140 napon át, hátizsákos turistaként járta be Európa öt országát Tóth Gábor, aki nyáron egy hirtelen ötlettől vezérelve cserélte le biztos állását egy kis izgalomért.
“Éppen egy vállalkozásban voltam, amikor unalmassá vált a munka, szerettem volna egy kis izgalmat, ezért úgy döntöttem, hogy kilépek és elindulok Európába. Nem gondolkodtam sokat, megnéztem egy-két filmet, elolvastam néhány utazós blogot,
kölcsönkértem egy hátizsákot, összepakoltam, és eladtam az okostelefonomat, hogy legyen költőpénzem. Összesen 100 euróval a zsebemben indultam útnak, ami kitartott 140 napig.
Ami miatt több lett a végén, hogy hazafelé repülővel érkeztem Párizsból egy olcsó jeggyel, tehát a 140 nap 100 euróba került, és még 100 euró volt hazajutni repülővel.”
A 25 éves webshop üzemeltető és önfejlesztő terve mindössze annyi volt, hogy lemegy a horvát tengerpartra, majd valahogy eljut Portugáliába. A többit a véletlenre bízta.
“Nem tudtam, hogy meddig fog tartani az út, úgy voltam vele, hogy addig megyek, amíg oda nem érek. Azt sem tudtam, hogy mennyibe kerül mindez, de mivel csak 100 euró volt nálam, úgy voltam vele, hogy biztosan nem lesz több.
Ki is derült, hogy nem kellenek vagyonok az utazáshoz: nem költöttem utazásra és szállásra, sokszor még ételre sem. Az emberek segítségére hagyatkoztam. Ráadásul mivel a telefonomat eladtam, csak egy táblagép volt nálam egész végig, ezen keresztül tartottam a kapcsolatot az itthoniakkal és terveztem az utamat.”
Gábor az M7-es bevezetőjénél kezdett stoppolni júliusban, végül egészen decemberig kegyes sofőröknek köszönhetően falta a kilométereket.
“Ennél az útnál stoppoltam életemben először, ehhez képest elég jól sikerült. Találkoztam más stopposokkal, akik által sikerült legyőznöm a kezdeti kisebb bizonytalanságokat. Volt, aki hónapok óta úton volt, egyikükkel én is együtt utaztam napokon át.
Végül öt országon mentem végig, nagyjából 25-30 embert ismertem meg 10 országból, 19 autóssal és 4 kamionossal értem el a végcélt. Nagyon izgalmas volt, megismerhettem új embereket, új kultúrákat, és még viszonylag gyorsan is haladtam: maximum egy órán belül mindig találtam új fuvart.”
Annak, aki napi 300 forintból utazza be Európát, bizony nem futja kényelmes szállodákra. Gábor is legtöbbször a hátán cipelt sátrat állította fel ott, ahol ráesteledett.
“Félreeső, nyugodt helyeket, lehetőleg magánterületeket kerestem a sátram felállításához, ahol nem zavarhatják meg az álmom a hatóságok. Előfordult, hogy családi házak kertjében vertem tábort, de aludtam kamionos ülésben, és kétszer kanapészörföztem is. Ljubljanában egy orosz család vendége voltam, akik reggelivel, vacsorával, na meg persze rengeteg saját főzésű vodkával vártak. Hét vodka után azt hittem, hogy lassan elmegyünk aludni, de ekkor elővettek két diszkó gömböt, a zene mellett fényárban úszott az egész konyha. Nem hittem volna el, ha valaki ezt mesélni nekem. Nem csak ők vendégeltek meg: egy horvát autós például olyan kedves volt, hogy bevásárolt nekem több napi élelmet egy szupermarketben.”
Gábor végül nem érte el Portugáliát, mivel Spanyolországban két napon át nem talált olyan sofőrt, aki oda igyekezett, és felvette volna. Lisszabon helyett Franciaországba vette az irányt, ahol egy középkori kastély felújításán dolgozott.
“Egy lengyel kamionos tett ki Franciaországban, ahol végül három hónapot töltöttem. Egy középkori kastély felújítási munkálatain dolgoztam önkéntesként. Szállást és ellátást kaptam a munkáért cserébe, így nem kellett költenem semmire. Már itt elhatároztam, hogy szeretném elmesélni a velem történteket a barátaimnak és a Tudatos Fiatalok Közössége tagjainak. Nem akartam mindent negyvenszer elmondani, ezért elhatároztam, hogy egy találkozó kerületein belül mesélek.
Erre készült egy nyitott Facebook-esemény, amire a meghívott ötven ember helyen összesen több mint négyezren jelentkeztek. Elképesztő volt a túljelentkezés, nagyon jól esett, de sajnos ennyien nem fértünk be az előadóterembe, így jövőre tervezem, hogy többször is megismételjük az előadást.”
És hogy mit szólt ehhez a család?
“A barátaim és a környezetem támogattak. Két ember ellenezte a dolgot: az egyik az anyukám, a másik pedig az apukám.
Nem igazán értették, hogy miért csinálom, és aggódtak, hogy ez túl veszélyes. Viszont ismertek annyira, hogy amit a fejembe veszek, azt megcsinálom, és elég önálló vagyok kiskoromtól kezdve, úgyhogy végülis ők is megnyugodtak. Amikor Angliában éltem, megdöbbentő volt, hogy az érettségi vagy a főiskola befejezése után szinte minden fiatal hosszabb hátizsákos túrára megy főleg Ázsiába vagy Ausztráliába. Szerintem Magyarországon is egyre fogékonyabbak erre az emberek, szerintem minden fiatalnak érdemes lenne belevágnia egy ilyen túrába.”
