Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) nemrég jelentette be, hogy véget ért a több mint 28.600 esettel járó és 11.300 halálos áldozatot követelő Ebola-járvány, a betegség az utolsó érintett országban, Libériában sem terjedt tovább. Van még azonban esély rá, hogy a három leginkább érintett országban – Guineában, Libériában és Sierra Leonéban – kisebb utólagos járványok alakulnak ki. Folyamatosan ébernek kell lenni ezért az elkövetkező hónapokban, valamint időt kell szánni a tanulságok levonására, hogy még egy ilyen szörnyűség ne történhessen meg, vagy legalábbis a következő alkalommal felkészültebben és hozzáértőbben lehessen kezelni.
Amikor az elemzők a tavaly márciusban drámaian szaporodó Ebola-fertőzések okát keresik, többségében a rossz egésszégügyi rendszerre, a forráshiányra, a lakosság mobilitására, a nem megfelelő ellátásra hivatkoznak, valamint arra, hogy a vírus még ismeretlen volt a térségben, de a polgárok részéről az állam, az állami szervek és a vezetők felé tanúsított bizalmatlanság is fontos tényező volt, és a nemzetközi közösség sem végzett kifogástalan munkát. Előfordult mellébeszélés és gyakran hagyták figyelmen kívül az egyértelmű korai jelzéseket. Addig, amíg a fenyegetés globálissá nem vált. A járvány miatt reflektorfénybe kerültek a három nyugat-afrikai állam hiányosságai és a nemzetközi stratégiák, melyek arra lettek volna hivatottak, hogy megoldják a krízist. Kevesen szántak azonban figyelmet a politikai tényezőknek, melyek lelassították a belföldi és nemzetközi fellépéseket, így nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a járvány kicsússzon az ellenőrzés alól.
Guinea, Libéria és Sierra Leone törékeny államok, az utóbbi kettő hosszú polgárháborúk sebeivel, és államépítő nemzetközi közbeavatkozásokkal tarkítva. Mindhárom országot sújtja a nyersanyag-átok. Gazdag természeti erőforrásaikból az elit és a külföldiek húznak hasznot, nem pedig a helyi többség. Ez még jobban mélyíti a lakosok bizalmatlanságát a hatóságok iránt, melyek a járvány kitörésekor olyan alapvető szolgáltatásokat sem voltak képesek biztosítani a lakosok számára, mint az egészségügyi ellátás.
Libériában 2003-ban ért véget a Charles Taylor távozásával záruló 14 éves polgárháború, de a politikai élet továbbra is viszályokkal terhelt volt és a szereplőit nem lehetett elszámoltatni. A békefolyamat megakadt, és kevés remény volt rá, hogy folytatódjon. A 2006-től hivatalban lévő államfő, Ellen Johnson Sirleaf megítélését nagyban meghatározta, hogyan lépett fel a megbékéléssel, valamint a polgárháborúban való bűnösök felelősségrevonásával kapcsolatban. A Libériai Igazság és Megbékélés Bizottsága (Liberia Truth and Reconciliation Commission, LTRC) 2009-ben benyújtott javaslatait nem hajtották végre, így nem világították át a korábbi és a hivatalban lévő tisztviselőket, köztük az elnököt, a Legfelsőbb Bíróság tagjait és számos jogalkotót sem. A biztonsági helyzet is elég képlékeny volt. Annak ellenére, hogy sokan úgy érezték, még nem érett meg rá a helyzet, 2014-ben az ENSZ Libériai Missziója (UN Mission in Liberia, UNMIL) megkezdte a kivonulását a térségből és feladatait a kormányra ruházta át. Fel is lángoltak a feszültségek, amikor a Nemzeti Választási Bizottság első alkalommal írt ki szenátusi választásokat az ENSZ teljes jelenléte és támogatása nélkül.
A gazdaság növekedési üteme, nagyon alacsony induló értékről kezdve, évente 6 százalékos volt, de a pénzügyi források korlátozottak maradtak, magas volt a munkanélküliség és mindent behálózott a korrupció. Libéria éppen csak kilábalt a humanitárius krízisből, mikor az egészségügyet közvetlenül támogató nemzetközi NGO-k és segélyszervezetek az állam kezébe helyezték az egészségügy irányítását és finanszírozását. Bár az egészségügyre elkülönített pénzösszeg a segélyekkel és az állami hozzájárulással együtt 38 millió dollárról 60 millióra nőtt a 2012-től 2014-ig terjedő időszakban, mivel már nem közvetlenül az egészségügybe áramlott a pénz, azt is könnyedén lenyelte a rendszerszintű korrupció, és általánossá vált az egészségügyi alap fosztogatása. Komoly gondot okozott a kormánynak az is, mikor át kellett vállalnia a korábban a nemzetközi szervezeteknél dolgozó, magasabb bérekhez szokott orvosok és nővérek foglalkoztatását. 8500 egészségügyi szakember helyett végül is 3500-at alkalmazott csupán, és ezzel tiltakozáshullámokat generált. A nagyobb kórházak eszközhiányban szevedtek, az orvosokat szinte semmi nem ösztönözte arra, hogy jól végezzék a munkájukat. Volt olyan intézmény is, ahol sokszor áram nélkül kellett dolgozniuk. Gyakori volt a gondatlanság, így a kórházi kezelést a nyilvánosság hazárdjátéknak tekintette, melyből 50-50 százaléknyi eséllyel kerülhetnek ki élve.
Libériából hasonlóan Sierra Leone is egy polgárháború pusztításaiból lábadozott az Ebola-járvány előtt. 1991-től 2002-ig dúltak a harcok, majd egy újabb évtizedig politikai instabilitás és a gazdasági stagnálás jellemezte az országot. Később a gazdasági, politikai és intézményi reformok bevezetése egy rövid ideig a felépülés és a stabilitás látszatát keltette, a banki szektor bővítése és a bányászat terjeszkedése valamennyire erőt lehelt a gazdaságba is, de a fejlődés folyamatát nagyban aláásta az ellenzékiek mély bizalmatlansága a kormány iránt. A politikai és intézményi reformok felszíne alatt már ott gyülekeztek a rossz közérzet és a romló kormányzás jelei. Bár a GDP növekedési rátája a 2009-es 3,2 százalékról 5,5 százalékra ugrott 2013-ra, de a korrupció ugyanúgy tarolt. A kormány 2011 óta nem számolta el a szolgáltatásokra fordított kiadásait, annak ellenére, hogy a saját a közkiadások nyomon követésére szolgáló felmérő rendszere hiányt mutatott ki különösen az egészségügyi és az oktatási ágazatokban. Sierra Leonéban is nagyon gyenge egészségügyi szolgáltatáshoz lehetett jutni. Kritikus mértéket öltött a szakképzett személyzet hiánya, 10 ezer emberre mindössze 0,22 orvos, 1,6 nővér és 0,22 szülész jutott. Ezek az arányok csupán az egyötödét teszik ki a WHO által javasolt szabványnak, mellyel biztosítani lehetne a minőségi egészségügyi ellátást. Mivel nem volt elegendő egészségügyi intézmény, a kormány eleget téve a nyomásnak, újakat kezdett építtetni, de ez csak a pénzügyi források kimerülését és rosszul felszerelt klinikákat eredményezett.
Guinea volt a három állam közül a legsebezhetőbb állapotban. Az ország egyike azoknak az afrikai államoknak, melyeknek a bruttó haza terméke alig 3 százalékkal nő évente, és az egy főre jutó egészségügyi kiadások összege is a legkevesebb a régióban. De mivel Guineában nem dúltak háborúk, kevesebb figyelmet kapott a nemzetközi támogatóktól, pedig a Guinée Forestière-térség kivette a részét a Sierra Leone-i és a libériai konfliktusokból is, kiképző területként és a menekültek célállomásaként is szolgált. Az állam gyengesége különösen az egészségügyi ágazat állapotában érhető leginkább tetten. A kezelési költségek 65 százalékát közvetlenül a betegeknek kellett állniuk. A városi egészségügyi központokba, főleg Conakryba folyt a támogatás, míg a vidéki, elszigetelt létesítmények semmit sem kaptak, szinte nem rendelkeztek semmilyen felszereléssel, a személyzet alulfizetett volt, vagy egyáltallán nem kapott fizetést. Az egészségügyi szakemberek többsége egy kolera-járvány kezelésére sem volt félkészülve, nem hogy az Ebolára.
Kitörés
Bár az első Ebola-eset már 2013 decemberében felütötte a fejét Guineában, a betegséget csak 2014 március 22-án azonosították a Zaire Ebola vírus egyik törzseként. Kezdetben csak arról lehetett hallani, hogy milyen kockázatokkal jár a vadhús fogyasztása és hogy a denevérek lehetnek a fertőzés forrásai. Bár ez az információ nem feltétlenül téves, de azért elterelte a figyelmet a lényegről, mivel az emberről emberre történő átadás az Ebola-járvány fő jellemzője. Ellentmondásos, vagy legalábbis a járvány megfékezését hátráltató üzenetek terjedtek a lakosság körében, melyek egyszerre hívták fel arra a figyelmet, hogy az Ebola színe minden esetben halálos, valamint, hogy jelenteni kell az egészségügyi hatóságoknak. Ez a felhívás céljával ellenkező hatást ért el: kevés esetet tudtak azonosítani és nyomon követni. A családok inkább saját maguk kezelték a betegeiket, ahelyett hogy száműzték volna őket az egészségügyi intézményekbe, ahol a közhiedelem szerint amúgy is halál várt rájuk. A betegség könnyedén terjedt át az átjárható, sűrűn lakott határvidéken. Az is megkönnyítette a vírus dolgát, hogy ezidáig ismeretlen volt a régióban, gyakran más betegségekkel keverték össze. Pár hónapig egy olyan feltételezés is terjedt az emberek körében, hogy a vírus nagymértékű földrajzi elterjedése ellenére, az esetek száma csökkent Guineában és Libériában. Mostanra már világos, milyen végzetes hiba volt annak az elfogadása is, hogy Sierra Leonéban nincsenek Ebola-betegek. Mire az első esetet megerősítették 2014 májusában, a helyzet már kezelhetetlenné vált.
Az emberi mulasztások
Számos elmélet született arról, miért késett a fellépés az Ebola első hullámánál és hogyan lehetséges, hogy nem tudták elcsípni a második hullám kialakulását sem. Sokak szerint az egészségügyi felhívások, a felszólító üzenetek miatt a lakosok inkább szándékosan eltitkolták a betegségüket, attól félve, hogy a kezelő központok tovább terjesztik a betegséget, de a túlzott önbizalom is kártékony volt: meg voltak róla győződve, hogy megtudják állítani a betegséget. Kevés szakember dolgozott a helyszíneken, illetve korán távoztak, nem volt gördülékeny az információáramlás és nehezen ment az országok közti koordináció. Nem csak Sierra Leonénak voltak azonban gondjai a közvélemény megfelelő tájékoztatásával. A guineai tisztviselők sem szerették volna, ha a járvány elijeszti a légitársaságokat és a bányavállalatokat, ezért az Ebola veszélyeit hangoztató NGO-k és egyéb szervezetek ellen fordultak. Az Orvosok Határok Néllkül szervezetét például opportunistának és túlzónak állították be, aki csak adományokhoz akar jutni a riadalomkeltéssel. Libéria viszonylag reálisan tudatosította, milyen katasztrófával áll szemben, ott a polgárok vádolták meg azzal a kormányt, hogy túlbecsüli a helyzet komolyságát, csak hogy minél több segélyhez jusson.
Korrupció és politikai előnyszerzés
Ténylegesen kialakult azonban az “Ebola-biznisz”, létrejöttek helyi élősködő civil szervezetek. Ezek a fantom szervezetek kihasználták a mozgósító tevékenységeket és felhívásokat, regisztráltak a nemzeti Ebola koordinációs ügynökségeknél, melyek kifejezetten arra specializálódtak, hogyan lehet pénzt szerezni a járvány megfékezésére szánt adományokból. A politikusok sem tétlenkedtek, igyekeztek kiaknázni a válságban rejlő lehetőségeket. Az ellenzéki csoportok arra használták az egészségügyi rendszer és a hatóságok iránti bizalmatlanságot, hogy kritizálják a kormányt, és sok tisztviselő és képviselő is próbált hasznot húzni a krízisből. A WHO júniusi, azóta nyilvánosságra hozott belső dokumentumaiban szerepel, hogy a szervezet amiatt aggódik, hogy közegészségügyi vészhelyzet kinyilvánításával ellenségesen lépne fel az érintett, idáig hallgató államokkal szemben és nem tennének jót a gazdaságuknak sem. A feltételezésük igaznak bizonyult, a WHO nyilatkozata után még több repülőjáratok töröltek, lezárták a határokat és korlátozták a szabad mozgást, de legalább megindult a nemzetközi segítség. Az Ebola-vírus akkor került a nemzetközi figyelem középpontjába, mikor 2014 augusztusában fertőzött egészségügyi szakemberek tértek vissza az Egyesült Államokba és Európába. A WHO augusztus 8-án nyilvánította “nemzetközi horderejű közegészségügyi vészhelyzetté” az Ebola-járványt, azonban még a hónap végére sem tudott felmutatni egy menetrendet, mely szerint eljárna a járvány megfékezésében. A gyors és hatékony Ebola-ellenes reakció útjában állt, hogy a WHO kulcspozícióit inkább politikai alapon pozícióba kerülő személyek birtokolják, nem koherensek a szervezet különböző szintjei, nincs kellő szakértelmük a vírusok azon családjához, melybe az Ebola is tartozik, és nehézségeket okozott egy komplex nemzetközi egészségügyi válság elleni fellépés koordinálása.
Az elszigetelés és a katonaság bevetése
Libériában 2014. augusztus 6-án 90 napos rendkívüli állapotot hirdettek ki. A fegyveres erők és a rendőrség fújt takarodót Monrovia egyes részein. A katonák azonban, akiket nem képeztek ki arra, hogyan bánjanak a civilekkel, nem tudtak megfelelően fellépni és kezelni a helyzetet. Augusztus 20-án bele is lőttek a fegyvertelen tüntetők tömegébe, akik West Pointban, a főváros egyik zsúfolt nyomornegyedében tiltakoztak a karantén ellen. Johnson Sirleaf elnök később tudomásul vette, hogy a katonák és a rendőrség bevetése a karanténoknál még több feszültséget generált a társadalomban, ezért a West Point-i erőszakos eseményeket követően a közösség által irányított karanténokat hozott létre, az érintettek viszonylagos beleegyezésével. 2014 novemberétől Sierra Leonéban is rendszeresen használtak karanténokat, látszólag a szabványos működési eljárásoknak megfelelően, azonban a gyakorlatban ez nem igazán valósult meg. Az alapvető karanténszabályok betartásához nem volt elég élelem, víz és nem voltak biztosítva az alapvető szükségletek, nem követték nyomon a fertőzöttekkel való érintkezéseket sem. A kormány sokáig kitartott a mozgást korlátozó intézkedéseknél, 2015 márciusában kijárási tilalmat is bevezetett. 6 millió embernek nem volt szabad kimozdulnia az otthonából, amíg az önkéntesek házról-házra járva nem azonosították a lehetséges új eseteket. Hiába bizonyultak problémásnak a szomszédok karanténjai, kicsivel később Guinea is a többiek példáját követte. 2015 márciusában 45 napos “egészségügyi vészállapotot” hirdetett ki, de ekkor még nem léptek érvénybe szélsőséges intézkedések. Mikor azonban új fertőzések ütötték fel a fejüket, és arról értesültek, hogy Sierra Leonéból páran kiszöktek az egészségügyi zárlat alól, új rendelkezések születtek, melyek lehetővé tették az egészségügyi intézmények karantén alá helyezését és új fertőzések megjelenése esetén a tömeges zárlat bevezetését is. A helyi, kisebb karanténok létesítése is trükkös volt az Ebola esetében, hiszen az volt a cél, hogy ne keltsenek pánikot, ne gátolják a szolgáltatások nyújtását, és ne bontsák meg a kereskedelmi kapcsolatokat. Ez nyilvánvalóan hiú ábránd volt a vírus dühöngésének kellős közepén. A mozgást korlátozó intézkedések nem csupán a fertőzötteket szigetelték el, hanem elkülönítették az embereket az élőhelyüktől, az orvosi ellátástól, az élelemtől és a víztől is. Ahelyett, hogy a karanténok megkönnyítették volna a gyanús esetek azonosítását, ellenkező hatást értek el: az emberek megpróbálták kijátszani a bekerülést és egyre kevésbé bíztak az egészségügyi dolgozókban. A túlzott erővel való reagálás azonban nem korlátozódott csupán Nyugat-Afrikára, a nemzetközi reakciók is sokszor a skála két véglete között ingadoztak: hol úgy vélték, hogy egy olyan járványról van szó, mely kevés hatással van a fejlett országokra, hol pedig félelmet gerjesztő biztonsági lépéseket alkalmaztak.
Az Ebola, mint globális biztonsági probléma
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa a nemzetközi békét és biztonságot fenyegető veszélynek nyilvánította az Ebolát 2014 márciusára. Hogy ez mennyire súlyos bejelentés volt, arról hűen tanuskodik, hogy a szervezet nem tett ilyen kijelentést egészségügyi válsággal kapcsolatban a HIV-vírus megjelenése óta. A járványt kifejezetten nemzeti és nemzetközi biztonsági problémaként definiálták szerte a világban. Az Egyesült Államok 3 ezer katonát küldött Libériába 2014 szeptemberében, úgy gondolva, hogy az erős amerikai vezetési, irányítási és logisztikai képességek jól jönnek a pánik és a bizonytalanság időszakában és megszüntethetik a krízist. Az amerikai erőket az Egyesült Királyság és Franciaország katonái követték a sorban Sierra Leonéba és Guineába. A csapatok beváltak és a politikai szempontból is jelentősnek bizonyultak. Ugyanakkor a biztonságpolitika térnyerése az egészségügyi problémák kezelésénél több problémát is felvetett.
Apoklipszis után
Az Ebola-járvány közvetlen társadalmi-gazdasági hatásait könnyű megjósolni. Libéria, Sierra Leone és Guinea a járvány miatt a becslések szerint legalább 1,6 milliárdot veszített a 2016-os GDP-jéből. Ez a termelés visszaeséséhez, a kereskedelem csökkenéséhez, a mezőgazdaság fennakadásához, jelentős költségvetési hiányhoz és az árak növekedéséhez fog vezetni. Valószínű, hogy a lakosság körében és a befektetőknél is egyfajta kockázatkerülő magatartás fog megjelennni , az előbbiek a fertőzés veszélye miatt nem térnek vissza régi munkahelyeikre, az utóbbiak pedig a vírus visszatérésétől való félelem miatt nem nyítják újra beruházásaikat az országban. Ez az érintett munkahelyi szektorok összeomlásához vezethet. Az Ebola-járvány pusztításának hosszútávú következményei még ismeretlenek. Azok reakciók azonban, melyekkel a három állam élt az összeomlásuk megakadályozása érdekében, jól mutatják, hogy mire lehet számítani.
A járvány tombolásának csúcspontján, 2014 nyarán, nagy volt rá az esély, hogy egész Nyugat-Afrika stabilitása veszélybe kerül, mindhárom országban fellángolt az erőszak, melyre válaszul a kormányok fegyverrel szilárdították meg a hatalmukat. Nagyon úgy tűnik, hogy a jövő a tekintélyelvű törekvéseké, melyeket fegyverek támogatnak. Talán Libériát gyötörte meg leginkább a járvány első hulláma, ott az egészségügyi krízis biztonsági válsággá alakult. Az ENSZ jelentése szerint mindez azért történhetett meg, mert “az országnak nincsenek olyan érett intézményei, melyek olyan rugalmasak lennének, hogy megfelelően reagálnak a belső vagy külső sokk esetén”. Ennél is fontosabb, hogy a katonai erők bevetése azt mutatta, milyen gyenge az állam és mennyire bizalmatlanok a polgárai az állami hatóságok iránt. Hogy kis lépésekben visszanyerjék a bizalmukat, kezdetben elszámolhatóvá kellene tenni az Ebola-adományokat, meg kellene erősíteni az egészségügyi szektort és világos különbséget kellene tenni az közegészségügyi intézkedések és azok között az akciók között, melyeket politikai előnyszerzésre használnak. Ismerve Libéria belpolitikáját ez a forgatókönyv a legkevésbé sem valószínű. Maradni fog a káosz minden szinten.
Sierra Leonéban a járványt arra használták fel, hogy elnyomják a Samuel Sam-Sumana alelnök elbocsájtása ellen tiltakozó tüntetőket. Pártját, az ellenzéki Össznépi Kongresszust (All Peoples Congress, APC) már így is kizárták a politikai életből. Azzal vádolták őket, hogy “politikai erőszakot gerjesztenek”, ezért új pártot kellett alapítaniuk. Mikor az ellenzékiek tiltakozásul engedhetlenségre szólították fel a polgárokat, az Ebola-járvány miatt életbe lépő rendelkezéssel találták magukat szemben, miszerint, semmilyen nyilvános összejövetel nem engedélyezett. Arra utaló aggasztó jelek is mutatkoztak, hogy a média öncenzúrázta magát, nem számolt be a segélyek felhasználásáról, és a rendkívüli állapot meghosszabbításáról.
Sierra Leonéban és Guineában is voltak azonban civil kezdeményezések, melyek az Ebola-ellenes reakciók politikamentessé tételét és a járványra költött pénzek elszámoltathatóságát tűzték ki célul, ami valamennyire növelte a közbizalmat. Guineában újra fellángoltak a választási folyamat előkészítésekor életre kapó viszályok, mikor a független nemzeti választási bizottság (CENI) 2015 októberére tűzte ki a választásokat. Az ellenzékiek figyelmen kívül hagyták az Ebola-járvány miatt életbe lépő gyülekezési tilalmat és tüntetéseket szerveztek. A tiltakozások alatt mind az ellenzékiek, mind a biztonsági erők erőszakosan léptek fel, több tucat tüntető megsérült és többen az életüket is vesztették. Alpha Condé elnököt 58 százalékos többséggel újraválasztották, és bár az ellenzékiek részt vettek a szavazáson, nem voltak hajlandók elfogadni az eredményeket. Újabb erőszakos zavargások törtek ki az országban. A ENSZ Biztonsági Tanácsa figyelmeztetett arra, hogy az államok olyan mérétkű fenyegetettséggel állnak szemben, mely akár az összeolmásukhoz is vezethet. Bár az összeomlás nem következett be, de az állam alapvető struktúrái mindhárom országnál sérültek. A járvány olyan intézkedéseket váltott ki, melyek mögött politikai fortélyok bújtak meg és amíg kis esély is van rá, hogy a járvány újra erőre kaphat, a közegészség érdekében bármilyen sürgősségi intézkedést meg kellene hozni. Kitűnő a lehetőséget nyújt a visszaélésekre, ha a helyi hatalmi elit és az ellenzéki csoportok átpolitizáltan reagálnak mindenre. A politikai feszültségek határozták meg az Ebola elleni fellépést és ez a jövőben sem lesz másként.
Összefoglalva, bár az Ebola-járvány szerencsésen véget ért, örülni az ég világon nincs semmilyen okunk. Nem az afrikai kormányokon múlt, hogy a vírus körüli általános pánik miatt az érintett országok nem zuhantak vissza a polgárháborúba. A jövő sem tűnik rózsásnak: az Ebola által sújtott országok egészségügye továbbra is romokban hever, a kormányok pedig féltik hatalmukat bármilyen strukturális reformtól.
