kifejezetten fiskális értelemben, vagyis jegybanki nyereséggel.
A valóságban a jegybank azonban finoman szólva sem töri össze magát, hogy az így szerzett nyereségével az állami költségvetést gazdagítsa. Ehelyett a jegybanki gazdálkodás már működési szinten is egyre magasabb kiadásokat produkál.
Ezen felül olyan vásárlásokat produkál, amelyeket ma már a legnagyobb jóindulattal sem lehet a feladataiból levezetni, ráadásul ezeket amúgy sem a közpénzzel való takarékos gazdálkodás jegyében, hanem “off-shore szemléletben” teszi. És ezek után jön még a “közpénztelenítési” akció, ami az egész jelenséget még visszásabbá varázsolja.
